Üvöltöző épületek – a Liget-projekt konzervatív szemmel
„Ha az egykorú New York-i Central Parkhoz nyúlnának így hozzá, vajon ott is hallgatna a konzervatív értelmiség?” – teszi fel a kérdést vendégszerzőnk, akinek a Liget-projektet bíráló írását nemcsak azért közöljük, mert Roger Scruton-hivatkozásai kedvesek a szívünknek. Azért is, mert érdekes helyzet, hogy konzervatív szemmel néz ferdén az épülő monstrumokra, miközben a Liget védelmében a von Haus aus szabadelvű Petri Lukács Ádámtól kértünk írást. Utóbbira ígéretünk is van, terveink szerint jövő héten közöljük, hogy valódi vitává állhasson össze a Városligetről való, talán még nem felesleges gondolkodás. Gulyás András véleménycikke következik.
A faátmérők és zöldfelületi arányok közt rég elveszett a lényeg a Városligetről folyó vitában. Próbáljunk hát rátalálni újra! Elődeink kétszáz éve még tudták, mi a park értelme, időközben azonban, úgy tűnik, sokan elfelejtették. Ez a kulturális változás pedig leginkább azokat sújtja, akik bár önmagukat konzervatívként határozzák meg, a Városligetért küzdőket a „ballib” tábor fanatikusaiként, esetleg lepukkant drogosokként, „koszlidércekként” bélyegzik meg, és szinte követelik minél nagyobb épületek felhúzását a parkba, illetve környékére.
Pedig mi más lehetne a konzervatív álláspont egy kétszáz éves, egyedülálló kulturális értékkel kapcsolatban, mint annak felújítva megőrzése?
A felújítás – figyelem! – egyáltalán nem építkezést jelent. Tegyük csak fel nyugodtan a kérdést: miért járt ki rendszeresen Arany János a Városligetbe verset írni? Vagy: miért festett Barabás Miklós, Kmetty János a Városligetben? Nem pusztán faátmérők vagy zöldfelületi arányszámok hatására, és biztosan nem mértéktelen épületek miatt.
A hivatalos látványtervek ugyan elfedik a mértéktelenséget, de immár elég kisétálni a Városligetbe, hogy lássuk, mi tűnik el abból, amit ligetnek, azaz „kisebb ritkás erdőnek, fásított parknak” hívtunk az értelmező kéziszótár lassan elavuló meghatározása szerint. Becslések szerint a faállomány tíz százalékát százalékát is érintik az építkezések.
De mondom, nem csupán a faállományról van szó, hiszen az épületekkel járó zsúfoltság miatt a hangulat változik majd meg, alakul át, alighanem végleg. Érti ezt, aki sétált már ősfás parkban vagy a Városligetben.
Ha az egykorú New York-i Central Parkhoz nyúlnának így hozzá, vajon ott is hallgatna a konzervatív értelmiség?
Itthon persze könnyen válhat Soros-bérenccé egy kiemelt kormányzati beruházás kritikusa, de a párthűség („ellenzem, de politikai családomat mégse árulhatom el” – ahogy ezt egy ismerősöm megfogalmazta), vagy a közügyek iránti közöny sokakat megóv e veszélytől. Ha feleannyi nyilvános hozzászólás született volna a Liget ügyében, mint ahány kiállítás nyílt, könyv megjelent parkokról, kultúráról, ember és természet viszonyáról az elmúlt három évben, ma nem itt tartanánk. Magánkertjét mindenki védi, a zsúfolt városrész közparkját sokkal kevésbé. Pedig emlékek százai kötnek a parkhoz minden pesti gyereket, felnőttet, konzervatívot, liberálist, bal- és jobboldalit egyaránt.
Mi maradjunk most mégis a konzervatívoknál. Roger Scruton (Conservatism: An Invitation to the Great Tradition) a konzervatív álláspont jellemzőjeként kiemeli a közösségek tiszteletét szemben a központi diktátumokkal, a párbeszéd jelentőségét, a szabályozás állandóságát. Ezek együtt védenek a hatalmon levők önkényétől.
Az érintett közösség véleménye a Városligetről így szól: „A park legfőbb értékének a csendet, nyugalmat, a természetszerűséget, idős növényzetet tartják.” Így foglalja össze az a tudományos parkhasználati kutatás, amelyet a Baán László vezette Szépművészeti Múzeum rendelt meg (pdf). Csakhogy minden egyes épület növeli a zsúfoltságot, csökkenti a nyugalmat, és pusztítja – kisebb vagy nagyobb mértékben – az idős növényzetet.
Az érintett közösségeken, szakmákon nem csak ekkor léptek át a projekt felelősei. Így hozták meg a városligeti törvényt is: vasárnap este beterjesztve, keddre lezárva a vitát. Ugyanígy nem törődtek az ellenvéleményekkel az építési szabályzat megalkotásakor, a közmeghallgatásokon, partnerségi egyeztetéseken, Liget-fórumon. Párbeszéd az alapkérdésekről bizony soha nem volt.
A szabályozás állandóságáról sem beszélhetünk. A projekt felelőseinek éveken át csak kérniük kellett, a fővárosi közgyűlés készséggel írta át az építési szabályzatot. „A Pannon Park projekt megvalósításához kapcsolódóan a jelenleg érvényben lévő Városligeti építési szabályzatot (VÉSZ) több ponton módosítani szükséges” – vezeti fel az egyik kívánságlistát egy Persányi Miklós által írott levél (pdf). Így szűnt meg idős fák kiemelt státusza, így számítottak be épületen belüli zöldfelületet a zöldfelületi arányba, hogy kijöjjön a megfelelő szám.
A változó igényekhez igazodó folyamatos módosítgatás távol van a jog konzervatív ideáljától. A Városligetben a nagy cél mindent szentesít.
Mi ez a mindent igazoló szent cél, vízió? A világ legjobb, egyedülálló, nemzetközi színvonalú épületei, melyek az élvonalba emelnek bennünket – szól az ingatlanfejlesztő érve, bár a Városliget új épületek nélkül is az egyik legnépszerűbb turistalátványosság (volt). Európa legjobb szabadidős épülete (a Parlament méretű biodóm), Európa legjobb középülete (a Magyar Zene háza), és egyesen a világ (!) legjobb középülete (Néprajzi Múzeum), visszhangozza a sajtó évek óta az Ingatlanfejlesztő Zrt. reklámszövegeit, újra és újra lehozva a díjakról szóló hírt, hiába minden cáfolat, kiegészítés.
A reklámból kimaradt, hogy ugyanazon a „versenyen” született mindegyik díj, ahol kellő összeg befizetésével egészen jó eséllyel lehet hazavinni az évenként kiosztott számtalan legjobb épületnek járó elismerés egyikét.
Túl ezeken a díjakon, alig folyik érdemi vita az épületekről. Tegyük fel a kérdést, mi a méltó helyszín kiemelt gyűjteményünknek – egy föld alatti terem a közpark közepén, vagy a Budai Vár? Mit fejez ki a Magyar Zene Háza, és mi köze egy wellness-központhoz? Miként illeszkednek egymáshoz, parkhoz, környékhez ezek az épületek?
Az állatkerti elefántház játékos és kifejező stílusa helyett épített környezetéhez, a Széchenyi fürdőhöz sem illeszkedik a fémszerkezetű, műanyag borítású, Parlament méretű biodóm, amely még a Hősök tere királyszobrai közt is látható lesz.
Mit üzen a Rákosi elvtárs által a Városligetből kivágott sávba kerülő, de a parkba is benyúló, a liget történeti bejáratát, a rondót tovább csonkító Néprajzi Múzeum épülete és szokatlan formája? Több mint húsz méter magas oldala sehogy sem illeszkedik a világörökségi védettséget élvező Hősök teréhez.
Különös nyelvezettel népszerűsítik mindezt: okosváros, unikális, ikonikus, nagyprojekt – hangzik újbeszélül a megkérdőjelezhetetlen, végletekig ismételgetett kinyilatkoztatás. És persze minden építkezés, fejlődés, fejlesztés maga a valósággá vált jövő.
De mit is jelent ez? Környezetüket semmibe vevő, formabontó épületeket? Nem hiszem, hogy pusztán ettől lenne kortárs egy épület. A részletek iránti fogékonyság (Scrutonnál: „sense of detail”), illeszkedés helyett szinte kiabál a biodóm monstruma, s üvölt majd a Néprajzi Múzeum méretes épülete is, ha hagyják felépülni.
Konzervatívnak lenni az érintett közösség, és ezen belül az érintett közösség vagyona iránti felelősséget, mértékletességet is jelentene.
A Liget-projekt elszálló költségvetése, vagy a biodómra elpazarolt 40 milliárd forint, amit további legalább húszmilliárddal kell megtoldani, a felelőtlenség iskolapéldája. Ideje lenne meghallani a kérést: „több etikát, kevesebb esztétikát”.
Mi lenne hát minderre tekintettel a (nem csak) konzervatív álláspont pártállástól, jobb- vagy baloldali elköteleződéstől függetlenül a városligeti építkezésekről? A választ megadni mindannyiunk dolga együtt és külön-külön is, amíg még van értelme a párbeszédnek. E néhány kérdés és szempont talán segíthet túllépni a Liget-projektről folyó vita egymilliárd forintos reklámkampánnyal, hallgatásokkal és mellébeszélésekkel, megbélyegzésekkel kialakított keretén, amely keret bizony a legkevésbé sem konzervatív hozzáállásról tanúskodik.
Nyitókép: az épülő Magyar Zene Háza. Forrás: Liget Budapest
