A békének vége: kontinensünk jövőjét meghatározó francia–német konfliktus bontakozik ki a szemünk előtt
Belső viták tépázzák a hetvenedik születésnapját a ma záruló londoni csúccsal ünneplő NATO-t. Emmanuel Macron francia elnök eddig szinte tabunak számító tervet vázolt: önmagát akár Amerika nélkül is megvédeni képes Európát szeretne és közeledne Oroszországhoz. A köztársasági elnök megelégelte, hogy uniós reformjavaslatait Németország válasz nélkül hagyta, és megtámadta a Berlinnek kényelmes európai status quót. Mit jelez, hogy Orbán Viktor nemrég hosszan tárgyalt négyszemközt Macronnal Párizsban? Hogyan ver éket a visegrádiak közé a francia politika? Miért vették személyes sértésnek a németek a NATO bírálatát? Nagykép.
„Az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartani” – állítólag így határozta meg a NATO célját Sir Hastings L. Ismay, a katonai szövetség első főtitkára. A hetvenedik születésnapját a ma záruló kétnapos londoni csúcson ünneplő szervezet – amelynek hazánk húsz éve tagja – mai problémáinak szemléltetésére is használható mindenesetre Ismay bonmot-ja. Sokan attól tartanak: az amerikaiak már nem akarnak „bent” (értsd: Európában) maradni. Donald Trump többször meglebegtette, hogy idejétmúltnak tartja a NATO-t, szerinte az európaiak potyautasként élvezik az Amerika által garantált biztonságot. Az oroszok mindent megtesznek, hogy folyamatosan egyre beljebb araszolva befolyásolják az európai politikát. Németország sem maradt „lent”. A berlini akarat döntő módon befolyásolja az Európai Unió politikáját és gazdaságát, még akkor is, ha stratégiai kérdésekkel Németország továbbra sem szívesen foglalkozik.
Más oka is volt, hogy a londoni csúcson sokan keserűnek érezhették a születésnapi tortát.
Az Oroszországtól rettegő kelet-közép-európai tagállamok kénytelenek feltenni maguknak a kérdést, amire a politikusok még gondolni sem szeretnek: vajon hatályban van még egyáltalán a szövetség alapszerződésének ötödik cikkelye?
Az, amely garantálja, hogy a NATO egyik tagállama elleni támadás az egész szövetség elleni offenzívának minősül. Néhány évvel ezelőttig legfeljebb hidegháborús veteránok és témahiányban szenvedő kalandregényírók fantáziájában élő kép volt, ahogy a Baltikumot és a lengyel síkságot orosz tankhadosztályok özönlik el, a kelet-ukrajnai konfliktus kirobbanása óta azonban az észt, litván és lengyel miniszterelnöknek minden eshetőséggel számolnia kell. (A donyecki régióban ma is orosz reguláris egységek vívnak állóháborút az ukrán hadsereggel.) Például azzal is, hogy egy esetleges, akár irreguláris erőkkel vívott összecsapás esetén a nyugatiak – a történelemben nem először – inkább magukra hagynák keleti szövetségeseiket.
A NATO jövőjével kapcsolatos vitákat csak erősíti, hogy Emmanuel Macron éppen a csúcs előtti időszakban osztotta meg a világgal nagyívű stratégiai vízióját. Az Economistnak adott interjújában „agyhalottnak” nevezte a NATO-t. Kétségének adott hangot, hogy adott esetben az Egyesült Államok teljesítené az ötös cikkelyből fakadó kötelezettségeit. Véleményét azzal indokolta, hogy Szíriában a katonai szövetség két tagállama, Törökország és az Egyesült Államok is úgy manőverezik, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta európai szövetségeseik biztonsági érdekeit. Macron arról is beszélt, fel kell készülnie azokra az időkre, amikor a kontinens tagállamai már nem számíthatnak az amerikai védőernyőre, s ezért többet kell fordítani az önálló európai védelmi képességekre.
A francia elnök már ezt megelőzően is sokkolta a tagállamok jelentős részét, amikor az oroszokkal fenntartott kapcsolatok teljes újraépítésére szólított fel. („Ha békét akarunk Európában és újra akarjuk építeni stratégiai autonómiánkat, újra kell gondolnunk Oroszországgal kapcsolatos pozíciónkat” – mondta.) A kelet-közép- és észak-európai tagállamok ugyanis a fegyveres konfliktus után rögtön attól tartanak a legjobban, hogy a nagyhatalmak kiegyeznek a fejük fölött Oroszországgal, s kontinensünket ismét befolyási övezetekre osztják.
Éppen ezért a londoni csúcson Macron nem sok megértésre talált. A korábban a NATO-t rendszeresen bíráló Donald Trump megengedhette magának, hogy most ő kritizálja a szövetség egységét megbontó francia kollégáját. Macron javaslatait azonban a mostani elszigetelődés ellenére is érdemes számba venni, mert azok messze nem csak a katonai szövetségre vonatkoznak: az államfő az Európai Uniót is megreformálná, s javaslatai az EU-t meghatározó francia–német páros között rég látott háborút robbantottak ki. Nem a szokásos, mondjuk a közös agrárpolitikáról vagy költségvetésről szóló: az egész kontinens jövőjét meghatározó konfliktus bontakozik ki a szemünk előtt. A vita nekünk, magyaroknak is fontos: a Macron–Merkel-szkander a visegrádi négyekből is eltérő reakciókat vált ki, s az ország mozgásterét is nagyban befolyásolja a két nagy párviadala.
Macron NATO-val kapcsolatos megjegyzései csak az utolsó cseppeket jelentették abban a bizonyos pohárban: a színfalak mögött már régóta romlik a francia–német viszony. Pedig a francia elnök 2017-es megválasztásakor még lángolt a szerelem, olyannyira, hogy a fiatal politikus az év szeptemberében a párizsi Sorbonne egyetemen nagyívű reformtervet tett le az asztalra. Többek között az eurózóna közös költségvetését, uniós terrorellenes ügynökséget, egységes európai környezetvédelmi adót javasolt. Nagyobb csalódást nem is okozhatott volna neki Berlin. A németek válasza ugyanis nem volt más, mint: fülsüketítő csend. Ráadásul Németországban olyan hangok is hallatszódtak, hogy Macron először a francia költségvetést rakja rendbe, utána lehet csak szó átalakításról. Az pedig már megaláztatással ért fel a nagyhatalmisága maradékaihoz ragaszkodó francia kormányzat számára, amikor tavaly év végén Annegret Kramp-Karrenbauer új CDU-elnök – nyilvánvalóan Angela Merkel tudtával – Franciaországot az ENSZ Biztonsági Tanácsában meglévő állandó tagságának feladására, illetve annak közös uniós képviseletté alakítására szólította fel. A javaslat még Macron jobboldali ellenzékében is olyan indulatokat szült, mintha a porosz Blücher tábornok már a waterloo-i csata előtt fegyverletételre szólította volna fel Napóleon csapatait.
A két kormány között a helyzet olyannyira elmérgesedett, hogy Berlin lényegében az újságokból értesült Macron nagy orosz fordulatáról,
s Franciaország a német kormány minden győzködése ellenére megvétózta az albán és az észak-macedón csatlakozási tárgyalások elindítását. A köztársasági elnök arra hivatkozott, hogy az EU már 28 taggal is szinte működésképtelen. Új tagok befogadása előtt az eljárásokat kellene megreformálni, például csökkenteni az egyhangúságot igénylő döntéseket. Angela Merkel viszont úgy élte meg Macron húzását, hogy „stratégiai partnere” a német befolyási övezetnek számító Balkánon tesz keresztbe neki.
Emmanuel Macron NATO-s és uniós offenzívája mögött stratégia van, vagy csak otthoni gyengeségét próbálja külpolitikai aktivitással ellensúlyozni az elnök? – kérdezzük Eric Maurice-tól, az uniós kérdésekre szakosodott francia Robert Schuman alapítvány brüsszeli irodavezetőjétől. „Úgy látom, Macron célja kettős: egyrészt rá akarja venni az európaiakat, hogy gondolkozzanak el közös céljaikról, ambícióikról és a rendelkezésre álló eszközökről. Másrészt azt akarja hangsúlyozni, hogy az EU-nak a kezébe kell vennie a jövőjét – erre különben Angela Merkel is többször utalt Donald Trump megválasztása óta. Persze, hogy Macron szuverén Európáról szóló szavai nem tetszenek az amerikaiaknak” – magyarázza a szakértő. Szerinte egyáltalán nem meglepetés Macron bővítési vétója, erre már 2018 májusában utalt a szófiai EU–Balkán-csúcson.
A nemzetközi sajtóban rendszeresen felvetődik, hogy Macron európai köntösbe bújtatja a jó öreg francia gaulle-izmust: az atlanti szövetségen átnyúló nagyhatalmi politikát, az Amerikától független védelmi képességeket, az összeurópai szempontoknak a nemzetállami (leginkább nagyhatalmi) érdekek alá rendelését. „De Gaulle nemzeti függetlenségről, Macron európai szuverenitásról beszél, a két elképzelés elég hasonló” – ismeri el Eric Maurice. Hozzáteszi, mindkét esetben a manőverezési és döntéshozatali képesség megőrzéséről van szó. „Amikor Trump Szíriában az európaiak megkérdezése nélkül cselekszik, fel kell tenni a kérdést, hogyan tudjuk megvédeni érdekeinket akár az amerikaiak nélkül is. Az európaiak különben sem akarnak választani Kína és az USA között kereskedelmi kérdésekben, és Pekinggel is fenntartják a párbeszédet klímaügyekben, illetve Irán kapcsán” – magyarázza az agytröszt szakértője.
A sok szempontból jogos bírálatokat megfogalmazó Macron azonban taktikai hibát vétett: a NATO túl éles bírálatával a háború utáni német identitás egyik lényegi elemét támadta meg: már az 1963-as, történelmi francia–német alapszerződést is csak a NATO elsőbbségét hangsúlyozó preambulummal fogadta el a német Bundestag. Miközben a franciák szerint az amerikai védőernyő nélkül is képesek magukat megvédeni, a németek számára az észak-atlanti szövetség életbiztosítás, amely nem képezheti alku tárgyát.
Nem véletlen, hogy a német politikai elit pártállástól függetlenül állt ki a NATO mellett. A bukdácsoló nagykoalíció mindkét pártja, a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták is elképzelhetetlennek tartják az európai védelmet az amerikaiak nélkül.
„Macron arra kényszeríti a német politikusokat, hogy kilépjenek a komfortzónájukból, és ezt ők nagyon nem szeretik. Ameddig csak lehetett, próbálták elrejteni a franciákkal fennálló nézetkülönbségeket” – magyarázza a Válasz Online-nak a szlovák Milan Nič, a Deutsche Gesellschaft für Auswärtige Politik (Német Külpolitikai Társaság) vezető elemzője. A szakértő szerint a francia államfő a NATO mellett az EU működését is átszabná, s ehhez az új Bizottság felállását használja ki – Ursula von der Leyen nem lehetett volna elnök Macron erős támogatása nélkül. Nem véletlen az sem, hogy Thierry Breton francia biztos az új ciklusban többek között az európai védelemért, illetve a nem kevésbé stratégiai digitális és iparpolitikáért fel majd.
„Macron kétségkívül felrázza a dolgokat, de nem látja vagy nem akarja látni, hogy egyedül képtelen változást elérni. Márpedig például az uniós döntéshozatal egyszerűsítéséhez erős támogatottságra lenne szüksége”
– vélekedik Milan Nič, aki szerint növekvő gyanakvás övezi a német elitben Emmanuel Macront. „Úgy tűnik, azt mondja, hogy »Europe first«, de valójában azt gondolja, »France first«”– mondja az elemző, aki szerint Németországnak nem áll érdekében a jelenlegi európai status quót felforgatni. Legkésőbb 2021 őszén Németországban szövetségi választásokat tartanak, Angela Merkel nem jelölteti újra magát kancellárnak, s kétséges, kitart-e addig a nagykoalíció. (Az SPD élére a minap az együttműködéssel kritikus elnökpárost választottak.) Egyszóval a német belpolitika képlékeny állapota miatt is esélytelen nagy reformokra biztatni Berlint.
S hogy a nagy francia–német egymásnak feszülés milyen hatással lesz Közép-Európára, illetve Magyarországra? Az Amerikától távolodó és Oroszországhoz közeledő régi-új francia stratégia politikai bombát robbantott Lengyelországban, ahol az amerikaiak „bent” és az oroszok „kint” tartása mindent felülír. A lengyel kormányzat már eddig is neheztelt Emmanuel Macronra, amiért nem ment el a varsói felkelés 75. évfordulójára szeptember elsején – bezzeg német részről Angela Merkel és Frank-Walter Steinmeier államfő is képviseltette magát! Éles reakciót váltott ki Varsóból az is, amikor a franciaországi klímatüntetőket Macron Lengyelországba „küldte”, mondván, az ottani széntüzelésű erőművek előtt demonstráljanak inkább.
A francia államfő aktivitása tehát közelítette egymáshoz Lengyelországot és Németországot, ami annak fényében különösen figyelemreméltó, hogy nemrég a PiS-kormány a lehető legkomolyabban vetette fel: Németország fizessen kártérítést a Lengyelországnak okozott második világháborús károkért. Ehhez képest Jacek Czaputowicz lengyel külügyminiszter november végi németországi látogatásán a két állam közeledése mellett érvelt. Nagy beszéde transzatlanti elkötelezettségéről, Oroszország megfegyelmezéséről és a balkáni bővítés szükségességéről szólt, azaz Emmanuel Macron minden kezdeményezésétől élesen elhatárolta magát.
Ezzel szemben Orbán Viktor mintha közeledne a tavaszi európai parlamenti választási kampányban még a gonosz progresszívek főalakjaként beállított Emmanuel Macronhoz. Október 11-én a tervezett egy óra helyett közel három órán át tárgyalt egymással a két vezető a párizsi Elysée-palotában.
A két politikus hasonlóan vélekedik a közös európai védelmi politikáról és Oroszországról is. Büszkülhetünk, hogy lám, immár mi, magyarok is a nagyfiúk ligájában focizunk – csakhogy „Brüsszel” és Berlin sokat ostorozott puhasága számunkra kedvezőbb a Macron által preferált nagyhatalmi boltolásnál. Most ugyanis Magyarország ott ül az asztalnál, amelynél a döntések születnek, s akár érdemben is tudja befolyásolni azokat. Ha viszont Macron szándékainak megfelelően az EU-ban csökken az egyhangúságot, s nő a pusztán minősített többséget igénylő döntések száma, az óhatatlanul hátrányos lesz a kisebb tagállamok számára. Amint lehetőségük van rá, a nagyok mindent lepacsiznak szépen egymás között. A Magyarország által régóta szorgalmazott balkáni bővítés francia vétója pedig arra figyelmeztet: ha a jelenlegi párizsi politikán múlna, még Szerbia (s egyben a délvidéki magyarság) is kívül rekedne az Európai Unión.
Nyitókép: AFP/Pool/Philippe Wojazer
