„A szent magyar nemzet nevében” – Levelek Háfiznak (9.)
Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni. Itt a kilencedik levél. A magyarságról.
Ütemes robaj rázza Alexandriát. A Földközi-tenger összecsókolózik a beton hullámtörőkkel. Innen a zaj. Vakító kék égbolt a tajtékos hullámok felett. Az öböl világítótornya egy kis szigeten áll. Fehér pöttyök mozgását látni a fövenyén. Ha feltámad a szél, felkapja a sirályok kiáltását.
Balra a Palesztina Hotel fehér épülete magasodik a tenger felé. Halk zene szűrődik ki odabentről, majd nők boldog kiabálása. Hangjuk mint az indiánoké a filmeken. Valaki megesküdött, ennek örülnek. Önkéntelenül is elmosolyodom.
Fehér inges pincér lép az asztalunkhoz, tálcával a kezében. Porceláncsészéket tesz elénk, kitölti a kávét, majd távozik. A kardamom csípi a nyelvemet. Borzongás fut végig a gerincoszlopomon, végigsimít a tarkómon. Jó borzongás. Ízek és szagok regiszterei rohannak végig a testemen, azt kiabálva, hogy élek.
A tengerparton ülünk, fiam, kék-fehér csíkos napernyő alatt. Mentás vizet és zaccos kávét iszunk, miközben ráncos kezével átkarol a vénasszonyok nyara.
Eszter mosolyog. Szőke hajába belekap a szél. Érzem, hogy a kép, amit most látok róla, beleég a retinámba.
Ez lesz Eszter bennem mindörökre. Ahogyan fehér ingben és kék farmerben ül a Földközi-tenger előtt. Hajába belekap a sós szél, bőrén megcsillan a bágyadt napsütés. Az én gyönyörű, magyar feleségem.
*
Vonattal utaztunk Északra, a Nílus-deltában. Reggel nyolckor indultunk a Rámszisz állomásról. Tömeg volt a metrón. A férfiak mutogatták, hogy Eszter szálljon át a nők számára fenntartott kocsiba. Mondtam, hogy ez nem lehetséges, mert európai nő, együtt akar utazni velem. Végül szétnyíltak, hagyták leülni.
Alig kaptunk levegőt az út alatt.
A jegypultnál húsz percen keresztül vártunk a sorunkra. Topogtam idegességemben, hogy le fogjuk késni a vonatot.
Végül nem késtük le. Metálszürke szerelvényre szálltunk fel. Hosszú volt, az egész nem is fért be a vágányra. A kocsik közötti ajtókon vonultak át az utasok a vonat vége felé, kezükben a csomagjaikkal.
Sárga és nehéz volt a mozdony. Mocskos a rászáradt gázolajtól. A gyomromban éreztem az erejét, amikor megmozdította ezt a tömeget. „Ganz-mozdony” – járt a fejemben, miközben kigördültünk a pályaudvarról. Persze nem tudtam biztosan. Ellentétben a lőfegyverekkel, egyetlen mozdonyt sem ismernék fel.
Az egyiptomiak azonban a gyorsvonatot még mindig „magari”-nak, magyarnak nevezik. 1925-től kezdve Magyarország gyártotta a mozdonyokat Egyiptomnak, 1972-ben még volt GANZ-MÁVAG-iroda Kairóban. A „magyaron” utaztunk tehát Eszterrel, függetlenül attól, hogy hol gyártották a szerelvényt: mindenki így hívja a reggeli gyorsvonatot az országban.
Újszülött csecsemő sírt valahol a kocsi elejében, majd elcsendesedett. Eszter álmosan bámult ki az ablakon. Kairó homokszínű, befejezetlen házai ragyogtak a napsütésben, ahogyan elhagytuk a várost.
A Nílus piszkos csatornái következtek. Pálmafák sora. Egy öszvér suhant el előttem, lehajtott fejjel ivott a zöldeskék vízből. Mellette piszkos arcú, mezítlábas parasztfiú nézte magát a víztükörben. Ültetvények. Zöld és zöld, ameddig a szem ellát. Parasztok dolgoztak a földeken a tűző nap alatt, ruháikat átütötte az izzadtság.
Dideregtem a vonatban duruzsoló légkondícionálótól.
Azt gondolnád, hogy homokot és kősivatagot, izzásig hevülő fehér köveket fogsz látni, ha vonatra szállsz és elhagyod Kairót. Az egész ország sivatag.
Ehelyett zöld mezők ragyognak a horizonton a három óra alatt, míg Alexandriába érkezel. A Nílus-deltában utazol. Tombol az élet, mert van víz. Műholdfelvételről nézve úgy tűnik, mintha egyedül itt lenne élet az országban.
Eszter belemélyedt a telefonjába. Kiszáradt a torkom. Kimentem a kocsi előtti folyosóra, hogy rágyújtsak. Világoskék egyenruhás, vékony férfi ült a földön, és dohányzott. Nyilvánvaló volt, hogy a vasútnak dolgozik. Biztos a csomagokért felel. Elővettem a cigarettámat, kértem tőle tüzet.
Felállt, szélesen elmosolyodott, majd a kabátzsebébe nyúlt és gyufát vett elő.
„Orosz vagy?” – kérdezte.
„Magyar.”
Láttam rajta, hogy fogalma sincs, milyen országról beszélek. Nem tudom, miért, de hevesen kezdtem el neki magyarázni, hogy Magyarország, meg Európai Unió, Puskás, Hidegkuti, Mohács, Trianon. Minden hívószót elmondtam, ami eszembe jutott. Udvariasan bólogatott, de nem igazán értette. Elszívtam a cigarettát, majd visszamentem a helyemre.
„Valami baj van?” – kérdezte Eszter.
„Semmi. Csak gondolkodom.”
*
Vizsgáltam magamat. Már nem is láttam az elsuhanó tájat.
Azon tűnődtem, miért volt olyan fontos a számomra, hogy elmondjam: magyar vagyok. Az életem felét külföldön töltöttem. A fizetésemet külföldről kapom. Sokkal jobban érzem magam Egyiptomban, mint Magyarországon. Bárhol jobban érzem magam, mint Magyarországon. Akkor miért állok le előadást tartani egy analfabéta csomagőrnek a Nílus-deltában? Miért küldtem el a fenébe egy újságírót, amikor megkérdezte, hogy mivel nem vagyok a magyar kánon része, tervezem-e, hogy angolul fogok írni? Miért volt fontos elmondanom, hogy magyar író vagyok és az anyja picsáját? Valószínűleg meg tudnék írni novellát is angolul, ahogyan cikket is bármikor írok a New York Times-ba. Miért ragaszkodom akkor a magyarságomhoz ennyire?
*
Magyarnak lenni annyit tesz, hogy a világon sehol sem tudják helyesen kiejteni a nevedet. Ezt írtam a Lélek legszebb éjszakájában. A mondat egyébként igaz. Ha azonban csak erről lenne szó, akkor valószínűleg nem kezelném problémaként. Frontignanban, egy irodalmi fesztiválon maréknyi brit és amerikai író órákon keresztül vitatkozott arról a tengerbe bukó nap előtt, hogyan kellene engem hívni, hogy ne rémüljön halálra az angol és francia olvasó, ha meglátja a könyvre írt nevemet. Az amerikai szerint lehetnék Jack Sandor. A brit azt mondta, legyek Jasper Wren. Én röhögtem és rendeltem még egy kör Tequilla Sunrise-t.
*
A kiejthetetlen nevem én vagyok.
Ismerek magyarokat, akik azzal a szent elhatározással mentek el az országból, hogy ők többé nem. Voltak, akik gazdasági megfontolásból, voltak, akik heveny undortól vezérelve hagyták el az országot. Van, akinek sikerült beilleszkednie, és olyan munkát talált, ami Magyarországon is jónak számít. Van, aki maradt a takarításnál, tányérmosásnál, szemétkihordásnál.
Mindannyiukban közös, hogy viszonyban maradtak Magyarországgal. Nem ismerek olyan emigránst, aki nem.
Egy Londonban élő magyar jobban tisztában van az ország híreivel, mint bárki egy alföldi faluban. Egy Izraelbe költözött, magát üldözöttnek érző magyar el nem mulasztaná az alkalmat, hogy hangot adjon annak, milyen mélységesen megveti a politikát és a magyar népet. Mindezt természetesen magyarul teszi, mert sem a gyűlölete, sem a dühe nem lenne autentikus más nyelven.
Senki sem tudja letenni a magyarságát, mint egy régi kabátot, fiam. Ha tetszik, ha nem, ez nem elhatározás kérdése.
*
Friss szél fújt a tenger felől, amikor leszálltunk a vonatról. Átvágtunk a körforgalmon, beültünk egy sárga Taxiba, hogy a Saad Zaghloul térre vitessük magunkat a szállásunkhoz. Európa felől fújó szél ringatta a halászhajókat az öbölben. Letettük a csomagjainkat a Union Hotelben, majd lementünk inni egy italt a Trianon kávéházba.
A kávéház a békéről kapta a nevét, amely pontot tett a világháború végére. A világon mindenhol ünneplik ezt, kivéve nálunk. Nekünk ez tragédiánk. Kibeszéletlen, éppen ezért legalább ötféle története él a népben egymás mellett. Nekem semmit sem jelent.
Hogy sajnálom-e, hogy tűzzel-vassal próbálták kiirtani az elcsatolt területeken élők magyarságát? Persze, hogy sajnálom. Hogy kétségbe lehet-e vonni a határokon túl élők magyarságát? Persze, hogy nem. Nem tudom elképzelni, hogy kevésbé lennének korruptak a politikusok, kevésbé lenne nehéz az élet, ha nem lett volna Trianon. Ostobaságnak érzek minden diskurzust, amely azzal indul, hogy mi lett volna, ha nem lett volna Trianon. Lett. Száz év után most már illene kezdenünk vele valamit.
*
Minél többet gondolkozom a magyarságról, annál több kérdés vetődik fel bennem, Háfiz. Olyan családból származom, ahol a nacionalizmus nem volt szalonképes. Ennek persze konkrét történelmi okai vannak. A dédnagyanyád családja Ágfalván élt a második világháború alatt. Szerencsétlenségükre oda vonultak vissza a nyilasok az oroszok elől, Brennbergbányán alakították ki a Szálasi-bunkert.
A legények összeterelték a falu összes férfiját a főtérre, letolatták a gatyájukat, és a szent magyar nemzet nevében egyenként vizsgálták át mindenki pöcsét. Akinek nem volt előbőre, azt ott helyben agyonlőtték.
Gyereklányként nézte ezt végig a nagyanyám. Őt és a családját semmilyen veszély nem fenyegette.
Természetesen ezt az élményét mi szívtuk meg a nagybátyáddal, Töfivel. A háború után negyven évvel. Borzalmas fitymaszűkülettel születtünk, gyakorlatilag egyfolytában be volt gyulladva… A soproni kórház urológusa közölte, hogy körül kell metélni minket, és akkor nem lesz semmi probléma. Az időpontot is kitűzte.
Azon a napon, amelyre ki volt tűzve a műtét, megjelent anyáméknál a nagyanyám és a nagyapám. Közölték, hogy csak a holttestükön keresztül visznek el minket körülmetélni. Nem hagyják, hogy ha esetleg megint jön néhány fiatalember, hogy a szent magyar nemzet nevében megnézze az emberek pöcsét, agyonlőjék az unokáikat.
A doktorbácsi így más megoldáshoz folyamodott. Éveken keresztül kellett hozzá járnunk. Kézzel rángatva, milliméterről milliméterre tépte fel. Mindig vérzett.
Negyvenévesen is ébredek arra, hogy ver a víz, és azt kiabálom, ne bántson a doktorbácsi.
Ha meghallom, hogy valaki a szent magyar nemzet nevében akar tenni valamit, önkéntelenül is arra gondolok, hogy látni szeretné a pöcsömet.
*
Haza és szent magyar nemzet. Mit jelent ez? Én is voltam már hazaáruló, amikor olyan véleményt fogalmaztam meg, amely nem tetszett másoknak. Eszter családját élőállatként vagonírozták be és ölték le Lengyelországban. Rájuk tetoválták, ha esetleg elfelejtenék, hogy nem a nemzet részei. Ki dönti el, hogy ki a magyar? Milyen felhatalmazással? Lehet mérni, hogy valaki mennyire magyar? Milyen mértékegységben? Magyarnak lenni esetleg politikai álláspontot jelent? Egészen biztosan nem. Akkor az én katolikus paraszt családom semmiképpen nem számítana magyarnak. A dédnagyanyám írni és olvasni nem tudott. Fogalma sem volt a helyes politikai gondolkodásról.
*
Mi a magyar, és miért ragaszkodom ennyire a saját magyarságomhoz? Ezen tűnődöm most, Háfiz.
Ha mindent lehántok, semmi más nem marad, csak a nyelvem. A magyar, mint nyelvi szerkezet a fejemben. Ez az, amit nem tudok kiiktatni. A tudomány szerint egy ember agyában öt éves koráig rögzül egy nyelvi struktúra. Meghatározza a gondolkodást. Megtanulhat persze más nyelvet is, de ez öt éves kora után az alapszerkezeten belülre kerül, és nem írja felül azt. Angolul beszélsz, de az alap gondolkodási szerkezeted magyar lesz. És nem tehetsz semmit sem ellene.
Ezért vagyok én magyar, és ezért magyar Eszter is. És mindenki, akinek magyar az anyanyelve. Ezért fontos nekem, hogy hangsúlyozzam a saját magyarságomat. Nem a dicső csaták, sorstragédiák, a bús bocskorosság miatt. Azért, mert csak magyarul tudok gondolkodni.
A haza nem terület. Nem egy területen élők összessége. Ha valakik, hát mi magyarok aztán tudjuk ezt. Egyre inkább úgy gondolom, fiam, hogy a haza valójában a nyelv.
Azért vagyok közösségben mindenkivel, aki teljes egészében érti a nyelvemet, mert csak ők fogják érteni a lelkem rezdülését – hangozzon ez bármilyen patetikusan. Valami mindig elvész a fordításban. Az fogja tökéletesen érteni, mit gondolsz, aki az anyanyelveden beszél.
Vallhatja magát zsidónak, türkménnek, cigánynak, hunnak. Kifejezheti mérhetetlen undorát a nemzeti közgondolkodás iránt. Amíg ezt magyarul teszi, él, és élni fog a nemzet is.
*
A ház, ahol fogantál, még mindig ugyanolyan, Háfiz. Egy szekrényt nem toltak odébb az elmúlt tíz évben. A jezsuiták még mindig üzemeltetik az iskolájukat az óvodától az érettségiig. Még mindig a kis magyar Sándornak hívnak nevetve az utcában, mert egy Nagy Sándor van. Ő alapította ezt a várost.
Három nyelvet akartam adni neked fiam, amikor megszülettél. Azt szerettem volna, hogy egyszerre tanuld a magyart, a franciát, és az arabot. Hogy három nyelvi struktúra rögzüljön az agyadban. Nem így alakult.
Magyarul tanultál meg beszélni és gondolkodni. Kizárólag magyarul, mint az apád. Szeretheted vagy gyűlölheted, de ez van. Ehhez a nemzethez tartozol, mert a világon senki más nem fog mindent érteni abból, amit mondasz, úgy, ahogyan mondod. Végül is igaza volt Vörösmartynak. „Itt élned, halnod kell.”
Igen, a fejedbe zárva, a gondolataid között. A gondolatok között, amelyek mindegyike: reménytelenül magyar. Ámen.
