Keresztényellenes feminista? Korántsem! – Ma 80 éves A szolgálólány meséjének írója, Margaret Atwood
Ma ünnepli 80. születésnapját a kanadai Margaret Atwood, akit leghíresebb könyve, A szolgálólány meséje jó 30 évvel a megjelenése után tett híressé. Idős, nő és komoly író. Antisztár, a regény folytatását az olvasók mégis popsztárnak kijáró ünnepléssel fogadták. Atwood új könyvének, a Testamentumoknak megjelenését show-műsor kísérte, világszerte 1300 moziban közvetítették is élőben. De beszéljünk akkor végre a lényegről: tényleg egy keresztényellenes feministát emel magasba a világ?
Az irodalom igazságtalan.
Margaret Atwood 1984-ben – ikonikus évszám – nem kis részben nyugat-berlini élményei hatására kezdte írni A szolgálólány meséjét. Az 1985-ben megjelent könyv jó kritikákat kapott, Harold Pinter forgatókönyve alapján filmet is készítettek belőle, de nem lett világsiker. Amerika nem rezonált a felvetett problémákra. Nem érezték tömegek fontosnak, ami a kanadai írónő érzékenységét megragadta. A kritika szerint a könyv arról szólt, hogy a totalitárius államban is megmaradnak az emberek álmai. Na bumm, könyvek, filmek sokasága dolgozta ezt már fel megrázó erővel. Vagy nyálas olcsósággal.
A könyv persze jóval több ennél. Atwood Nyugat-Berlinben élt, fallal elválasztva a totalitárius államtól, amely minden vasárnap vadászgépek hangrobbanásával adta a nyugatiak tudtára, milyen közel van. Az írónőt nem hagyta nyugodni a kérdés, hogyan lehetséges, hogy ugyanannak a népnek az egyik fele nyugati, kapitalista, szabad világban él, míg a másik az embereket a tulajdonuktól, személyi szabadságuktól, de még a privátszférájuktól is megfosztó totalitárius állammal azonosul. Miért? Mi történt velük? Hogyan működik ez az egész? Az 1939-ben született Margaret Atwoodnak voltak emlékei a második világháborúról, gyerekként érzékelte, hogy minden megtörténhet, ráadásul egyik pillanatról a másikra. Írt hát egy disztópiát, negatív utópiát, alkotott egy pokoli világot, hétköznapiasan reális szereplőkkel, akiket az Egyesült Államok távoli jövőjébe álmodott, egy keresztény puccs utánra.
Atwood nagy regényt írt, már akkor is híres író volt, de nem világhírű. Sokat elárul könyve fogadtatásáról, hogy Arthur C. Clarke-díjjal, a legjobb sci-fi regénynek járó elismeréssel jutalmazták. Nem ezért a regényéért kapta az addig elnyert legrangosabb irodalmi elismerését, a Booker-díjat, hanem a Vak bérgyilkosért, 15 évvel a Szolgálólány megjelenése után.
Kelet-Európa értette volna regénye minden sorát, de ide nem jutott el A szolgálólány meséje, el voltunk zárva tőle – a kötet csak a kétezres években érkezett meg Magyarországra. Akkor sem lett hatalmas könyvsiker – pedig lehetett volna –, csupán az irodalmi ínyencek tudták, hogy nagy regény született.
A világnak harminc évvel később, a regényből készült minőségi sorozat láttán esett ez le, hogy Atwood mekkora könyvet írt. Az akkor már 75. életévét is betöltött író sztár lett a totalitárius diktatúrák működési mechanizmusát női sorsokon keresztül láttató A szolgálólány meséjével. A könyvet milliós példányszámban adták el, a sorozathoz két nem atwoodi évadot is illesztettek, amelynek alkotási folyamatában a szerző is részt vállalt, de nem forgatókönyvíróként volt jelen. Mindkét évad a történet folytatása, fordulatos, kalandos, sötét.
2019 őszére viszont az írónő megírta a Testamentumokat. A magyarul december elejére várt, de a Jelenkor Kiadó jóvoltából általunk már olvasott kötet előzménye A szolgálólány meséjének, de utótörténete is – Atwood számára az ilyen történetvezetési bravúrok nem okoznak gondot. Legnagyobb gondja az írónőnek ezúttal az idővel volt. A ma nyolcvanéves Atwood ötven éve él együtt a férjével, aki súlyos beteg, a regény így a lopott időkben született. Atwood nosztalgikus közös hajóúton, parki padokon, kávéházi szalvétákon – mikor mi adódott – vetette papírra a kötet szövegét. Nem klasszikus írói módszer, de most így alakult.
A szeptemberben angolul és a nagyobb nyelveken egyszerre megjelenő kötetet olyan tömegrajongás fogadta, mint a popsztárok új lemezeit a nyolcvanas években. A feszesre vasalt arcú írónő elképesztő maskarákban pózol a The Timesban, s még a szelídebb képeken is égnek meredő üstökkel viseli a Testamantumok gyöngylányainak egyenruháját, a regisztráció után látható sorozatban fekete-vérvörös klepetusa lélegzetelállító. Komoly írót így még nem láttunk. Atwood sztár lett. Új kötetéből csak az Egyesült Államokban félmillió példány kelt el, megjelenését élő show-val ünnepelték a londoni Nemzeti Színházban, amit világszerte 1300 (!) moziban közvetítettek élőben. Ha valaki ma este az angol fővárosban van, ismét több filmszínházba vehet jegyet a Margaret Atwood Élőben a moziban című show-ra, ami még mindig öt országban szerepel műsoron. És persze az új regényéért másodszor – ezúttal megosztva – megkapta a Booker-díjat, az angol királynő pedig brit becsületrenddel tüntette ki.
„Ez csak egy könyv” – jegyezte meg az írónő. Hiába. Atwoodban nem pusztán a nagy írót látják, hanem társadalmi látnokot. Az amerikai Time magazin prófétaként említi, mert
az írónő már 30 éve megírta mindazt, ami a 2010-es években tömegeket foglalkoztat: hogyan tűzik a totalitárius – vagy aféle tartó – hatalmak a legszentebb értékekeket a zászlajukra.
Megmutatja, hogy ezekben vezetőik soha nem hittek, mindössze használják ezeket az értékeket, a rájuk való állandó hivatkozást – a tömeg manipulációjára. Atwood a populizmus, a fanatizmus veszélyeire, a nők látszat-egyenjogúságára, a környezet pusztulására is felhívja a figyelmet. A nyolcvanas években a világot teljesen más kérdések foglalkoztatták, olvasótábora így jó harmincéves késéssel érte be Atwoodot. De beérte.
Az élet persze most is igazságtalan. Atwood új regénye ugyanis nem hasonlítható irodalmi súlyában az elsőhöz. Most mégis úgy ünneplik, ahogy annak idején kellett volna. A nagy teljesítmény, az első regényben megalkotott világ már készen volt, olyan érzékletesen, hogy miközben olvassuk, nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Az a jelenet, amikor a férj a terméketlen feleség előtt fekszik le az erre a célra kirendelt „szaporodóegyeddel”, a szolgálólánnyal, olyan hatású, hogy az orrukban marad a nőbe behatoló férfi szaga. Érezzük a feleség megalázottságát, a szolgálólányon tett erőszakmentes erőszakot. Arról már nem is beszélve, hogy mindezt a Biblia egyik legszebb szerelmi történetére, Jákobéra és Ráhelére hivatkozva teszik. Ez kaparja a torkunkat a Testamentumokban is: a valódi értékek nevében elkövetett mocskos manipuláció.
Az új regény nem azzal foglalkozik, hogyan tudják a diktatúrák olyan szinten manipulálni az embereket, hogy azok lelkes híveikké szegődjenek.
A könyv inkább arra keres választ, miért nem szeretik az emberek a demokráciát. Mi bajuk vele? Hogyan veszíti el a szabadság a vonzerejét? Miért kezdenek el egy erős kéz, „rend” után vágyakozni, amíg egy politikai erő be nem teljesíti a vágyukat, és le nem bontja a valódi rendet, helyette egy káoszba forduló világot hozva létre?
Atwoodot az érdekli, miért nem becsülik meg a demokráciában élők a szabadságot, miért nem tesznek eleget érte? Ezért mutatja meg nekünk az első könyv egyik legerősebb, legkegyetlenebb Nénijének, Lydiának az előzménytörténetét és kapcsolja össze két gyermeklányéval. Mindezt az érett diktatúra körülményei közé helyezve. (De többet egy szót sem, mert elveszne a kötet izgalma.)
Az 1939-ben született írónőről az ezredfordulóra azt lehetett hinni, hogy nagyjából lezárult a pályája. Senki nem látta előre, hogy tizenegy Emmy-díjat kap A szolgálólány meséjéből készült film és 35 évvel a megjelenése után világszerte vezeti majd a bestseller-listákat. Atwood kanadai kedvenc volt, regényeit világszerte tanították, mert olyan női hősökről szóltak, akiknek van egy másik életük, amit a környezetük nem tud, nem ismer. Mind izgalmas alakok, Atwood pedig azzal játszik, hogy szereplőit olyan elbeszélőkön keresztől mutatja be, akik annak megfelelően torzítják a történetet, hogy éppen kinek mesélnek. Nincs objektív narrátor, mindenki meg akar felelni valakinek a történet formálásával, az olvasó tehát nem pusztán passzív befogadó: ahány olvasó, annyi olvasat. Könyveinek számtalan értelmezése lehet, irodalmi csemegék, de az messze nem volt képben, hogy bármelyik a popkultúra részévé válik, és például a szolgálólány egyenruhája olyan szimbólum lesz, amelyet világszerte tüntetéseken viselnek a női jogokért küzdők. Mégis bekövetkezett.
A Testamentumokban egyszerre három elmesélő is van, és menet közben változik meg az idősík és az egymáshoz való viszonyuk is. Ám ez tömegfogyasztásra szánt könyv, könnyen olvastatja magát, ahogy A Szolgálólány meséje sem állítja értelmezési nehézségek elé az olvasót.
Az író végül is inkább történelmi, politikai, filozófiai, pszichológiai kérdéseket boncolgat, mutat be sorsokon keresztül. A Testamentumok legnagyobb erénye nem a történetvezetés, hanem az, hogyan tud A szolgálólány meséjének erős kézzel megfestett karakterein kapargatni egy kicsit, meglazítani a felső réteget és egészen mást találni alatta.
Mindkét regényt azért éljük meg valóságosnak, mert összes kegyetlensége megtörtént valamikor valahol a történelem folyamán.
Visszatérő elem például, hogy az épületek a diktatúrák folyamán átlényegülnek, új funkciót kapnak. Mindez a magyar olvasónak ismerős lehet – Atwood ezt a kommunista diktatúráktól kölcsönözte. Ám magát a keretsztorit az Egyesült Államok puritán korszaka adja, alapanyagként szolgált még néhány modern szektatörténet és a brit birodalom véres vallásháborújának elemei. Atwood ugyanis úgy véli, a diktatúra mindig a társadalom valamely élő előzményére épít. A putyini Oroszország a Szovjetunió történetéből merít, az pedig a cári orosz hagyományokból.
Atwood rengeteg kritikát kapott, amiért a történet keretét egy vallási diktatúra adja. Keresztény- és egyházellenesnek kiáltották ki, témaválasztása vitát generált a keresztény sajtóban is. Pedig Atwood nem keresztényellenes. A Szolgálólány – és a Testamentumok – nem a kereszténységről szól, hanem a totaliárus állam működési mechanizmusáról. Ahogy maga fogalmaz:
ez nem a vallás természetéből fakad, noha a vallás nevében követtek el sötét dolgokat, hanem az emberi természetből.
Bizonyítékként hozza fel, hogy vannak ateista diktatúrák, amelyek éppen olyan kegyetlenek. A Testamantumokban a diktatúra ellen fellépők egy része mélyen hívő ember, mások meg – ettől jó a könyv – a jó oldalra sem értékelvűen állnak. Hanem pénzért. Az első kötet szolgálólánya persze maga is hívő: lázadásának része, hogy saját imája, egyedi útja van Istenhez.
Maga Atwood számtalan interjúban beszélt róla, hogy nem tudott kommunista – ateista – diktatúrát vizionálni az Egyesült Államokba, mert ez nem tűnt volna hitelesnek. Amerikában soha nem volt olyan erős a kommunista mozgalom, hogy képes lett volna hatalomra jutni. Viszont mindig erős volt a keresztény hagyomány.
A modern totalitárius államok alapulhatnak egyenlőséghazugságon, mint a kommunizmus, vagy a szeretethazugságon, mint Gileád, Atwood regényének helyszíne, amelynek hatalmi elitje a keresztény tanítások kiforgatását használja fel a saját hatalmi céljaira. Az új regény egyik legérdekesebb része, amikor a szereplők elmesélik, hogyan találták ki előbb a katonai puccs utáni hatalmi vázat, az új államszervezet kiépítésének eszközeit, majd kerestek ezek igazolására bibliai idézeteket. Ahol nem találtak, ott hamisítottak. A Bibliát titkos könyvvé tették, hogy a tömegek ne tudják ellenőrizni hazugságaikat.
Az elit életmódjának semmi köze a keresztény értékekhez, a Testamentumokban az érett diktatúra romlottságát éppen a parancsnokok és feleségek viselkedésén, a szexuális gyilkosságokon és a manipulált nyilvánosságon látjuk. Van persze a metoo-ra emlékeztető történet is, Atwood játszik velünk, megmutatva, milyen egyszerű manipulálni a szexuális erőszakkal kapcsolatos látszatot. Akkor jön a büntetés, amikor nincs bűn, viszont amikor ott a bűn, szóba sem kerül a büntetés.
Az írónő nagy kedvvel mesél arról, hogy helyezhette volna a regényét más típusú diktatúrákba is: Kínában például a mindent behálózó bürokrácia adja a hatalom szövetét. Az Egyesült Államokban viszont nem építhetett erre, mert az nincs benne a levegőben.
Atwoodot sokan feminista szerzőnek kiáltották ki, amiért A szolgálólány meséjében az ellen tiltakozik, hogy a nőket „élő kelyhekként”, „két lábon járó anyaméhként” kezeljék és életük értékét abban határozzák meg, születtek-e gyermekeik. A háromgyermekes Atwood Testamentumok című könyve válasz az előző regényt ért kritikákra, mert itt máshova kerülnek a patriarchális világ hangsúlyai, az elnyomók ugyanis leggyakrabban szintén nők.
Atwood világában a társadalom azért sérülékeny, mert felszámolják a közösségeit, és az emberek elveszítették a szolidaritásérzésüket. Mindkét regény központi eleme a szolgálólányok vörös „apácaruhájában” elkövetett gyilkossági rítusa. Nők gyilkolnak férfiakat. Az első könyv alapján még lehet azt mondani, hogy a férfiak miatt, a második könyv elolvasása után már aligha. Atwood női szereplői egyáltalán nem angyalok, gyakran izzó szenvedéllyel gyűlölik egymást, és a hatalom éppen erre épít, ezt használja ki.
Az már most biztosan tudható, hogy Atwood új regényéből is filmsorozat lesz, és ezt aligha bánhatjuk. A szolgálólány meséje új minőségét hozta el a regényadaptációknak, mivel olyan részletességgel dolgozta fel a történetet, hogy lényegében megelevenedett regényt láthattunk, nem pedig annak a feldolgozását, szerkesztett, kivonatolt mását. A fantasztikus látványvilágú, káprázatos kosztümökkel és nagy színészi alakításokkal dolgozó filmsorozat megmutatta, hogyan erősítheti a film az irodalmat, és az irodalom a film világát. A sikernek azonban hátulütői is vannak. Az egyik legnagyobb kihívás például az volt az új regényénél, hogy miközben számos ország nyelvére lefordították, senki se lopja el még megjelenés előtt. A várakozás akkora volt, hogy a kalózkiadások megelőzésére a kiadó sajátos cselhez folyamodott: a fordítóknak megküldött eredeti verzióban a szereplők hamis neveket kaptak, csak a végén igazították ki a történetet.
×××
Kevés komoly író mondhatja el magáról, hogy világsztár. S főként: kevés írónő. Margaret Atwood azzá vált, de ő maga sem tudja, miért. Lévai Balázs Bestseller című interjúkötetében (A 2008-ban megjelent Új beszélgetésekben) azt mondja, hogy
az író és az olvasó között nincs kapcsolat, mert mindkettő külön-külön áll viszonyban a művel. Az író elvégzi a dolgát, és az olvasónak is el kell.
Saját korunkat tisztábban láthatjuk a szolgálólányok történetének elolvasása után, de az olvasást véletlenül se a Testamentumokkal kezdjék. Az nem véletlenül viseli A szolgálólány meséje 2. címet. Az első rész nélkül ugyanis értelmezhetetlen.
Nyitókép: Margaret Atwood a Testamentumok című regényének londoni sajtóbemutatóján, 2019. szeptember 10-én. Fotó: AFP/Tolka Akmen
