„Kár lenne a kultúránkért, fiam” – Levelek Háfiznak (13.)
Jászberényi Sándor író-haditudósító Magyarországon élő kisfiának ír mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni neki. A mostani, immár tizenharmadik levél ezúttal nem Egyiptomban, hanem Nigériában született, ahonnan Jászberényi éppen tudósít. A téma ezúttal sem vidám: a nemzethalál elkerülésének egyetlen módja.
Túl sok az ember, Háfiz.
Túl sok a lélegző ezen a világon. Sokan vannak a szerencsétlenek és a nyomorultak, akiknek nincs jövőjük, csak jelenük. A nyugati világban előszeretettel beszélünk arról, hogy a globális klímakatasztrófa megállításának egyik módja az lenne, ha kevesebb szarvasmarhát tenyésztenének. Azért, mert a szarvasmarha rettenetesen sok szén-dioxidot bocsát ki élete során. Ha kevesebb a szarvasmarha, kevesebb a szén-dioxid. Ez ennek az elgondolásnak az alapja.
Ezeknek a dolgoknak a fejtegetése során persze bölcsen hallgatunk arról, hogy van még egy élőlény, amely élete során ugyanannyi vagy több szén-dioxidot termel, mint a szarvasmarhák. Ez az élőlény: az ember. Valószínűleg szó sem lenne katasztrófáról, ha nem lennénk hétmilliárdan a Földön. Valószínűleg nem lenne ilyen reménytelen a küzdelem, ha nem lenne egészen biztos, hogy tíz éven belül tízmilliárdan leszünk.
Tízmilliárd lélek, botladozva ezen a törékeny kis bolygón. Lélek, hiszen a nagy vallások tanítása, hogy egyedül az ember rendelkezik bármivel, ami túlmutat a húson. Tízmilliárd ember, aki ettől függetlenül mégiscsak enni, inni, élni akar.
Nem tudunk semmit sem tenni az ellen, hogy ennyien legyünk. Az egész emberiségben kódolva van a gondolat, hogy egy új ember születése ajándék, bármilyen módon akadályozni ezt pedig halálos bűn. „Ti azért szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet, sokasodjatok rajta!” – mondá az Úr. Arról azonban nem beszélt, hogy mikor húzhatjuk le ezt a munkát a ránk rótt feladatok listájáról. Merthogy a világ közben megtelt, kisfiam.
Évszázadokon keresztül dolgoztunk azon, hogy kiiktassuk az egyébként minket is érintő természetes szelekciót. És tessék: a XXI. századra nincs olyan betegség, mely megtizedelné az emberiséget. A nagy pestis-, lepra-, és influenzajárványok már a tankönyvek lapjairól bámulnak vissza ránk.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek új betegségek. A hatásuk azonban elenyésző az egész emberiségre nézve, amely évről évre szaporább. És senki sem tesz ellene semmit.
Ebből a szempontból nézve a Föld bolygó legnagyobb oltalmazója Dzsingisz Kán volt. Amikor 1206-ban a mongol hordák végigtarolták az ismert világot, mindenkit megöltek, embert és állatot. Most olvastam egy cikkben, hogy ennek az eredménye olyan globális lehűlés lett, mely évtizedeken keresztül tartott.
*
Azóta jár ez a fejemben, amióta visszajöttem a Wasa nevű menekülttáborból. A tábor Abuja mellett van. Egy óra autóút.
Vakító napsütésben indultunk. A nap csillogott a bazalthegyeken, melyeket Isten jókedvében ráejtett az egyébként lapos tájra. Nehéz fa, fűszerek, az emberek- és az állatok izzadságszaga csapott be a menetszéllel az ablakon. Az izzadságtól az ingem a mellemre tapadt, ahogyan araszoltunk előre a déli napsütésben. Kekék, autók, kordék, amíg a szem ellát. Mezítlábas gyerekek rohannak keresztül a tűzforró aszfalton, hogy üres edényeiket kopogtassák, majd ujjukkal kitátott szájukra mutassanak. Tőlem kérnek enni. A bőröm színe miatt. A fehér embernek mindig van ennivalója. Ez általános tapasztalata Afrika szegényeinek.
„Abeg now, you please go away” – mondom a gyereknek azzal a pidzsin angollal, amelyet az elmúlt héten szedtem össze. Bármit adok egyiküknek is, látni fogja a többi. Tömeg fog gyűlni az autó köré, mi pedig nem fogunk tudni tovább menni.
Elmennek, mert még nem eléggé elkeseredettek. A levegőben azonban benne van, hogy nem is olyan sokára el fog érkezni az a pillanat, amikor be fogják törni az ablakot.
A menekülttáborokban azok laknak, akik el tudtak menekülni a Boko Haram dúlása elől. Ötezer ember kunyhókban, melyek között kötélen szárad a mosás. A tábor főnöke kis ösvényen vezetett végig. Vigyázni kellett, hová lépünk. A tábor lakói az ösvény mentén szarnak.
Az egyik ház oldalában egy nálam húsz évvel fiatalabb nő ült és szoptatta a gyerekét. A másik gyereke a lábánál játszott. Az nem volt idősebb három évesnél. Tehát mindkét gyerek már a táborban született, jóval a menekülés után. A nő mosolygott, azt mondta, van még három nagyobb gyereke, akik már elmúltak hét évesek. Öt gyerek egy menekülttábor közepén. „Isten gondoskodik rólunk” – mondta a nő.
A férje iszonyatosan vékony, ideges tekintetű férfi. Az egyik gyerek talán nem is az övé. A Boko Haram minden nőt megerőszakolt a falujukban, mielőtt el tudtak jönni.
Ez nem igazán foglalkoztatja, mindegyiket a sajátjaként kezeli. Mindegyiknek mindenét adja: a semmit.
„Isten gondoskodik rólunk” – mondta a férfi is.
A tábor főnöke szerint jövő februárban a kormányzat fel fogja számolni az egész tábort. Nincsenek tárgyalások arról, hová fognak menni ezek az emberek, hogy mi lesz velük. Visszatérni nem tudnak, mert Borno államban még mindig dúlnak a harcok.
„Isten majd gondoskodik mindenkiről” – mondta a tábor főnöke. Én közben a legyet fényképeztem, amely épp a nő mellén csüggő csecsemő szemcsatornájából ivott.
*
A semmire születnek itt Afrikában a gyerekek, Háfiz. Arra a gondolatra, hogy majdcsak lesz valami. Ha pedig nem lesz, az is Isten akarata, lapozzunk. Magyarországon évről-évre kevesebben születnek, de ez nemcsak nálunk probléma. Nyögi az egész nyugati világ. Mi elfogyunk, és minden európai helyére öten lépnek a „fejlődő” világból. A lehető legostobább módokon próbáljuk meg megakadályozni ezt. Például elő akarjuk írni a nőknek, hogy szüljenek.
*
Sokat gondolkodtam azon, mi ennek az oka. Hogy miért szülnek az afrikaiak, és miért nem szül a Nyugat. Roppantul kényelmes és kellőképpen rasszista magyarázat, hogy másfajta nép, akik arra vannak kódolva, hogy teleszüljék a világot. Hogy hiányzik belőlük a felelősség.
Nem gondolom, hogy egy átlagos afrikaiban több lenne a felelősség, mint egy átlagos európaiban. Nyilván az oktatás hiányzik, de önmagában ez nem tudja megmagyarázni az egész jelenséget. Nem kell matematikusnak lenni, hogy felmérd, hány embernek fogsz tudni enni adni a portádon.
Akkor mi az oka, hogy nem születik elég gyerek a nyugati világban?
Az ösztönnyugvás, fiam. Ha megnézed a születési statisztikákat, mindig akkor voltak a legmagasabbak, amikor valami dúlás volt. A születési szám kiugrott az első- és a második világháború után, de bármikor érezhető volt a növekedés, amikor Európában öltek. Egyre inkább gondolom úgy, hogy elfogyásunk oka: nincs körülöttünk halálos veszedelem, ezért nem üvöltik az ösztöneink, hogy csináljunk gyereket mindenáron, hogy fennmaradjon a fajunk. Afrikában ötszáz éve szól a sziréna megállíthatatlanul.
*
Kár lenne a kultúránkért, fiam.
Az emberiség egy pillanatra sincsen veszélyben, ha kihalnak az olyan kis nemzetek, mint a magyar, nem biztos, hogy észrevenné bárki is. Olyan nép tűnne el a föld színéről, melynek minden rokona szintén a veszélyeztetett nemzetekhez tartozik.
Nem tűnne fel, én azonban keserű könnyeket sírok, ha ez eszembe jut. Minden sejtemben magyar vagyok. Magyarrá tesz a gondolkodásom, magyarrá tesz a nyelvem. Rengeteg olyan dolog miatt vagyok magyar, melyet nem tud a zászlajára tűzni semmilyen kirekesztő nacionalizmussal kampányoló politikai párt. Magyar író vagyok, ezért tudom, mekkora vesztesége lenne az emberiségnek, ha eltűnne a nemzetünk.
A kérdés persze az, hogy mit tehetnék ellene. Teleszórhatnám az országot kisgyerekekkel, majd hátradőlve mondhatnám, hogy elvégeztem a munkát? Erre kellene kényszerítenem mindenkit? Néhány évtized múlva úgyis olyan súlyos lesz a helyzet, hogy törvénybe fogják foglalni: mindenkinek gyereket kell csinálni. Kötve hiszem, hogy működni fog.
*
Mit lehetne hát tenni ezért az elfogyó nemzetért? Írjam elő neked, fiam, hogy minél több gyereked legyen? Azt, amit én sem teljesítettem? Annak a felelősségnek a súlya, hogy te vagy, már így is jó párszor belenyomta a fejemet a sárba. A nyugati világban mindenki kalkulál, félti a szabadságát és megvalósítja önmagát.
A nagy kiteljesedésben a gyerek akadály, nem pedig lehetőség, mint Afrikában. Nem kényszeríthetlek arra, fiam, hogy benépesítsd a hazát. Azért szeretném, hogy gyerekeid legyenek, mert még mindig elhiszem azt a mesét, hogy az ember az utódaiban él tovább.
*
Ez persze mese. A dédnagyapámnál messzebb nincsen emlékem, és neked sem lesz. A halottak magukkal viszik a sírba családjaink történetét. Semmit sem jelent, hogy valakinek ugyanaz a vér csörgedez az ereiben, ha fogalma sincs arról, hogy én voltam az őse. A kultúránkat kell átmenteni, fiam, mindenáron.
Nem sokáig fogunk tudni azon keseregni, hogy elfogy a nemzetünk, mert a világ már most mozgásban van. Tömegek indultak el, és indulnak el hamarosan újra, hogy élhetőbb körülményeket keressenek maguknak. Vizet és élelmet. Erről szól az egész. Ideig-óráig persze zárva tarthatjuk a határainkat, tetszeleghetünk abban, hogy nem engedünk ide senkit, de le fognak dőlni a falak. Előbb, mint gondolnánk.
*
Nem számít sem a bőrszín, sem a vér. Nincs olyan vér, hogy magyar. Erről tettek a mongolok, a törökök és isten tudja még hányféle megszálló, aki keresztül gyalogolt rajtunk. A nyelvünk van és a kultúránk, szimbiózisban. Semmi más.
Ha nem születik elég gyerek, aki beszél magyarul, tenni kell arról, hogy akik utánunk jönnek, beszéljenek. Ha nem születik gyereked, fiam, úgy vegyél magadhoz egy olyan kicsit, aki az üres edényét veri az autóhoz, hogy kapjon enni. Engedd be magadhoz, etesd meg és itasd meg. Türelemmel tanítsd a nyelvre, míg tökéletesen nem beszéli. Ha már nem hallod az akcentusát, mondd el neki, hogy magyar lett. Hogy soha többé nem lehet más, mert ért és gondolkozik ezen a nyelven. Tanítsd meg arra, hogy ki volt Hunyadi János, mesélj Árpád vezérről és István királyról, és magyarázd meg neki, hogy hozzájuk tartozik.
Mesélj a dédnagyapádról, az apádról, úgy, hogy tudja, neki is mesélnie kell majd róluk. Így nem halunk meg soha. És: a nemzet sem vész el. Ámen.
