„Nem tudok megbocsátani” – Levelek Háfiznak (7.)
Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának, mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni. Meg arról is, amit átadni lehetetlen. Itt a hetedik levél hitről, Istenről, kereszténységről és iszlámról, a megbocsátás képtelenségéről.
Isten nem felelt nekem, Háfiz.
Egyszer sem válaszolt, soha életemben. A jelenlétét sem éreztem sosem. Nem fogta meg a kezemet, ha bántottam valakit. Nem fogta meg a kezét annak, akit bántott. Nem akadályozott meg a nyilvános és értelmetlen kivégzéseket, nem mentette meg az életét a lőtt sebbekkel szemem előtt haldoklóknak. Isten hallgatott az igazságban és az igazságtalanságban.
Nem tudom elmondani neked, mennyire sóvárogtam utána. Azt hiszem ez a sóvárgás teszi ki minden ember életét. Egyre erősebb lesz, ahogyan közeledünk a végéhez.
Nincs rémületesebb gondolat az ember halálos ágyán, mint hogy minden véletlen és hiába volt. Elviselhetetlen, hogy a létezésünknek nincs célja és értelme. Erre várunk cáfolatot mindannyian.
Ismerek embereket, akik kaptak. Szulejmán barátom például szemernyi kétség nélkül éli le az életét. Elfogadta, valamikor kamaszként, hogy van Isten (és Mohamed az ő prófétája), azóta pedig ehhez tartja magát. Lenyűgöző derű lengi körül, amely mindig megdöbbent, amikor találkozunk. Annak a biztos tudása, hogy a dolgoknak oka van. Nem is tudja feldühíteni magát semmin sem igazán.
Azt hiszem, hogy a valóban hívő embereknek egyetlen közös tulajdonságuk van. A bizonyosság derűje. Őszintén hívő embert nem láttam még, hogy erkölcsi világítótoronyként tolná reflektorfénybe magát, és azt sem láttam, hogy mások hitét vagy hitetlenségét ostorozta volna. Nem volt eltelve egyik sem önmagával. Éppen elég munka megfelelni Istennek.
Irigylem Szulejmánt és árgus szemmel figyelem, hátha meg tudom fejteni, hogyan tud ilyen biztosan hinni.
Nem sikerül, és nem tudom, sikerülni fog-e egyáltalán. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a hit Isten legnagyobb csodája ebben a dermesztő csendben, amiben élünk.
*
Ne keverd össze a hitet és a vallást fiam.
A vallásgyakorlás és a hit nem feltétlenül jár együtt. A világ összes gyalázatát Isten nevében követték el az emberi történelemben. A legtöbb jót is.
A vallás inkább a társadalmak, és a kultúrák része. Európában ez a kereszténység.
Emlékszem, hogy mennyire meg voltam döbbenve, amikor az egyetemi éveim alatt találkoztam olyan csoporttársakkal, akik elutasították, hogy elolvassák a Bibliát, arra hivatkozva, hogy nem vallásosak. Már régen hallgatott bennem Isten, a felháborodásom nem a kereszténység elutasításának szólt.
Azért háborogtam, mert attól még, hogy nem fogadod el egy vallás eszmerendszerét, nem vonhatod ki magad a kultúrádra gyakorolt kétezer éves hatása alól. Ha nem ismered a kereszténységet és tanait – függetlenül attól, hogy hiszel-e bennük –, sosem fogod megérteni Európát és a saját nemzetedet. Tetszik vagy sem, nem kerülheted ki a kereszténységet Európában, mert a kultúra minden szeletét meghatározza, kezdve az írásbeliségtől, a művészeteken át egészen a politikai filozófiákig. Hogy elutasíthatod – még az is a kereszténységből fakad.
Ha bármire hivatkozva elutasítod a megismerését, ne nevezd magad európainak.
Éppen ezért nem támasztok semmilyen akadályt az elé, hogy tanulj a kereszténységről, sőt, támogatom. Hogy én kiléptem belőle, személyes ügy, és semmi más.
*
Vallásos katolikus családból származol, fiam.
A dédnagyapád hívő katolikus volt. A nácik vették el tőle az Istent, hogy a helyére a kommunizmus kerüljön. Amikor elvitték zsidó szerelmét. Túl fiatal voltam, amikor meghalt, de azt hiszem, azért lett gyakorló kommunista, mikor visszajött a hegyekből, mert nem tudta elfogadni, hogy Isten engedhet ilyesmit. Ahogyan mesélik, akkor kezdett el újra imádkozni, amikor hírt kapott arról, hogy a lány életben maradt és Izraelben él.
Az apámat azonban nem eszerint nevelte fel. Apám a mérhetetlen megvetést kapta a vallás iránt, amely megáldotta a fasiszták fegyvereit. Minket azonban nem kényszerített rá, hogy így gondolkodjunk. Ebben óriási szerepe volt a dédnagyapád testvérének, Marika néninek.
Megdöbbentő, hogy családunk XX. századi történetét hogy átszövik a zsidók!
Dédnagyapád és a testvére is zsidót szeretett, akkor, amikor ezt államilag tiltották. Marika néni egy gazdag trafiktulajdonosnak lett a titkárnője Budapesten a világháború előtt. Tizennyolc éves volt, nem dolgozott neki többet két-három évnél. Soha senkinek nem mesélte el, hogy mi történt kettejük között, csak töredékeket ismerünk, melyeket valószínűleg kitöltött a családi szájhagyomány.
Pár dolog azonban biztos: a trafiktulajdonos minden vagyonát a nagynénémre hagyta. Ő lett a leggazdagabb ember családunk történetében. Attól a pillanattól kezdve azonban Marika néni nem látott többé férfit. Szeretett volna beállni valamelyik apácarendbe, de a rendeket betiltották a kommunizmusban, így hát leköltözött a szigethalmi családi házba és ott élte az életét remeteként. Emlékszem, még hetvenéves korában is kijárt a zsidó temetőbe, hogy rendbe tegye annak a férfinak a sírját. Ezek több mint három órás szeánszok voltak. Halálra untam magam alattuk.
Egész nyarakat töltöttünk nála az öcsémmel. Jézusról beszélt nekünk és a tisztességről. Mindent elhittünk neki.
Hittanra kezdtünk járni Sopronban, és ministrálni, apánk jóváhagyásával. A templomokban csak öreg nénik ültek, öreg papok miséztek, nekünk meg felírták a nevünket, ha meglátott valamelyik pártfunkcionárius tanárunk.
A legkevésbé sem érdekelt minket. Még arra is rávettük anyánkat, hogy ministránsruhát varrjon a plébániának a saját költségén, amikor kiderült, a régiek egyszerűen lefoszlanak az emberről. Hajnali ötkor keltünk, hogy minden nap ministrálni tudjunk, és meg voltunk győződve arról, hogy az angyal lejegyzi tetteink, s hogy Isten mindenre figyel.
A rendszerváltásból nem sok mindent sikerült felfognunk. A változás jelei azonban minket is elértek. Az üresen kongó templomok hirtelen megteltek emberekkel. Az egész város ott volt a vasárnapi miséken. Egyre több- és többen jöttek ministrálni is.
Az egyik alkalommal, az öcsém előbb ért be a plébániára nálam. Mire odaértem, már a templom lépcsőjén ült, és sírt. Nagyobb fiúk rángatták le róla az anyánk által varrt ministránsruhát, aztán elzavarták.
Nekem sem kellett több. Berohantam a sekrestyébe és elkezdtem verni a gyereket, akin az öcsém ruhája volt. El is intéztem volna a kérdést, ha nem jön be a pap. Őt nem érdekelte, hogy mi az oka a botránynak, mivel én voltam a hangosabb, engem penderített ki a sekrestyéből a fülemnél fogva. Mondjuk valószínűleg az is segített neki a helyzetfelismerésben, hogy a gyerek, aki lerángatta az öcsémről a ruhát, azt ismételgette, hogy „a kommunista fiai csinálják a balhét.”
Öcsém vigasztalhatatlan volt, én is dühös voltam. Arra jutottunk, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni az Isten, és vártuk, hogy lesújtson a szarháziakra, lehetőleg délután, de legkésőbb vasárnap.
Emlékszem, még helyet is kerestünk, hogy jól lássuk az ítéletet. Kellő távolságra ültünk le a templomtól, a várfal romjaira.
Isten azonban nem ért rá holmi ministránsruhákkal foglalkozni. A kénköves tűzeső, amelyben mindketten reménykedtünk, elmaradt. Attól a naptól kezdve nem jártunk ministrálni.
A templomba járást akkor hagytuk abba, amikor az egyik misén megláttuk azt a tanárt, aki mindig felírta a nevünket korábban. A leghangosabban dörgött a melle az „én vétkem” alatt. Ekkor jöttünk rá, hogy Isten néma, és legfeljebb csak nézi, hogy mi történik velünk. Marika néni már nem tudott segíteni rajtunk. Pár évvel élte csak túl az oroszok kivonulását.
*
A rendszerváltást követően Sopronban az egy főre jutó Tarzusi Saulok száma elérte az ötöt. Nem ez volt az oka azonban, hogy szakítottam a kereszténységgel. A kisgyermeki hitem persze halálos sebet kapott, és be is fejeztem az Istenen való gondolkodást és a templomba járást, de nem éreztem úgy, hogy a történtek miatt ki kellene vonulnom a kereszténységből.
Az, hogy így alakult, már összefonódik veled.
Az üdvözülés miatt kellett elhagynom.
A kereszténység egyik alapvetése, hogy a megbocsátás kötelező. Nem hagyható ki, nem behelyettesíthető, nem válthatod ki mással.
Ha üdvözülni akarsz, meg kell bocsátanod mindenkinek aki ellened vétkezett.
Erre én ennyi év után is képtelen vagyok. Egyszerűen nem megy. Nem tudok megbocsátani anyádnak, és úgy tenni, hogy rendben vagyunk. Eljátszani, hogy a dolgok, amiket veled és velem művelt, megbocsáthatóak, semmissé tehetők. Bár már semmilyen indulat nincs bennem, amikor írom ezt a levelet, megbocsátani továbbra sem tudok. Vannak bűnök, amiket nem lehet.
Mivel pedig nincs bennem megbocsátás, nem vallhatom magam kereszténynek. Na, nem mintha egy könnycseppet is ejtenék emiatt.
*
Az iszlámban nem feltétele az üdvözülésnek a megbocsátás. Dicséretes cselekedet, de nem kötelező. Kerülhetsz a paradicsomba úgy is, hogy nem bocsátasz meg. Elegendő a szó erkölcsi értelmében tisztességes embernek lenned. Ez persze sokkal bonyolultabb, mint ahogy hangzik. Tisztességesnek lenni mindig az.
Önmagában ezért persze nem vettem volna fel a vallást. Bár kétségkívül remekül szórakozom azon, hogy nincs közöm azokhoz az ebédnél imádkozó, melldöngető keresztényekhez, akik szó nélkül nézték végig, hogyan rabolja el a lányuk ad hoc a saját gyerekét és kéjeleg a cél nélküli pusztításban, mégsem az éles elkülönülés vezérelt.
Azért vettem fel a vallást, mert olyan muszlimok példáját láttam, akik beragyogták a legsötétebb kétségbeesésemet is.
Az első ember, akinél működésben láttam az iszlámot, fekete volt. Abdulkarimnak hívták, Csádban találkoztam vele 2006-ban. Véletlen találkozás volt a darfúri határon, Abéchében. Ő fordítóként dolgozott az ENSZ-nek, én pedig az ENSZ egyik vendégházában laktam. A város minden volt, csak biztonságos nem. Különböző milíciák ellenőrizték az utcákat, idő kérdése volt, hogy kitörjön a fegyveres konfliktus.
Az ENSZ kantinjában találkoztunk. Az a remek ötletem támadt, hogy bemenjek a piacra, ő pedig úgy döntött, elkísér. Ramadán volt, a böjt hónapja. A muszlimok ilyenkor nem esznek és nem isznak addig, amíg fent van a nap. Ez a szubszaharai hőségben több mint megterhelő. A kiöntött víz sisteregve válik gőzzé a betonon. Már ahol van beton.
Együtt mentünk be a város piacára. Nagy tömeg gyűlt össze a közepén. Egy muszlim vándortanítót hallgattak. Marabunak nevezték, egy pallossal csapkodott fenyegetően a levegőben, amikor nem a hangosbeszélőbe beszélt.
Ez volt az első munkám a terepen, nem igazán mérlegeltem semmit sem. Ész nélkül fényképezni kezdtem, aminek meg is lett az eredménye. Néhány kattintás után a tömeg meg akart lincselni, és a Marabu sem a legkedvesebb arcát mutatta felém. Abdulkarim menekített be az egyik közelben álló ház udvarára a kövek elől. Egy pillanatra sem hagyott magamra, pedig megtehette volna. Azzal, hogy velem volt, a tömeg haragjának közepébe került ő is.
Letárgyalta a béke feltételeit a Marabuval, kijárta, hogy sértetlenül távozhassak. Már ment le a nap, amikor baktattunk hazafelé. Szédültem annak a gondolatától, hogy megúsztam a megkövezésemet. Abdulkarim szólt, hogy meg akar állni imádkozni. Tetovált arcú, középkorú fekete muszlimok kunyhójánál állt meg, és kezdte el a rituális mosdást, a vudut. „Nem akarsz megtanítani az imádkozásra?”- kérdeztem tőle, amire örömmel ráállt. Kíváncsi voltam, semmi más nem vezérelt.
Egészen addig remekül is ment a dolog, amíg rá nem jöttem, hogy a vizet háromszor a számba kell vennem. Tekintve, hogy egy kínai műanyagkancsóban állt a víz a kunyhó mellett, biztosra vettem, hogy a benne lévő baktériumtenyészet még az este folyamán átsegít a túlvilágra, ha a számba veszem. Ennek a félelmemnek muszáj volt hangot adnom. Vártam a következményeket. Minden joggal verhettek volna agyon a böjttől amúgy is ingerült muszlimok a kunyhó előtt. Mit szórakozom a vallásukkal?
Nem tették. A férfiak azt mondták, menjek vissza a szállásomra, és végezzem el a vudut az én vizemmel. Ebben maradtunk.
A kantinban Abdulkarim felajánlotta, hogy folytatja a tanításomat, de én szégyelltem magamat a nyugatiak előtt.
Másnap visszarepültem a fővárosba, Abdulkarimmal nem találkoztam többet. Valamivel a látogatásom után kitörtek a harcok Abéchében, az ENSZ evakuálta a bázisát. Bár biztosan nem tudom, van egy olyan érzésem, hogy Abdulkarim nem élte túl.
Éveken keresztül szégyelltem magam emiatt az eset miatt, de tenni nem tettem semmit. Aztán jött a család felrobbantása, a szabadesés. 2012-re komoly problémát okozott számomra a megbocsátás kérdése, amit sehogyan sem tudtam összeegyeztetni nem gyakorolt vallásommal. Ennek a kételynek a közepén látogatott meg Kairóban Szulejmán. Magyar ő is. Onnan ismertük egymást, hogy mindketten segíteni akartunk egy fiatal magyar muszlim párnak, akik első gyereküket várták minden pénz nélkül Kairóban. Sokat beszélgettem a pár férfitagjával. Minden elismerésem az övé. Nem derogált neki, hogy napi ezer forintnak megfelelő fizetésért álljon a forró olaj felett az ötvenfokos Kairóban, és készítse a szendvicseket egy kifőzdében, hogy eltartsa a családját. Szulejmánnak pedig nem derogált, mélyen hívő muszlimként, amikor még Budapesten egy kocsmába rendeltem, ahol félrészegen vitattam meg vele, hogyan tudnánk segíteni nekik. A segítség volt a lényeg. Barátok lettünk. Egy pillanatra nem akarta rám erőltetni a vallását, egyszer sem hozta szóba. Ellenben rengeteg vicces helyzetbe kerültünk: a leglehetetlenebb helyeken közölte velem, hogy imaidő van. A magyar főváros VII. kerületének számtalan kocsmája mesélhet arról, melyik fala mutat Mekka irányába.
Amikor aztán Szulejmán nálam járt a fiával Kairóban, figyeltem, ahogyan imádkoznak. Nagyon irigyeltem a hitéért. Eszembe jutott Abdulkarim. Megkértem, hogy tanítson meg imádkozni az iszlám szerint. Megtette, és örült neki, hogy érdeklődöm, én pedig egy régi tartozásomat rendeztem ezzel.
Nem volt isteni látomásom, nem kaptam sugallatot, mégis felvettem a vallást.
*
Nem vagyok a legjobb muszlim, de igyekszem. Próbálok megfelelni azoknak az embereknek, akiknek látom működni a hitét. Próbálom megérteni és alkalmazni az iszlám moralitását. Nagyon nehezen lépek át a saját európaiságomon, de nem bántam meg a dolgot. Egy olyan világban vallom magamnak muszlimnak, ahol ez azt feltételezi, hogy szimpatizálok terrorszervezetekkel, vagy vissza akarok térni a középkorba. Még értelmiségi barátaim is gyanakodva néztek egy darabig, mert nem csináltam titkot a kérdésből. Egyébként semmit sem változtam, vagy ha igen, azt hiszem, előnyömre.
Nem szeretnék belemenni a vallások rivalizálásába. Nem tudom, hogy lehet-e azt mondani, hogy az egyik vallás jobb vagy a másik. Ezeket a kérdéseket el szoktam kerülni. Értelmetlenek, mint az olyan kérdések, hogy „mennyire vagy vallásos?”
Ilyenkor általában visszakérdezek, hogy literben vagy kilóban adjam-e meg.
Az én választásom az iszlám lett, muszlimként fogok meghalni. Elsősorban azért, mert képtelen vagyok a megbocsátásra. És mert olyan emberek vesznek körül, akik a hitük miatt jobbak. Remélem, egyszer megszólít az Isten. Ámen.
