„Mindegy, hol halunk meg. Az számít, ki mellett” – Levelek Háfiznak (12.)
Jászberényi Sándor író-haditudósító Magyarországon élő kisfiának ír mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni neki. A mostani, immár tizenkettedik levél ezúttal nem Egyiptomban, hanem Nigériában született, ahonnan Jászberényi éppen tudósít. A téma ezúttal: a barátság.
Az áramgenerátorok leálltak. Teljes a sötétség az opálos afrikai égbolt alatt.
Kakasok kiabálnak a szomszédos udvarokon, jelezve, hogy a hajnal hamarosan feltöri a sötétséget. Azt kiabálják, hogy a nap felkel keleten, forróságot fog hozni és izzadást, az ember orrlyukaiban pedig benne lesz a vörös afrikai föld buja és nehéz szaga.
A kalasnyikovos rablók, akik az utakon állnak, majd visszavonulnak kunyhóikba a bozótosban, a fehér pálmabortól részeg munkások pedig hamarosan elengedik az álmukban is ölelt műanyagkannákat, és kitalálják, hogy aznap mit fognak enni.
Még nem égnek a tüzek a konyhákban, de hamarosan nehéz fa füstjének szaga fogja mesélni, hogy az élet ébren van, és reggelizni akar.
Minden sejtemben érzem, hogy közeleg a reggel, Háfiz. Hogy jön az új nap, nekem pedig állnom kell benne férfiként. Elvégezni a munkát. Forgolódom a moszkitóháló alatt az ágyban és cikáznak a gondolataim, de mindig hozzád térnek vissza és rajtad állapodnak meg, kisfiam. Azon gondolkodom, hogy mit kell még elmondanom, amit fontosnak tartok elmondani neked az életről. Büszke vagyok rád, fiam.
Azt hiszem, egy apa nem győzheti hangsúlyozni ezt. Hogy büszkeség tölt el, ha rád gondolok. Hogy büszke vagyok arra, hogy helytállsz, a borzasztó körülmények ellenére is, amiből jöttél, a hányattatás és elhanyagolás dacára. Már most tudom, hogy csodálatos férfi lesz belőled, akit a férfiak és a nők is egyaránt fognak szeretni. Te pedig nem fogsz visszaélni senki szeretetével sem, és ha úgy alakul, hogy bántanod kell valakit, nem fogod élvezni azt. Ember lesz belőled, fiam. Látni ezt: boldoggá tesz.
Sok mindent írtam már neked ezekben a levelekben. Mindig igyekeztem a legjobb tudásom szerint, őszintén beszélni, ahogyan egy apának a fiával való beszédét elrendelték az Istenek. Ha elfelejtek valamilyen fontos dologról szólni, mert mindannyiunk sorsa a felejtés, bocsáss meg nekem. Tekintsd feladatodnak, hogy arról majd te beszélj a fiadnak.
*
Magamról akartam írni neked ebben a levélben, fiam. Abba a hamis elképzelésbe ringattam magam, hogy el tudom mesélni neked magamat, ahogyan és ami vagyok. Hogy akkor is veled tudjak lenni, ha már nem leszek.
Most, hogy leültem neked írni, látom ennek a szándéknak a képtelenségét. Nem tudom elmesélni magamat teljes egészében, mert nem emlékszem magamra teljesen. Arról tudnék mesélni neked fiam, ami most vagyok.
Az emberi személyiség sajátosságai miatt lehetetlen, hogy valakit teljes egészében leírjunk. Senki személyisége nem tud ellentartani az időnek. Változik, mint Kaduna állam folyómedrei az áradások során. Csak a kövek az alján, a jellemvonások maradnak ugyanazok. Mire túllépsz életednek a zenitjén, már nem emlékszel, hogy pontosan ki és mi voltál tíz, húsz évvel ezelőtt. Homályos emlékképeid lesznek csak homályos szándékokról, egy fiatal és teljesen más testről. Hová is fordulhatnánk vigaszért, ha az a sorsunk, hogy magunkat is elfelejtsük?
*
Más emberekhez, Háfiz. Ez az egyetlen válasz. Mások emlékeznek majd ránk. Emberek, akik a társaink voltak ez alatt a szomorú élet alatt. A barátaink. Egyedül ők látnak minket annak, akik egészben vagyunk. Ők látják tisztán a honnant és a hovát, figyelnek minket hosszú-hosszú évtizedeken keresztül, hogy emlékeztessenek magunkra. Azt hiszem, ez a barátság legfontosabb funkciója, a szereteten és a támogatáson kívül. Hogy vannak emberek, akikhez fordulhatsz, ha elfelejted milyen ösvényeken érkeztél idáig. Akik emlékeztetni fognak, és akiket, ha kérdeznek, te is emlékeztetsz majd arra, hogy kicsodák.
Ez a világ, amibe belenősz, azt tanítja, hogy legyél sziget. Hogy senkit se engedj igazán közel magadhoz, és akkor elkerülheted, hogy bántsanak. Egy szavát se hidd ennek a hazugságnak. Minden ember legnagyobb ellensége saját maga. Senki sem fog tudni úgy bántani, mint te saját magadat. Értelmetlen szigetként leélni az életedet, mert a legfőbb ellenségedet mindenképpen magaddal viszed.
Minden külső támadás jelentéktelen, ha pedig elmulasztod megadni a lehetőségét másoknak, hogy teljes egészedben megismerjenek és szeressenek, nyomorult, szerencsétlen öregemberként fogsz meghalni, aki magára sem emlékszik már.
*
A barátaid, akik egy életen keresztül fognak kísérni, már ott vannak a közeledben, Háfiz. Egy osztályba jártok az iskolában, együtt játszotok az iskola után. Van valami közös bennetek. Ez bármi lehet. Elképzelhető, hogy érdeklődési tárgyatok közös, az évek múlásával pedig ez kovácsolódik valami többé. Az is elképzelhető, hogy olyan esemény történik, amely hirtelen tesz barátjává valakinek, ez pedig megmarad az évtizedek során.
Emlékszem, az első barátságaim hogyan köttettek. Úgy, hogy közös volt az ellenség. Az iskolában. Bárki, aki a szórakozását lelte abban, hogy meg tud verni minket. Kezdetben egymást védtük, amikor pedig úgy tűnt, hogy már nincs kitől megvédeni a másikat, évtizedeken keresztül tettünk úgy, mintha lenne.
Aztán jöttek azok, akikkel nagyon hamar átláttuk, milyen provinciális is az egész kisvárosi élet, akikkel együtt lázadtunk a tekintély ellen. Szeretni kezdtek valamiért, amit ők sem tudtak igazán megfogalmazni. Sokkal kevésbé mondható el, hogy miért szeretsz valakit, mint az, hogy miért nem. Azok lettek a barátaim, akik akkor is szerettek, amikor éppen nem volt könnyű szeretni.
És én is szerettem őket.
*
Könnyebb életre szóló barátságokat kötni a gyerekkorban, fiam, mint felnőttként. A felnőtt ember érdeklődését már beszennyezi az érdek és a számítás. Még akkor is, ha nagyjából ugyanazt gondoljátok a világról, sokkal óvatosabb az ember. Nem bízhatsz meg mindenkiben. Nem szórhatod lelked csillagrendszerét akárkinek a lába elé, mert megtapossák.
Fontos, hogy akit a barátodnak választasz, bizonyítsa, hogy megérdemli a bizalmadat. Ennek ezernyi módja és fajtája van, de a legfontosabb, azt hiszem: a hűség. Hogy valaki akkor is hűséges hozzád, ha nem ért egyet veled. Ha haragszik is rád, nem árul el a világnak. Egyre inkább úgy gondolom, hogyha másféleképpen kellene megfogalmazni, mit jelent az a szó, hogy szeretlek, a leghelyesebb azt mondani helyette, hogy nem adlak el. Soha ne áruld el a barátaidat, fiam, mert mivel csak ők tudnak emlékezni rád, magadat árulod el.
*
Ha megszeretsz valakit, mert megnyílik neked, tartsd tiszteletben a lábad elé terített csillagjait. Ne keverd össze a barátságot a haszonleséssel. Az nem barátod, akiről pontosan meg tudod mondani, miért tart veled az út során. A barátság akkor ragyog fel, ha annak pontos oka megmagyarázhatatlan. Ha egyszerűen ott van veled, és nincs mást mondani. Nem sok ilyen van az ember életében, és elveszik, ha nem ápolod. Legyél olyan a barátaiddal, amilyennek szeretnéd, hogy ők legyenek veled. Ha tisztességet, hűséget vársz, légy te is tisztességes és hűséges velük. Ha azt várod, hogy melléd álljanak az ellenségeddel szemben, úgy te is állj melléjük az ellenségükkel szemben. Akkor is, ha meggyőződésed, hogy az igazság nem veletek van. Ezt azonban csak a barátodnak mondd el, mert csak rá tartozik. A világ sosem lehet a barátod.
*
Sosem hittem abban, hogy lehetséges ellenségedből barátoddá válnia valakinek. Ócska tündérmesének gondoltam, melyeket azért találunk ki, hogy meggyőzzük magunkat: a világ nem olyan pokoli hely, mint amilyen. Nem hittem benne, mégis bekopogott az ajtómon.
Életem legszomorúbb éve volt az, fiam. 2011 nyara. Sokat töprengtem, írjak-e erről. Hogy írjak-e neked őszintén, nyíltan arról, ahogy átéltem az akkor történteket. Nem akarom, hogy akkori dühöm miatt úgy érezd, állást kell foglalnod, hogy mellém kell állnod anyáddal szemben. Nem kell, nem várok el tőled ilyesmit. Az ilyen elvárások nyomorítják meg a gyerekek lelkét. Végül úgy döntöttem, írok. Azért, mert nagy leszel már, mire ezeket a leveleket valóban el is olvasod. S akkor viszont, amikor ez megtörténik, azt akarom, hogy értsd az apádat. Nem azt, hogy igazat adj, hogy állást foglalj. De érts. Ehhez pedig elengedhetetlen a kendőzetlen őszinteség.
Szóval, 2011 nyara… Anyád akkor robbantotta fel a házasságunkat, és bár minden sejtemben tudtam, hogy férfiként és apaként kilóra ad el, erre bizonyítékom nem volt. Rá is játszott arra, hogy megőrülök. Hogy nem tudom már pontosan, mi is a valóság. Azt mondta, csak elképzelem, hogy aljas módon árul ki és szórakoztatja a bántásom. Hogy nem tetszeleg abban a szerepben az úri körökben, hogy bánthat engem. Minden sejtem üvöltötte, hogy hazudik. Bénult voltam a félelemtől.
Amikor abban az évben hazamentem, hogy lássalak, azzal kezdtem a hazaérkezésemet, hogy szétvertem a kocsmát egy nagydarab fazonnal, aki beszólt. Képes lettem volna bárkit megölni, akiről feltételeztem az úri elitből, hogy állva tapsol a családom felrobbantásához, de azt is, aki egyszerűen csendben maradt, és nem szólt, hogy „nem teheted ezt a gyereked apjával.” Olyan ingerült voltam, hogy még a saját öcsém is megijedt tőlem. Azt mondta: „menj el a légióba Malac, mert ha itthon maradsz, meg fogsz ölni valakit.” Fogalmuk sem volt, mit csinál anyád. Én is csak éreztem minden idegsejtemben.
Összetörve ültem aznap a kocsmában, bénultan a félelemtől. Kezdtem elhinni, amit mások mondanak, hogy a valóság nem az, hogy kilóra ad el a gyerekem anyja, hanem, hogy megbolondultam. Úgy gondoltam, nincs a világon semmi keresnivalóm, ha ennyire nem jól érzékelem a világot.
Akkor felhívott a mobilomon egy ismeretlen magyar szám. Pál Dániel Levente volt. Az az ember, aki konkrétan perre készült ellenem, amikor jeleztem, hogy 2010-ben elcsalták a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat. Ő szervezte a jogi védelmét azoknak, akiket vádoltam. Ellenségek voltunk.
„Figyelj Jászberényi, én nem szeretem a modorodat, nem szeretem, amit csinálsz, és ahogyan csinálod, egy eszement fasznak tartalak, de azt el akarom mondani neked, hogy tudd, hogy ebben az egészben én nem veszek részt. Egy ember elpusztításában nem lehet a családja az eszköz.”
Még aznap este odajött a kocsmába, és elmondott mindent. Hogy nemcsak, hogy jogos minden vádam az anyáddal kapcsolatban, de még gyalázatosabb dolgokat tett ellenünk, mint feltételeztem. Nem azért, mert nyert vele valamit, hanem azért, mert szórakoztatta a pusztítás. Ennek ő szemtanúja volt.
A józan eszemet köszönhetem ennek az embernek, fiam. Azt, hogy tudom: az történt, amit éreztem. Láttam rajta, hogy azt várta, törjek és zúzzak a haragtól. Rám azonban mérhetetlen nyugalom telepedett. Végre tudtam, hogy nem vagyok őrült.
Lassan egy évtized telt el azóta. Dani azóta is az egyik legközelebbi barátom, és valószínűleg már így is fogunk meghalni.
*
Ápold a barátságaidat, fiam, mert az idővel szemben egyedül ők lesznek ott neked. Ott lesznek amikor sírsz és ott lesznek, amikor nevetsz. Életed mindegyik pillanatában ott fognak állni, hogy tanúskodjanak és harcoljanak érted Isten előtt. Ne vedd természetesnek őket. Bizonyítanod kell nekik, ahogyan ők is bizonyítanak neked. Ne felejtsd, hogy a szerelmednek is a barátodnak kell lennie, sőt a legjobbnak, különben kapcsolatod kudarcra lesz ítélve.
*
Folytatnám még ezt a levelet, de nem lehet. Már a nyakamon a tűző afrikai nap, Sejk Béla pedig előcsomagolta a puskákat, mert hamarosan indulunk a bozótosba. Hosszú utunk lesz, ellenséges területen keresztül, ahol hagyomány az emberrablás. Miközben ellenőrzöm a fényképezőgépemben az akkumulátort és a memóriakártyákat, Abdelhalimnak, a gázai beduinnak a szavai járnak a fejemben, amikor az izraeliek lőni kezdték a határ menti alagutakat, ahol álltunk. Én rettegtem, ő azonban látványosan nem félt. Szidtam neki, hogy nyakig dzsuvásan, egy kibaszott gödörben halunk meg. Ő mosolygott. Azt hittem kimozdíthatatlan hite miatt az Istenben, de nem erről volt szó. „Mindegy, hol halunk meg. Az számít, ki mellett” – mondta. Én is így gondolom. Ámen.
