Szent István beszól a trolloknak: „Legalább írnátok helyesen!”
Ritka, de előfordul, hogy egy könyv hatására az ember felkeresi egykori középiskolai tanárát. Munkatársunk így tett, miután kézbe vette a 25 szelfi az Árpád-korból című kötetet – a találkozón pedig nemcsak a régmúlt történelmi titkaiba nyert betekintést, de egy kisközösség negyedszázados legendájának hátterét is sikerült felfejtenie. Lőrinc László, az AKG átlagosnak semmiképp sem nevezhető történelemtanára, az Árpád-szelfis könyv szerzője azt is elárulta, mi az az egyetlen dolog, amelyben egyetért Schmidt Máriával.
Náci egyenruhában trappolt végig a folyosón. Csizma, sapka, horogkeresztes karszalag… ahogy kell. Szőnyegen henteregtem épp, amikor feltűnt. Döbbenten néztem utána. Ezt csinálta egyébként mindenki az AKG-ban, a szabadságáról oly’ híres alapítványi gimnáziumban. A folyosó szőnyegén henteregtünk szünetekben. Erre hirtelen eltrappol mellettünk egy echte náci. A pesti közszáj által liberálisnak, sőt amolyan félzsidó sulinak tartott intézményben… Olyan élesen emlékszem a jelenetre, hogy talán nem is láttam a saját szememmel. Lehet, hogy csak a felsőbb évesek mesélték, aztán negyedszázad alatt saját emlékké gyúrta az agyam. Az mindenesetre biztos, hogy még sokáig beszéltek a meghökkentő jelenetről. A náci persze nem volt náci – de erről még lesz szó. Töritanár volt. Mai történetünk főhőse ő: Lőrinc László. Aki egyébként nemcsak volt töritanár, hanem ma is az, nem nekrológ ez, kérem szépen. Kifejezetten a születés – egy könyv születése – sarkalt arra, hogy visszaemlékezzem a régi, gimis időkre. Lőrinc László új könyve ugyanis 25 szelfi az Árpád-korból címmel jelent meg a minap. Gyerekkönyv, tíztől tizenhat éveseknek szánta, a célcsoport tehát nem én vagyok, ilyen korú gyerekem sincs épp, viszont rögtön beugrott a kötet láttán: nézzenek oda, ez az ember még mindig ugyanazt csinálja! Másképp, érdekesebben, hatásosabban akarja tanítani a történelmet, mint a sok évi átlag.
Ezt hittem legalábbis. Eldöntöttem, hogy felkeresem egykori tanáromat, hogy utánajárjak, igazam van-e. Meg persze annak az AKG-s körökben legendás nácis trappolásnak is. Meg azért, mert a könyv: jó. Pedig ha nem ismerném a szerzőt, biztos, hogy nem lapoztam volna bele ezekbe az Árpád-szelfikbe. Lássuk be: igencsak kockázatos őszülő szakállal olyan könyvet írni, amelyben a történelmi szereplők szelfiznek, kommentelnek, s mindezt nagyon lizi-laza, nagyon mai nyelvezettel teszik. Könnyedén hozhat az efféle próbálkozás izzadságszagú, fiatalosch eredményt. Csakhogy Lőrinc Lászlóról további emlékeim is voltak ám! Például az, hogy megszállottan vezeti Trupp nevű színjátszókörét – s vezeti azt máig is.
Mondanom sem kell: nem hagyományos iskolai színjátszókör. Néhány előadást leszámítva maguk írták a darabot is mindig – az én időmben olyan társulati tagokkal, amilyen például Varró Dani. Az azóta befutott költő szintén ott fetrengett a folyosó szőnyegén mindig és – ki hinné – már akkor is verset írt. Meg persze darabot, együtt a csapattal és az őket vezető Lőrinc Lászlóval. S hogy miért fontos ez a most megjelent könyv szempontjából? Nos, a „szelfik” után, amelyeken mondjuk Árpád vezér vigyorog Tas, Huba, Töhötöm stb. társaságában – Bertóthy Ágnes és Rátkai Kornél remek grafikáin – kommentek következnek. Akárcsak a Facebookra pakolt szelfik után. De mik is azok a kommentek? Párbeszédek. Azaz: minidrámák. Ahhoz tehát, hogy egy-két oldalon érzékletesen tudjon valaki párbeszédekkel történetet mesélni, cseppet sem árt a több évtizedes színházi, dramaturgi tapasztalat. Ugyanez másképp: nem csoda, hogy épp Lőrinc Lászlónak sikerült.
Mert bizony sikerült. Hogy tízévesek mennyire élvezik majd, azt ugyan nem tudom megítélni, mindenesetre ha élvezik, akkor sikerült könyvben megvalósítani a Pixar-modellt. A generációkat szórakoztató alkotást. Mert finoman bár, de a művelt szülő is megkapja azokat a gyerekek által még biztosan nem értett történelmi poénokat és kiszólásokat, amelyekben korunkra ismerhet, miközben elvileg ezer évvel ezelőtti történések apró jelenetekbe rendezését olvasgatja.
Rögtön ott van az első szelfi, amelyről már tettem említést. Amelyet Árpád posztol a Vereckei-hágóról 895-ben, „takaros táborhelyet találtunk” szöveggel, szmájlival. Az első komment Abaciltól érkezik („Jól néztek ki.”), aztán Jelek, Árpád egyik fia kommentel: megkérdi aput, mikor megy már haza. Most úgy néz ki, maradunk – mondja Árpád, mire fia megrökönyödik, hogy hát eddig mindig hazatértek a kalandozásokból. „Igen, de egyik hely sem volt ennyire kúl. Ez nagyon ott van. Sokkal inkább, mint Etelköz.” A kommentfolyamba csatlakozó vezérek is imádják a helyet, Kond azt mondja, úgy érzik magukat, mint valami mesében. Erre a profilkép nélküli Névtelen válaszol: „Ez nem mese. Ott vagytok, ti vagytok. Küzdjetek meg Zalánnal, hadd fusson.”
Lőrinc tehát parádésan él a Facebookon a valóságban is meglévő, ismert helyzetekkel: a névtelen, profilkép nélküli kommentelő szerepeltetése jobbnál jobb lehetőségeket kínál. Itt például a profilkép nélküli Névtelen ugye nem más, mint Anonymus, akitől a Zalán-történetet ismerjük, s aki simán bejelentkezik a jövőből. De még a Jóisten is! Miután Abacil büszkén jegyzi meg férjéről, a vezér Árpádról: „Nem hiába, Bendegúznak vére”, Vagyokakivagyok válaszol: „Nono, csak szerényebben. Általam nyer őshazát.”
Jó, néhol kicsit sok az összekacsintós jópofiból. Tarkacsu kérésére, hogy ugyan, panorámaképeket is lőjenek már, Árpád például ezzel támad:„Feszt. Körbe, panorámát.” Ez azért erőltetett, a poénok többsége viszont tényleg ül. A szelfik és az alattuk lévő kommentek mind a 25 Árpád-kori történetnél egy adott pillanatot ragadnak meg, amely vagy megtörtént, vagy nem, a kommentelő szereplők vagy éltek, vagy nem – viszont rendkívül szórakoztató párbeszédek ezek. A könyv azonban nem elégszik meg a szórakoztatással – nem véletlenül volt a Történelemtanárok Egyletének alelnöke a szerző hosszú-hosszú éveken át, egészen a közelmúltig. Minden fejezet elején ott a gyönyörűen megrajzolt „szelfi”, aztán két-három oldal kommentfolyam, utána azonban a „Hogy volt, hogy nem volt…” rész következik, amelyben Lőrinc László elmagyarázza, mi is történt valójában, kik a beszélgetés szereplői, s éltek-e egyáltalán, vagy kitalált személyek. Az eddig tárgyalt, első fejezetnél maradva: Abacil, Árpád neje például nem létezett, ez a név kering az interneten, viccből került csak be. Árpád gyerekeinek nevét pedig Bíborbanszületett Konstantin krónikájából ismerjük csupán, amely jó félszáz évvel az események után készült, szóval rájuk sem vehetünk mérget. A vezérek is azért érzik magukat mesében, mert róluk sem tudunk pontosat: ők meg csak Anonymus krónikájában jelennek meg, aki 300 évvel a honfoglalás után élt, azaz még kevésbé megbízható forrás. A valós történet felvázolása és a kommentfolyam „lábjegyzetelése” így is belefér egy-két oldalba, ami gyerekek számára is könnyedén befogadható mennyiség.
Olyan nagyon azért nem lepődtem meg azon sem, hogy Lőrinc tud tömöríteni. Évekkel ezelőtt, 2012 körül sodort minket össze a szél egy fusimunkára – mindketten dolgoztunk Kerényi Imre Alkotmány-díszkiadásának digitális változatán. No nem a néhai miniszterelnöki megbízott, hanem a munkát elnyerő, Lőrinccel ezeréves barátságot ápoló Index-alapító, akkor épp mobilapplikációkat gyártó Nyírő András megbízásából. Kettőnk feladata volt mindenesetre, hogy három-négy mondatba sűrítsünk érdekes tényeket a nagy magyar történelmi festményeken látható tárgyakról, emberekről, történésekről. Fel kellett kötnöm a gatyámat.
Ha a sűrítési képesség nem lepett is meg, abban azért mellé mentem, hogy a másság imádata, az új módszerekkel való tanítás lett volna a cél az Árpád-kori szelfikkel. Amikor egykori iskolámban a könyv miatt találkoztunk, még az is kiderült, hogy az a negyedszázados náci trappolás sem úgy történt. Azaz: ott sem voltam. Csak a gyakran mesélt, legendás jelenethez gyártott képet az agyam.
„Aznap úsztam reggel, és azon gondolkodtam közben, hogyan lehetne érzékeltetni a harmincas évek Németországának légkörét. Hogy milyen nyomasztó átélni, amikor egyszerre köröttünk sorra mindenki náci lesz. A tekintélyek is. A tanárok is, akikben bízunk. De nem a folyosón grasszáltam, csak a teremben, diszkréten lepleztem le öltözékem, és félig súgva, összekacsintva közöltem: el kell áruljam, hogy hazugság, amit eddig tanultak. Nagyon is pozitív dolog a nácizmus. Az igazságot a nácizmus fogalmazza meg a legpontosabban. Nagyon nagy csönd lett. Megriadtak. Persze fél perc után megmagyaráztam az egészet, de nekem is ijesztő volt. Nem is csináltam többet. Ma már amúgy is felesleges lenne eljátszani ilyesmit. Találkoznak vele a valóságban. Amúgy elég hagyományos módon tanítok.”
Nem arról van szó tehát, hogy ne érdekelné a gyerekeket az Árpád-kor, nem efféle tanári nekibuzdulás szülte a szelfis könyvet. A Kolibri Kiadóhoz volt kapcsolat, s miután a kiadót Lőrinc Lánchíd-könyvötlete nem hozta lázba, megkérték, valami mással álljon elő. A facebookos alapötlet megvolt már, az AKG-ban született egy sok évvel ezelőtti március 15-én, amire Lőrinc kitalálta: készítsenek Facebook-oldalt Petőfinek, Vasvárinak és a többieknek, azok posztoljanak és kommenteljenek egymás alá. A Tényleg.com-ra kikerült a mű és hatalmasat ment. A kikerülés persze nem volt akkora csoda, hiszen a történelmi mítoszokat cáfoló oldal szerkesztője és megteremtője is Lőrinc László, az iszonyatos olvasottságba pedig a véletlen segített be. Az volt az a március, amikor rengeteg hó esett és tömegek rekedtek az autópályán. „Mindenki facebookozott a kocsijában, hogy híreket találjon, aztán szembejött velük Petőfi, kattintottak, lájkoltak, nagyon gyorsan terjedt.” A Facebook-kommentek alapötlete tehát innen már megvolt. Időközben viszont a Facebook elvesztette jelentőségét a tíz-tizenhat éves korosztályban, ezért is lett inkább szelfi: azt az Insta-nemzedék is tudja értelmezni.
Már csak ezért sem Facebookon jelent meg az írás, hanem könyvben, amiben viszont van némi küldetéstudat is: a gépfüggésből inkább a könyv felé terelni a gyerekeket. Ehhez azonban kell az is, hogy a nyelvhasználat tükrözze a fiatalok szlengjét. Amely bizony elképesztő változást produkált az elmúlt két évtizedben is. „Tanítványaim segítettek. Elmondtam nekik egy mondatot és megkérdeztem, ők hogy mondanák. Többször egyszerűen nem értettem, amit válaszoltak. Ilyenkor köztes megoldást találtunk – mégsem adhatok ki a kezem közül olyan könyvet, amelyet én magam nem értek.”
Más gondok is akadtak a könyv írása közben. Nem csak a nyelv, maga a történettudomány is változik, új eredményeket hoz. Lőrinc László már körmölte a kötetet, amikor kiderült: Boldog Özséb valójában nem is létezett. Pedig ő is kapott egy fejezetet a könyvben, mint az egyetlen magyar szerzetesrend, a pálosok alapítója. A fejezet megmaradt, Özséb ott vigyorog az elején egy Aquinói Szent Tamással közös szelfin… A megoldás viszont bravúros: a végén kiderül, hogy Özséb kamuprofil, megkérik, ne írogasson többet.
Persze mi más izgathatna minket manapság igazán, minthogy megtudunk-e valamit a kipcsakokról. Nos, igen, van egy fejezet róluk is – sajnos még a lassan elavultnak számító kun megjelöléssel. Az mindenesetre kiderül, hogy tényleg ketté nyesték a kutyát esküvéskor, valóban élve temettek el szolgákat, s eszük ágában nem volt kereszténnyé válni a már háromszáz éve keresztény magyar földön. Az egyik legszórakoztatóbb fejezet egyébként a kun: a szelfit itt Kesim, egy csinos kun lány lövi az Alföldön, 1279-ben, ünnepi hangulatban (szmájli) „Uzur temetésén Sabannal, új kaftánban”.
Vagy mégis inkább a kereszténység felvételéről szóló fejezet a legviccesebb? Nehéz eldönteni. Ebben Gellért püspök lövi a szelfit, „Épül a katedrális!”, posztolja Székesfehérvárról, 1025-ből. A gratuláló kommentek között megjelenik Keménd.
„Keresztény Ország! Behalok! Megint hazudosztok! Mi magyarok POGÁNYOK!!! vagyunk, és nem keresztények! Nagyon NEM! Gellért, vigyáz magadra!”
Amire István király csak ennyit mond: „Trollok. Legalább tudnátok helyesen írni.”
Jön aztán még Turk is, őseink meggyalázásáról ír, nagy betűkkel, borzalmas helyesírással. No de mi ez? Az AKG-s tanár, a liberális értelmiségi nem bírta ki, hogy ne nevettesse ki a szélsőjobbosokat, akik nap mint nap dühöngik ki magukat így bármilyen Facebook-poszt alatt?
„A nagybetűvel kommentelők nem szélsőjobboldaliak, hanem amolyan »rendszerváltás vesztesei«, frusztrált emberek, akik – remélem – nem egyértelműen ellenszenvesek. Nem annak vannak szánva. A László-fejezetben nagyjából róluk van szó” – mondja Lőrinc László. Valóban, Zajta posztja az épp elejtett marhával, amelyért viszont László törvényei szerint ki is végezhetik, cseppet sem teszi ellenszenvessé az akkori rendszerváltás kárvallottjait.
Lesz is még néhány rendszerváltás, amelyet ilyen, szelfis formában ismerhetünk meg a magyar történelemből: már készül a második kötet, amely Rákócziig mutatja majd meg a magyar történelmet, a továbbiakban pedig egészen a monarchiáig szelfiznek majd jól ismert szereplőink.
Hogy a történelemtanításban hasznosak lesznek-e ezek a kötetek, azt csak sejtjük egyelőre. Biztosan nem butaság, hogy általános iskolásoknak magyar történelmet kell tanítani és nemzetközit csak annyit, amennyi azzal összefügg. „Ez nagyjából így van ma is, de igen, ebben az egyben egyetértek Schmidt Máriával.”
Azt még nem volt módom tesztelni, mennyire működik a kötet a célcsoportnál, azt viszont állíthatom: negyvenhez közeledve remekül szórakoztam rajta, és történelmi ismereteim megkopott, lukas posztóját is sikerült itt-ott befoltoznom a segítségével. Amire persze mondhatnám, hogy azokért a lukakért is Lőrinc a felelős, neki kellett volna rendesen belevernie a fejembe az Árpád-kort anno, tehát a szelfi-könyvvel csak kiköszörülte a csorbát – de nem volna igazságos. A felelős sokkal inkább az én memóriám. Ahogy az talán a náci trappolás történetéből is kiviláglott.
Fotók: Vörös Szabolcs
