Hét remek kifogás, miért ne tegyünk semmit a klímakatasztrófa ellen
A környezet védelme elképzelhetetlen a politika értelmének helyreállítása nélkül – állítja Lányi András. A filozófus, ökopolitikus szerint a mostani évtizedeket az utókor mint az elvesztegetett időket fogja emlegetni, amikor még lehetett volna cselekedni, mégsem cselekedtünk. S hogy miért nem? Lányi sorra veszi kényelmes mentségeinket és kifogásainkat. A szöveg vitaindítóként hangzott el 2019. október 31-én a Felelős értelmiség nevet viselő kezdeményezés környezet- és klímapolitikai vitafórumán, amelynek a Válasz Online is médiapartnere volt. Az ott elhangzott szöveg „nyomtatásban” itt és most jelenik meg először.
Állítom: az ökológiai katasztrófa csupán tünete a modern ipari civilizáció válságának. Nem a környezetünkkel, de igenis a tudásunkkal lehet valami baj: a jóról és a rosszról alkotott fogalmainkkal. Ahogyan őseink a természet vak erőit rettegték és imádták, úgy féljük és tiszteljük mi, ma élő emberek, a tudományos-technológiai haladás által ránk szabadított vak erőket. Hiszünk a megmásíthatatlan gazdasági szükségszerűségben, ahogy a régi görögök hittek a végzet hatalmában. Gazdálkodásnak az utódaink örökségével űzött lelkiismeretlen pazarlást nevezzük és jólétnek nevezzük azt az állapotot, amikor létforrásainkat a legnagyobb tömegben és a legsebesebben változtatjuk át hulladékká. És: szabadságnak nevezzük a függőséget a technológia szolgáltatásaitól, amelyek az emberi képességek és az emberi kiválóság helyébe lépnek.
A mostani évtizedeket az utókor mint az elvesztegetett évtizedeket fogja emlegetni, amikor még lehetett volna cselekedni, mégsem cselekedtünk. Tudtuk, mit kellene tenni a veszély mérséklése érdekében, mégse tettük; a bátortalan, felemás kezdeményezések nem álltak arányban a változatlan erővel zajló természetrombolás nagyságrendjével. Mi lehetett végzetes tétlenségünk magyarázata, miért ál- és pótcselekvésekkel hitegettük magunkat? Erre lesznek kíváncsiak, akik utánunk jönnek, s erre a kérdésre keresem most a választ magam is.
Vegyük sorra tehát kényelmes mentségeinket és kifogásainkat!
1. A tagadóé
Az ökocídium, úgymond, a zöldek találmánya, akiknek egyedüli célja a fejlődés akadályozása. Ezt a klímaváltozást is hogy eltúlozzák, sokan sokfélét mondanak róla, és amíg a dolog nincs egyértelműen bebizonyítva, addig a leghelyesebb, ha kivárunk. Hiába a világ tudósainak az emberiség történetében példátlan együttműködése, hiába a folyamatok antropogén eredetének evidens bizonyítékai, semmi sem akadályozhatja az üzleti vagy politikai érdektől vezérelt klímaszkeptikus nézetek szószólóit, hogy fenntartsák véleményüket és azt makacsul ismételgessék egyes, milliós példányszámú bulvárlapokban vagy egyes akadémiai székfoglalókon.
2. A pesszimistáé
A második alibi ennek éppen az ellenkezője. Tudjuk, hogyisne tudnánk: van klímaváltozás, és a földi ökoszisztéma összeomlása javában zajlik. Azonban emberi erővel ez ellen többé mit se tehetünk. Próbáljunk alkalmazkodni, próbáljuk elviselni – utánunk az özönvíz!
3. A tech-hívőé
A technooptimisták, persze, nem így gondolják. Rendületlenül hisznek abban, hogy a természetromboló technikai beavatkozások káros következményeit még több technika ellensúlyozhatja. A kimerülő földi erőforrásokat miért ne pótolhatnák más égitestek erőforrásai, hulladékunkat miért ne juttathatnánk a Holdba, amikor egy scifiben semmi sem lehetetlen? A szén-dioxidot szépen visszapréseljük a talajba, végtelen mennyiségű olcsó energiát állítunk elő… Előbb-utóbb maga az emberiség is megszabadul majd a romlékony és tökéletlen biológiai test nyűgétől, a szellemet szoftverként a digitális univerzumba mentjük át, állítják a transzhumanisták. Korunk technikaimádata nyilvánvaló valláspótlék, híveit tehát racionális érvek meg nem rendíthetik, mindenre egy a válaszuk: majd feltalálják. Az sem hozza zavarba őket, hogy a műszaki haladás eddigi vívmányai nemhogy enyhítették volna, egyre csak növelték a természetre nehezedő nyomást, hiszen a kitermelés és elépítés, az élet (gazdasági vagy katonai célzatú) elpusztítása szolgálatában állnak.
4. A közgazdászé
Reálisabban gondolkodik negyedik tanácsadónk, a közgazdász, de radikális intézkedésekre ő sem lát okot. Hogy a gazdasági növekedés ténylegesen mekkora természeti költséggel jár, nyomban kiderül, ha a hatásokat szépen beárazzuk, és megfizettetjük azzal, aki hajlandó vagy aki kénytelen fizetni érte. „Let the prices tell the truth”, hangzik a szokásos javaslat, a baj csak az vele, hogy az árak, bizony, mindig az igazat mondják. Elárulják, hogy a mindenkori „költség” és „haszon” mértéke elsősorban a hatalmi erőviszonyokon múlik, és nem a piacon dől el. Azt is, hogy
a természet szolgáltatásai beárazhatatlanok, végső soron azért, mert ember és természet viszonya nem gazdasági kérdés, hanem létkérdés.
De ha mindettől eltekintenénk, és a piac mechanizmusait tartanánk magunk is a legalkalmasabbnak a rendelkezésre álló erőforrások optimális elosztására, akkor se hihetnénk, hogy azok egyszersmind a gazdasági tevékenység optimális méretének a megállapítására is alkalmasak, mert ilyesmit eddig senki sem állított. A természet teherbíró képességének tapasztalt határai pedig éppen a nagyságrend, a mérték problémájára figyelmeztetnek, amit a nyereségelvű piaci verseny nem ismer.
5. A moralistáé
Változtatnunk kell tehát, de mi változzék? Az ötödik javaslat a moralistáé, szerinte nekünk magunknak kellene megváltoznunk, szakítva aljas kis fogyasztói szokásainkkal, hedonista életvitelünkkel, mert mindenről a mi telhetetlen mohóságunk tehet. Nemcsak az a baj ezzel az állásponttal, hogy egy csapásra az egész emberiséget a természet és a természetvédők ellenségévé teszi (én jól akarok élni, pusztuljon a világ!), hanem hogy igazolja a jóléti kapitalizmus alapvető hazugságát. Azt, hogy itt a kereslet diktál, és a kínálat egyebet sem tesz, csak az ő kedvét keresi. Az igazság ennek az ellenkezője: a fogyasztást irányító hatalom a termelő és a fogyasztó közötti érintkezést kisajátító, szervező és tervező hálózatokban működik, ahol a „szükségletek” előállítása zajlik.
6. A diplomatáé
Igen, az egyén, sajnos, valóban tehetetlen a globális problémákkal szemben, nyugtázza a diplomata. Ő lesz a hatodik, aki mentségünkről gondoskodik, hogy maradjunk csak veszteg. Az ökocídium elhárítása az egész emberiség összefogását kívánja, ennek megteremtésére pedig csak a világ vezetői képesek. A kormányok képviselői és az ő bölcs tanácsadóik a világszervezetekben megállapodnak és intézkednek az emberiség megmentése érdekében, ebben bízhatunk. S bíznánk talán, ha a fél évszázada tartó alkudozás, a klímacsúcsok és környezetvédelmi világ-találkozók eredménytelensége, a nagy-nehezen születő deklarációk hatástalansága meg nem győzne ennek az ígéretnek a komolytalanságáról.
Egyébként pedig a józan ész is azt súgja, hogy a legkevésbé azoktól várhatjuk egy rendszer gyökeres átalakítását, akik annak legfőbb haszonélvezői.
A politikai, üzleti és kulturális elit tagjai sok mindent megtehetnek, éppen csak az nem áll hatalmukban, hogy a rendszer működésének logikájával szembeszegüljenek: abban a pillanatban elveszítenék hatalmuk eszközeit.
7. A radikálisé
Tetszene ez a kijelentés a hetedik vélekedőnek, aki azonban tiltakozna, hogy miért sorolom a tétlenség ideológusai közé. Hiszen ők, bal- vagy jobboldali radikálisok, populisták nem egyszer rámutattak, hogy kinek a kapzsisága és miféle társadalmi igazságtalanság okozza a felmelegedést, a környezetszennyezést, a természet kifosztását, a világ nyomorúságát. Igen, tőlük kell megszabadulnunk! (Hogy kiktől? Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád: hát tőlük. Az élősködőktől.) A mindenkori szegények dühe a gazdagok ellen érthető, azonban megtévesztő:
ha a társadalmi piramis a feje tetején állna, legfeljebb könnyebben felborulna, de az emberiség ökológiai lábnyoma attól még nem lenne kisebb, sőt.
Ők olcsóbb benzint, több húst, okosabb mobiltelefont akarnak, azt akarják, hogy nekik is jusson abból, amiből eddig nem jutott. Ezért a gazdasági növekedés visszafogása nem szerepel a populista programokban, s a közönség, amelyet megszólítanak, a környezetvédelmet leginkább úri huncutságnak tartja.
×××
Végigtekintve a jobbnál jobb érveken, melyek embertársainkat felmentik az alól, hogy az ökológiai katasztrófa elleni védekezés hatásos eszközei után kutassanak, feltehetjük a kérdést, mi fog történni. A válaszom: ami szokott. Egy civilizáció hanyatló korszakát általában hatalmas birodalmak kialakulása jelzi. Ezek a birodalmak így vagy úgy a fogyatkozó erőforrások központosítását és a sokféleség erőszakos elnyomását szolgálják, ezért egyre sebezhetőbbé teszik a civilizációt, amit előbb-utóbb maguk alá temetnek. Ma ráadásul a globális hegemóniáért versengő szuperállamok, cégbirodalmak, hálózatok és vallások sokasága azt valószínűsíti, hogy állandósulni fog az élet-halál harc a földi erőforrások maradékáért. Eközben azonban megindul szerte a világon a kisebb-nagyobb közösségek, majd települések, végül egész nemzetek fokozatos leválása a lassan működésképtelenné váló világrendszerről, melynek ígéretei egyre kevesebb vonzerőt gyakorolnak a vesztesekre. Az ökológiai érdekeknek megfelelő politikai kibontakozás reményével egyedül az efféle helyi kísérletek biztatnak.
Mondhatják erre, hogy kisléptékű, helyi kezdeményezések nem befolyásolhatnak érdemében globális folyamatokat, a történelem azonban ennek az ellenkezőjét igazolja. Azt látjuk, hogy
minden igazán nagyszabású újítás kisebb közösségekben ver gyökeret, mielőtt szélesebb körben terjedni kezdene. Lehet, hogy a Földet nem mentik meg a helyi emberek, de a földjüket meg tudják és meg akarják menteni, ez közvetlen, elemi érdekük, ezért ennek legalább van némi esélye.
Az ökológiai politika alapelve következésképpen a decentralizáció, az emberi lépték helyreállítása, lehetőleg az élet valamennyi területén. Ez a helyi (munkahelyi, szakmai, települési, kulturális) közösségek önrendelkezésének helyreállításával járhatna. A közvetlenül érintettek részvételével születő döntés ugyanis – ha az illetők nem állnak külső kényszer nyomása alatt –, alkalmasabb arra, hogy figyelembe vegyen hosszabb távú érdekeket: az élővilág vagy a kultúra gazdag változatosságához fűződő érdeket, a társadalmi biztonság vagy az egészség szempontjait, túl az aznapi jövedelmen. De ezt nem kívánhatjuk és nem remélhetjük a személytelen kalkulációtól, távoli döntéshozóktól. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…
Röviden összegezve: a környezet védelme elképzelhetetlen a politika értelmének helyreállítása nélkül. Utóbbin általában olyan nyilvános vetélkedést értenek, amely a közösség által követett célok jósága vagy alkalmatlansága körül forog, résztvevői pedig ismertek és felelősségre vonhatóak az érintettek által.
Ha mások ezt másképpen látnák, gondolataim annál alkalmasabbak lesznek vitaindítónak.
Nyitókép: a víz elpárolgása miatt megfeneklett hajó az Aral-tavon, Délnyugat-Kazahsztánban. Fotó: Vörös Szabolcs
