Az elhallgatott tényekről: helytörténész szedi ízekre a Liget-építkezések alapérvét
„A Városliget történetét nem elég alaposan ismerő, a Liget-projekttől berzenkedő közvélemény megdolgozására kezdetben elégséges érvnek tűnhetett a millenniumi épületek létezése, ám a túlhajtott önigazolási vágy lassan paródiába fordult. Ma már ott tartunk, hogy nem pusztán felmentést adnak a 120-130 évvel ezelőtti építkezések a mai területfoglaláshoz, de Petri Lukács Ádám szerint egyenesen kötelező erejű hagyománnyá nemesedtek. Ehhez a narratívához persze el kell hallgatni egy-két tényt.” Majkó Zsuzsanna alább részletesen mutatja be ezeket a tényeket. A helytörténész harmadikként szól hozzá a Válasz Online Liget-vitájához. Figyelem, minőségi polémia alakul!
Majkó Zsuzsanna irodalomtörténész, helytörténész társszerzője a 2013-ban megjelent Élet a régi Városligetben és a 2017-ben napvilágot látott Városliget lexikon című könyveknek. Ismeretterjesztő blogbejegyzései a Mesék a pesti Városligetből blogon olvashatók. A Válasz Online Liget-vitájának előzményei: Üvöltöző épületek – a Liget-projekt konzervatív szemmel (Gulyás András tollából) és „Nagyszerű küzdelem előtt állunk” (Petri Lukács Ádámtól).
×××
Előhang
Petri Lukács Ádám optimista címadású cikkével ellentétben nekem nem tűnik nagyszerű küzdelemnek az, ami ránk vár. A lassan 7 éve zajló, teljesen eredménytelen, jobbára süket fülekre találó vita után újra a sommás, tényeket nélkülöző állítások cáfolatával kell pepecselnünk, jószerével az alapoknál kell újrakezdenünk a diskurzust. Ráadásul olyan koncepcionális kérdésről kell újra vitatkoznunk, amelyről 1978-ban, a BNV kiköltözése után naivan azt hittük, végre nyugvópontra jutott. A kérdés így hangzik: közpark-e a Liget, vagy a mindenkori állam (ön)reprezentációs igényeinek, az önmaguk után feltétlenül nyomot hagyni akaró, önjelölt várostervezők vágyainak, netán a magántőke éhségének alárendelt építési terület?
Az alapok
2012-ig létezett széleskörű szakmai és társadalmi konszenzuson nyugvó közös tudásunk a Városligetről, melynek alaptételeit tagadni nem lehet, hiszen megannyi tanulmány, szakmai anyag, közép- és hosszútávú városfejlesztési stratégia taglalta. Ennek a tudásnak legfontosabb tételmondatait a beszédes nevű VÉSZ (Városligeti Építési Szabályzat) előtti utolsó, 2008-2009-ben készült városligeti keretszabályozás újra, ki tudja hányadszor, le is fektette. Eszerint a Városliget városszerkezeti, városképi szempontból kiemelten védendő karakterű, összvárosi jelentőségű, egybefüggő, de jelentős túlhasználattal terhelt zöldterület, amely megkülönböztetett védelmet és szabályozást igényel.
Hivatalnoki nyelven, több mint száz évvel a millenniumi kiállítás zárása után sem mondtak mást a szerzők, mint a nagy elődök a századfordulón: a Városliget nem beépítésre szánt terület, nem fesztiválközpont, hanem városi park.
Állításom alátámasztására talán elegendő felidézni az 1896-ban, az ideiglenes kiállítási pavilonok fennmaradásáért lobbizók kérvényeire írt elutasító döntések indoklását: mivel a Városliget a fővárosi lakosság legfőbb üdülőhelye (értsd: felüdülésre szolgáló helye), a területen az építmények fenntartása az eredeti rendeltetést lehetetlenné tenné, ezért nem engedélyezhető.
Petri Lukács Ádám valószínűleg azért nem emlékszik sem a fentebb említett szabályozásra, sem az 1990 után a BUVÁTI, majd a Fővárosi Városépítési Tervező Kft. rajzasztalán született tervekre, mert azok semmi tolakodót, a park karakterét és funkcióját megváltoztatni akaró szándékot nem tartalmaztak. Tisztelettel bántak a fővárosiak legkedveltebb, második legnagyobb összefüggő zöldterületével, nem piszkáltak bele a történeti kert térszerkezetébe, és legfőképpen nem akarták átalakítani a több mint száz éve spontán kialakult és jól működő térhasználatot, amely szerint a Kós Károly sétány egyik oldalán helyezkedik el a zajos Liget, a Vurstli, a másik oldalán a pihenő Liget játszóterekkel, napozóréttel, sportpályákkal. A várostervező szakemberek által kidolgozott terv elsődleges célja akkor az építési korlátozás, illetve a környezeti állapot javítása volt. A koncepció több eleme visszaköszön a jelenleg futó projektben is, így érdemes rá egy mondatot pazarolnunk.
A Felvonulási tér visszazöldítése, a tó vízellátásának megoldása, térszint alatti parkolók elhelyezése a Dózsa György út mentén, a Petőfi Csarnok bontása, illetve a Kós Károly sétány lezárása, és az autóforgalom kitiltása: nos, mindez már 2008-ban szerepelt az elképzelések között. Ezek azok az elemei a Liget-projektnek, amelyek ellen ma sincs komolyan vehető tiltakozás.
A szabályozás alapvető céljaival a jegyzőkönyvek tanúsága szerint több olyan szereplő is egyetértett, aki 180 fokos fordulat után ma a Liget projekt szekerét – jobban mondva bulldózerét – tolja önfeledten. Éppen ezért meglepő számomra, hogy a Liget Budapest ötletgazdái és levezénylői rendszeresen zokon veszik az ellenzők hangját, politikailag motivált bajkeverők maroknyi csoportjának tüntetik fel azokat, akik semmi mást nem mondanak, mint ami a Városligetről alkotott közös tudásunk volt másfél évszázadon keresztül.
Mától minden másképp volt, avagy a Városliget átpozícionálása parkból kulturális negyeddé
A múzeumi negyed koncepció eszmei megalapozásának egyik legvitatottabb mondatát, amely szerint a Városliget soha nem is volt park, Rostás Zoltántól, a projekt keveset szereplő háttéremberétől hallottam először egy szimpóziumon. Hogy miért dobták be ezt a bornírtságot a köztudatba, arról csak sejtéseim vannak. Talán érzékelhették a közfelfogás és a múzeumi negyed formálódó terve közötti szakadékot a projekt kiagyalói is, ezért nem elégedtek meg a kormány maximális politikai és anyagi támogatásával, a minden „zavaró körülménytől” mentesített jogszabályi környezettel, még külön történelmet is fabrikáltak a parknak az építkezések alátámasztásához. Leegyszerűsítve ez így hangzik: a Városliget soha nem volt park, esetleg valami parkszerű képződmény lehetett, amelynek jelentőségét nem Nebbien különös szépségű tájképi stílusa, a növényzet gazdagsága, hanem az idetelepült intézményi háló adja. Ezt az állítást nem csak a történeti hűség kedvéért kell cáfolnunk, de önbecsülésünk okán is. Ha nem tennénk, a világ még azt hihetné, mi magyarok olyan balga népség vagyunk, akiknek kedvenc időtöltése költséges parkot létrehozni, majd ugyanazzal a lendülettel a friss ültetvényeket épületek kedvéért tarra gyalulni.
A Városliget gyakorlatilag kialakítása óta a pesti polgár megkülönböztetett figyelmének fókuszában áll. Páratlan népszerűségét – és itt az egyik sommás állítás cáfolata – nem az odatelepült kulturális intézményeknek, hanem a sűrűn lakott, kifejezetten zsúfolt Teréz– majd Erzsébetváros melletti elhelyezkedésének, jó megközelíthetőségének, valamint páratlan harmóniájú térformálásának köszönheti. Az 1830-as évektől számos írásos forrást találunk arra, hogy egy-egy szép hétvégi napon tömegek indulnak a Városerdőcske felé. Feketéllik a Király utca a Ligetbe vonulók hadától, noha akkor a területen néhány rozoga kocsmát, kávémérést, körhintát és csőszházat leszámítva konkrétan semmi sincs a fákon, tisztásokon és a tavon kívül. 1850-ben a pesti omnibuszforgalom fele, 1870-ben már több mint 70 százaléka a Városliget felé veszi az irányt. Szerencsénkre a folyóiratok, napilapok arról is részletesen tudósítják az utókort, mit csinál a pesti polgár „odakünn a zöldben”. Leheveredik a fűbe, alkalmi cigánybanda muzsikájára táncol a gyepen, vizezett bort iszik a kiskocsmákban, „ladikázik”, andalog a szerelmével, labdát kerget, ha tehetősebb, lovagol, vagy a sétányokon mutogatja divatos toilettjét.
A Városliget kiemelt státusza a mindenkori fővárosi költségvetések vizsgálatából is kitűnik. 1871-ben a park fenntartására fordított összeg több mint kétszerese az összes pesti oldalon található sétahely, park, fasor és ültetvény gondozására fordított büdzsének. 1873-ban a Közmunkatanács a fővárossal egyetértésben a Liget kiterjesztésére, és nem beépítésére készíttet terveket, a Csömöri út–Külső Kerepesi út térségére. A nagyszabású elképzelésből azért nem lett semmi, mert a fejlesztés útjában álló magántelkek kisajátítása hatalmas összeget emésztett volna fel.
Ebből a népszerűségből érdekes módon a Liget-projekt agytrösztje által csak a „Városliget aranykorának” nevezett időszakban veszít a park átmenetileg (természetesen, ha nem számoljuk a nagyszámú, kifejezetten az Ezredévi kiállítás, és nem a park kedvéért érkező közönséget), nem utolsósorban éppen a kiállítás által letarolt területek visszazöldítésének késlekedése miatt. A XX. század első évtizedében, a kiállítási pavilonok elbontása után rossz infrastrukturális és közbiztonsági állapotban lévő parkból (bizony, ez a ligeti jasszok, a Liliomok, Julikák, szerencsejátékosok, zsebesek, és a rendszeres razziák fénykora a Ligetben) az odatelepült szórakozóhelyek, a vurstli, az Angol-park, a nyári deszkaszínházak felé veszi az irányt a nagyszámú közönség. A parkot majd csak az 1930-as évek elejétől veszik újra nagy kedvvel birtokba a fővárosiak, köszönhetően többek között a Räde Károly tervei szerint elkészült újraparkosításnak, illetve a nagy világgazdasági válságnak, amely az elszegényedő kispolgári- és munkásrétegek kirándulási lehetőségeit is beszűkíti.
Végigtekintve az elmúlt 200 év történetén, bátran kijelenthetjük, hogy nem volt olyan kataklizma, amely a Városligettől eltántorította volna a pesti polgárt. A front elvonulásával az óvóhelyekről kitántorgó emberek tömege indult a park felé 1945-ben – még az egyébként nem üzemelő Széchenyi Fürdő üres medencéjét is elárasztották a napfényre áhítozók. Ma már szinte felfoghatatlan, hogy a háborúban elpusztult, kifosztott, tüzelő- és vízhiánnyal, éhezéssel küzdő város szinte az első pillanattól foglalkozott a Városliget rehabilitációjával.
A megvalósítás azonban amellett, hogy érthető gazdasági okokból nagyon lassan haladt, együtt járt az igénytelen, szocialista sematizmus jegyeit viselő építmények megjelenésével is. Ezek nagy részét 1974-78 között tüntették el, a BNV kipaterolása után. Gyorsan rögzítsük a manapság ritkán említett tényt: a főváros hatalmas összeget, akkori áron 100 millió forintot költött Magyarország addig legjelentősebb parkrehabilitációjára, a pavilonok bontására, és a helyükön új pihenőterületek, sétautak, játszóterek kialakítására. Ebben az állapotában érte a rendszerváltozás a Városligetet, és mint a zöldterületek általában, rögtön meg is érezte a nadrágszíjhúzást. Ennek ellenére még erre a korszakra sem mondhatjuk, hogy magára hagyták. Emlékeztetőül: ebben a 20 évben készült el az Állatkert összes állatházának és a főkapunak a műemléki rekonstrukciója, a Millenniumi Emlékmű, a kontinens első földalatti vasútja és a Millenniumi híd felújítása, a Széchenyi Fürdő, a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum részleges rekonstrukciója. 2008-ban indult a műjégpálya és a hozzá kapcsolódó korcsolyacsarnok teljes megújítása. A parkban műfüves focipálya, gördeszka- és BMX-pálya, új játszótér épült, 1996-ban felújították a Vakok kertjét, és az Iskolások játszóterét.
A Városliget népszerűsége, parkjellege és karaktere tehát két évszázadon keresztül soha nem kérdőjeleződött meg, és ez még akkor is igaz, ha területi épségéről ugyanezt nem mondhatjuk el.
Hol az állam kért ingyen telket egy-egy elhelyezésre váró közgyűjteménye számára, hol a párt ökle sújtott le egy széles zöld sávra, hol maga a gazda, a főváros csipkedett ki egy-egy darabot a területből. Átpozícionálni, megújítás helyett újraértelmezni, kulturális negyeddé, élményparkká alakítani azonban még soha senki nem akarta. Vagy ha akarta is, nem sikerült. Egészen 2012-ig.
Önkényesen kiválasztott előkép – a millennium kora
A fenti rövid történeti áttekintés után joggal vetődhet fel a kérdés mindenkiben, vajon miért pont a millennium korát választotta előképnek, követendő példának a projekt kommunikációs stábja. Rábökhettek volna számtalan dátumra a Liget történetének képzeletbeli idővonalán. Csakhogy ezek többsége nem igazolta volna a beépítések szükségszerűségét. A századfordulóig a városi ember számára ugyanis – Jámbor Imre örökbecsű szavai szerint – maga a park volt az élmény. Amíg Budapestre feltétlenül igaz, hogy a XIX. század utolsó évtizedei szédületes iramú fejlődést és gyarapodást hoztak, a Városligetre mindez nem érvényes. Furcsa azzal érvelni, hogy a 800 kivágott fa, a több mint 200 sebtében felépített, majd ugyanilyen sebességgel fél év múltán lebontott pavilon, és az utánuk maradt sívó pusztaság egy park aranykorát jelenti.
Az 1885-ben, majd 1896-ban a Városligetben megrendezett két nagy országos kiállítás kitörölhetetlen építészeti nyomokat hagyott a parkon. A szerény, tájba simuló kerti építményeket felváltották a látképet uraló, nagyméretű épületek, az Iparcsarnok, a Vajdahunyad vára, a Közlekedési Múzeum. A Városliget történetét nem elég alaposan ismerő, a Liget-projekttől berzenkedő közvélemény megdolgozására kezdetben elégséges érvnek tűnhetett ezeknek az épületeknek a létezése, de a túlhajtott önigazolási vágy lassan paródiába fordult. Ma már ott tartunk, hogy nem pusztán felmentést adnak a 120-130 évvel ezelőtti építkezések a mai területfoglaláshoz, de Petri szerint egyenesen kötelező erejű hagyománnyá nemesedtek. Ehhez a narratívához persze el kell hallgatni egy-két tényt.
Például azt, hogy
sem az 1885-ös, sem az Ezredévi kiállítás tervezett helyszíne eredetileg nem a Városliget volt.
Mindkét esetben a kormány, pontosabban a rendező kereskedelmi minisztérium erőszakolta ki a vonakodó fővárostól a területátengedést. Az ok is roppant prózai: költséghatékonyság. A többi felmerült terület esetében ugyanis olyan kiegészítő beruházásokra lett volna szükség (pl. útépítésekre, új Duna-hídra, a terület rendezésére, parkosításra), amelyekkel a Városliget esetében már nem kellett számolni. A városatyák meggyőzésére bevetett faék egyszerűségű érvrendszer nagyon hasonló volt a maihoz: Budapest nem állhat a nemzet felemelkedésének útjába, nem akadékoskodhat néhány fa miatt, a kormány majd ültet helyettük sok ezret (nem ültetett egyébként), a polgár meg ne jajveszékeljen a park miatt, inkább örüljön a fejlődésnek.
A kiállítások után a főváros nyakán maradó épületek sem tudatos városrendezési koncepció vagy városi akarat folytán kerültek a Ligetbe. Sem kulturális, sem múzeumi negyedet nem akartak a parkba telepíteni a városatyák, de még a miniszterek sem. Az ok ezekben az esetekben is hétköznapi: az akkoriban örvendetesen gyarapodó nemzeti közgyűjteményeknek nem volt otthonuk. Igazán takarékos megoldásnak látszott, ha ezeknek nem építenek új, kifejezetten múzeumi célra tervezett épületet, hanem bekönyörgik őket valamelyik, amúgy lebontásra szánt kiállítási pavilonba. Ha a főváros nem akarta magára húzni a kultúraellenesség vádját, engednie kellett. Így maradt az utókorra a Közlekedésügyi Csarnok, és az egyébként valóban briliáns építészeti gagként felfogható Vajdahunyad vára.
A mai kor olvasója valószínűleg azzal sincs tisztában, hogy még a kifejezetten múzeumi célra emelt Szépművészeti épületét sem akarta a főváros a Ligetbe engedni: az ügyben illetékes bizottság nemmel szavazott a kormány területátengedési kérelmére. Indoklásukban azt írták: „Nézetünk szerint tehát újabb területek beépítése semmi körülmények közt sem volna megengedhető, annál kevésbé, mert ily uton-módon a városliget lassan-lassan egészen kivetkőztettetnék eredeti jellegéből s elvonatnék rendeltetésétől. Ily körülmények közt a leghatározottabban elleneznünk kell, hogy a szépművészeti múzeum czéljára a kiszemelt terület átengedtessék.”
Ma már tudjuk, hogy a fent ismertetett vitákban a főváros alulmaradt a kormánnyal szemben, ugyanakkor sok csatát sikerült megnyernie. Megszámlálhatatlan azoknak a valaha tervezett építményeknek a sora, amelyek szerencsére soha nem valósultak meg a Ligetben: csillagvizsgálótól Nemzeti Színházig, Forma 1-es pályától Természettudományi Múzeumig, fedett sportuszodától stadionig mind találtak méltó otthont maguknak – máshol a városban.
Reményeim szerint most is ez történik majd.
Nyitókép: Városligeti parkrészlet. A felvétel 1890 után készült. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.168
