Ír, magyar, két jó barát: szabadságharcaink Gandhinak is ihletet adtak
Míg a magyar–lengyel barátság évszázados intézménye ma is eleven része a mindennapoknak, az ír–magyar párhuzamok, egymásra hivatkozások feledésbe merültek. Pedig október 23. náluk is meghatározó felkelést jelöl, a Sinn Féin alapítója pedig a mi ’48-as forradalmunkból, az azt követő passzív ellenállásból merített ihletet. Sőt, bár alig tudják néhányan: ír közvetítéssel maga Mahatma Gandhi is inspirálódott a deáki példából. Vendégszerzőnk ismeretterjesztő írása október 23-án.
Ez a hónap az emlékezésé. Épp csak kialudtak a mécsesek, melyek október 6-án az aradi vértanúkért égtek, múltunk újabb fejezetét idézzük fel október 23-án. Kevesen tudják, hogy e két dátum különös találkozási pontja a magyar és a – nem kevésbé viharos – ír történelemnek. Előfordulnak véletlenek, nem is ildomos túlhangsúlyozni a számok mitikus erejét, mégis: lenyűgöző, hogy két nép között milyen párhuzamokat szolgáltat a történelmi véletlen. Október 23-án mi egy forradalom születésnapját ünnepeljük, egyszersmind gyászoljuk, mert 1956 – minden erőfeszítése ellenére – kudarcra ítéltetett.
1641-ben ugyanezen a napon vette kezdetét az írországi katolikusok felkelése, amely 1956-hoz hasonlóan kudarcba fulladt.
A lázadás okát 1534-ben kell keresnünk, amikor a nőfaló VIII. Henrik szakított Rómával és botcsinálta protestánsnak állt. Utódai felismerték, hogy a katolikus többségű Írország veszélyt jelent Angliára, ezért a lázadó írektől konfiskált földbirtokokra igyekeztek lojális angol vagy alföldi skót protestánsokat telepíteni, hogy a rebellis sziget kormányozhatóbb legyen. A gyarmatosítás I. (Stuart) Jakab idején érte el zenitjét. A dublini parlamentben a protestánsok kerültek többségbe, így a katolikusok úgy érezték, hogy idegenné váltak saját hazájukban. A felgyülemlett sérelmek miatt a felkelés tizenegy évnyi vallásháborúban teljesedett ki, majd Oliver Cromwell írországi hadjáratával ért véget. 1662-ben az ír parlament piros betűs ünnepé nyilvánította október 23-át, mint a pápisták fölött aratott győzelem és a protestantizmus megmenekülésének napját.
A későbbi ír forradalmak és szabadságharcok fényében 1641 októbere mára marginalizálódott, pedig a legsúlyosabb következményekkel ez a konfliktus járt: az 1969 és 1998 között zajló észak-írországi szektariánus háború előképét, egyúttal origóját is itt kell keresnünk.
1849. október 6-án szabadságharcunkat vérbe fojtották, a Haynau fémjelezte megtorlás ma is elevenen él a magyar emlékezetben. Azóta sem koccintunk sörrel, pedig letelt a 150 éves – talán nem is a létező, vagy nem a forradalom után keletkezett – tilalom. Mi október 6-án elvesztettük az illúziót, hogy birodalmak ellenében érvényesíthetjük alkotmányos jogainkat. Több mint negyven évvel később, 1891-ben ugyanezt a csüggedtséget érezték sokan, amikor „Írország koronázatlan királya”, Charles Stewart Parnell meghalt, s vele együtt az ír autonómia reménye is a sírba szállt. Gyászoló hívei sokáig borostyánlevelet tűztek a hajtókájukra. Ma már kevesen hordják ezt a kitűzőt, de az írek többsége most is tudja, hogy hazájának mit jelentett Parnell. Írország – egészen a 19. század elejéig – jogilag független királyság volt, csupán a perszonálunió keretei biztosították szimbiózisát Angliával. Papíron a két ország egyenrangú volt, a valóságban viszont London áldása nélkül semmiről sem dönthetett a dublini parlament. 1801-ben Írország unióban egyesült Nagy-Britanniával, minek következtében az ír törvényhozást felszámolták, s a londoni birodalmi parlament döntött az írek sorsáról. Ezzel Írország végleg tartományi szintre süllyedt. A közös képviselőházban az írek ugyan képviseltethették magukat, de létszámuknál fogva csekély hatásuk volt az eseményekre.
1848-ban, majd 1867-ben hazájuk önállóságáért keltek fel az írek, de minduntalan bebizonyosodott, hogy Írország teljes függetlensége csupán illúzió. Annál reálisabbnak látszott, hogy az Egyesült Királyságon belül autonómiát kapjon Írország. Ezt az ügyet karolta fel Charles Stewart Parnell, aki 1882-ben került a londoni parlament ír frakciójának élére, s elődeihez képest jóval vehemensebben követelte az ír önkormányzat, vagyis a Home Rule bevezetését. Parnell és társai olyan külföldi példákat kerestek, amelyek saját viszonyaikra is alkalmazhatók voltak, így került a látóterükbe Magyarország, amely – az írekéhez hasonló – kilátástalan küzdelmek után 1867-ben kiegyezett a Habsburgokkal, s a dualista államon belül széleskörű autonómiára tett szert. Parnellék gyakran hivatkoztak Magyarországra, miközben obstrukcióval igyekeztek akadályozni a kormány munkáját, hogy az végül beadja a derekát. 1886-ban a liberális brit miniszterelnök a további huzavonát elkerülendő Parnellék mellé állt és a képviselőház elé terjesztette első Home Rule törvényjavaslatát, amelyet az ír–magyar analógiával igyekezett megtámogatni, mondván: ha a britek meg akarják őrizni birodalmuk egységét, s nem szeretnének búcsút inteni a forrongó Írországnak, akkor a legjobb, ha osztrák–magyar mintára kiegyeznek az írekkel. A javaslat hosszú viták után nem élte túl a szavazást. Gladstone 1892-ben újból nekidurálta magát, de másodízben is elbukott. A Home Rule évtizedeken át meghatározta a brit politikát, végül 1914-ben sikerült törvénybe iktatni, de az első világháború kitörése miatt bevezetését elnapolták. Parnell 1891-ben bekövetkezett halálával nem volt olyan vezetője a nemzeti mozgalomnak, aki érvényesíteni tudta volna érdekeit. Ennek köszönhetően a türelmetlen írek visszatértek a fegyveres lázadás koncepciójához, amely végeláthatatlan mészárláshoz vezetett. Ezt jelentette az október 6-i tragédia.
Parnell neve egyet jelentett a hazafisággal. Nem véletlen, hogy a dualizmus kori magyar országgyűlés obstrukciós viharaiban az ellenzéki politikusok Parnellhez hasonlították magukat. Ahogy Parnell az ír nemzeti jogokért, úgy a magyar ellenzék – a szabadelvű kormányokkal és Ausztriával szemben – a magyar nemzeti érdekekért szállt síkra. Bár az ellenzéki pártok többnyire elfogadták a dualista államszervezetet, kurucos indulattal féltették Magyarország gazdasági és politikai pozícióit a Monarchián belül. Úgy vélték, Ausztria fáradhatatlanul azon munkálkodik, hogy újfent gyarmati sorba taszítsa Magyarországot, ahogy Nagy-Britannia tette Írországgal. Ebből a logikából következett, hogy
a szabadelvű miniszterelnökök és a Habsburgok egy kreclibe kerültek az angol elnyomókkal.
A két nép történelme között húzódó párhuzamot sokan felismerték: a később irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett ír költő, William Butler Yeats 1886-ban a Haynau-féle megtorlást választotta témául, versében Írországot a „Nyugat Magyarországa” jelzővel illette. 1905-ben Arthur Griffith és társai életet leheltek egy új szervezetbe, amelyet Sinn Féinnek neveztek. Griffith egy évvel korábban jelentette meg „Magyarország feltámadása” című politikai krédóját, amely a Sinn Féin pártprogramjává vált. Deák Ferenc és a passzív rezisztencia volt számukra a követendő példa. 1849 után Magyarországon beköszöntött a neoabszolutizmus, Deákék pedig a békés lázadás, vagyis az államhatalom tökéletes semmibevételének taktikáját választották. Arthur Griffith olvasatában ez a politika vezetett az 1867-es kiegyezéshez, amely a korábbi ellenfelek, a magyarok és a Habsburgok kapcsolatába a „boldog békeidőket” hozta el. Deáktól tanulva a Sinn Féin is arra buzdította az íreket, hogy tagadják meg az adófizetést, dacoljanak az angol nyelvvel és kerüljék a nyílt konfrontációt a brit karhatalmi erőkkel. Bíztak abban, hogy idővel a londoni politikusok is belátják, a békés ellenállással szemben nincsenek megfelelő eszközök, ezért ki kell egyezniük az írekkel. Létrejöhetett volna az Osztrák–Magyar Monarchiához hasonló dualista állam, amelynek keretein belül Írország saját parlamenttel és felelős kormánnyal rendelkezhet.
A magyar passzív ellenállás hatása azonban nem állt meg az íreknél: közvetítésükkel egészen messze is kifejtette hatását.
Végképp kevesen tudják, de bizony Mahatma Gandhi is a deáki modellt alkalmazta a gyarmattartó britek ellenében, amikor sómenettel tiltakozott az Indiát kizsákmányoló politika ellen.
Mind közül talán az indiai nemzeti mozgalommal foglalkozó neves történész, David Hardiman eredményei emelendők ki itt. Tőle tudjuk, hogy Gandhi a Sinn Féin programján keresztül, tehát közvetítő útján értette meg az erőszakmentes magyar ellenállás velejét.
A magyar–lengyel barátság évszázados intézménye ma is eleven része a mindennapoknak, ellenben az ír–magyar párhuzamok, egymásra hivatkozások feledésbe merültek. Talán érdemes volt őket felidéznünk most, október 23., e mindkét nép számára fontos dátum kapcsán.
Nyitókép: AFP/Paul Faith
