Sem Horthy, sem Kádár – búcsú Horváth Jánostól, az Országgyűlés egykori korelnökétől
„Szép, ízes beszédével, kackiás bajuszával, mintha egy becsületes, szorgalmas parasztgazda lépett volna elénk. Olyasvalaki, aki személyes erőfeszítései révén kifelé tartott a Puszták népe világából” – írja Papp István történész a kilencvenkilencedik évében elhunyt Horváth Jánosról, aki 1945-től 1947-ig az FKgP, 1998 és 2014 között pedig a Fidesz országgyűlési képviselője volt. A Országgyűlés egykori korelnöke pályáját felidézve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa úgy fogalmaz: Horváth János élete a példa arra, hogy Magyarországon nem csupán Horthy Miklós és Kádár János eszmei öröksége van az étlapon. Létezik egy méltatlanul keveset idézett, nyugatos orientációt valló, szociálisan érzékeny, a magyar függetlenségi gondolatra felesküdött hagyomány is.
Ha nem lenne végtelenül elcsépelt formula, akkor azt írnám, hogy Horváth János közgazdász, a magyar Országgyűlés 2003 és 2014 közötti korelnöke, nagy idők és nagy emberek tanúja volt. Talán ez esetben mégsem tartalmatlan ez a megközelítés, hiszen a kilencvenkilencedik évében elszenderült idős politikus azok közé tartozott, akik előtt lélekben és valóságosan is fejet hajthatott és hatjhat mindenki, akinek fontos a magyar függetlenségi demokratikus hagyomány.
Az idős honatya 1921-ben református gazdacsaládban született a Fejér megye déli részén található Cecén, ami már majdnem a tolnai dombok közé ékelődik. Aki meg akarja ismerni Horváth János gyerekkorát, vegye kézbe Németh László nagy regényeit, a Gyászt vagy az Iszonyt, s plasztikus képet kaphat e sajátos, a polgárosodás útjára lépett, de számos tekintetben még konzervatív, zárt közösségi jegyeket őrző paraszti világról. Egy másik nagy szülöttje is volt e tájnak, Illyés Gyula, akire Horváth János is szívesen és büszkén hivatkozott. Szép, ízes beszédével, kackiás bajuszával, mintha egy becsületes, szorgalmas parasztgazda lépett volna elénk. Olyasvalaki, aki személyes erőfeszítései révén kifelé tartott a Puszták népe világából.
A református ifjúsági mozgalmakban aktív Horváth Jánosnak a kor eszmei irányzatai közül a népi írók és a Független Kisgazdapárt jelentette a megfelelő közéleti iránytűt. Közgazdasági tanulmányokat folytatott, de ez nem a pénz világa felé forduló bezárkózottságot, hanem élénk, szenvedélyes vitákat hozott számára, hiszen a kor nagy problémáira fogékony fiatal emberek tűntek fel a József nádorról elnevezett intézményben. Kicsit jelképes is, hogy a magyar reformkor iránt elkötelezett Habsburg nádor lett a névadója egy olyan intézménynek, ahol egy új reformkorra készülődtek fiatal elmék. Ahogyan Borbándi Gyula, Horváth János nemzedék- és emigrációs társa fogalmazott: Széchenyi és Kossuth, Ady és Jászi generációja után ők lehetettek volna a harmadik reformnemzedék. Ide tartozott a népiek java, a kisgazdák és a szocdemek jelesei, vagy akár olyan legitimista, de a független magyar reformgondolat iránt elkötelezett személyiségek is, mint Apponyi György.
A fiatal Horváth János bekapcsolódott a németellenes diákmozgalomba, a Gestapo fogságába esett, ám a halálos ítélet végrehajtása elől sikerült megszöknie. 1945 január végén azon fiatal diákok között találjuk, akik a szovjet katyusák és a német aknavetők heves tűzharca idején a Rákóczi téren, a gránitkemény, fagyos földben a néhány nappal korábban elhunyt Szabó Dezső írót eltemették. Az ő ellentmondásos egyénisége volt az origó, ahová a kor újat remélő ifjai mindnyájan fordultak. Sokan a rosszat és téveset olvasták ki Szabó Dezső regényeiből és pamfletjeiből, ám voltak, akik a szociális elkötelezettség és a demokratikus reformok felé indultak el tőle. Két út vezetett Szabótól, és Horváth János a helyes ösvényt választotta.
1945 reményekkel kecsegtető évében az ifjú, még diplomaszerzés előtt álló egyetemi hallgató a Független Kisgazdapárt színeiben tagja lett a Nemzetgyűlésnek. Alig 24-25 éves fiatalemberként élhette át a földreformot és szavazhatta meg a köztársaság kikiáltását. Élete végéig meg volt róla győződve, őszintén hitte és hirdette, hogy bármilyen nehéz körülmények is voltak, az 1944 előtti magyar világ megérett az elmúlásra. 1947-ig Horváth János és számos nemzedéktársa bízott egy szabad, független, demokratikus Magyarország megteremtésének lehetőségében. Moszkvában azonban másképp gondolták, s a Független Kisgazdapárt centrumának szétverését, Kovács Béla, Nagy Ferenc és Varga Béla kiiktatását követően, az ún. aprószentekre, az FKGP nagyon fiatal politikusaira, így Horváth Jánosra sem várt sok jó. 1947 elején a Magyar Közösség-perben letartóztatták, csak 1951-ben szabadult a börtönből.
Az 1956-os forradalmat eltipró szovjet tankok elől ő is a szabad világba menekült. A nyugati demokratikus emigrációt választotta, közgazdasági tanulmányok után az Egyesült Államokbeli Indianapolisban található Butler Egyetemen tanított, idővel professzor lett. A magyar ügy érdekében olyan jeles személyekkel dolgozott együtt, mint a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, Kovács Imre, vagy a kereszténydemokrata Vargha László, akinek halála után lett Horváth János a magyar parlament korelnöke. Ezek az életművek arra szolgálnak bizonyságul, hogy nem csupán Horthy Miklós és Kádár János eszmei öröksége van az étlapon, hanem egy méltatlanul keveset idézett, nyugatos orientációt valló, szociálisan érzékeny, a magyar függetlenségi gondolatra felesküdött hagyomány is.
Amikor Horváth János hosszú emigrációját követően hazatért és 1998-ban képviselőséget vállalt, elsősorban nem egy pártot, hanem
egy sokra hivatott, ám a történelem által keményen megtört, ledarált, megzúzott nemzedéket képviselt.
Reméljük, földi halálával nem szállnak sírba az eszmék, amelyek jegyében csaknem hetven évvel ezelőtt Horváth János a közélet porondjára lépett. A politikus mindvégig állta a küzdelmeket – oly kevesen mondhatják el ezt a mögöttünk lévő száz esztendő Magyarországán.
Nyitókép: Horváth János a Heti Válasz Bölcsek könyve című interjúkötetében (2015)
