„Ezt a liberális múltat nem kell megtagadnunk” – Prőhle Gergely a 10 éve meghalt Otto Graf Lambsdorff példájáról
Nem kell megtagadnunk a liberális múltat ahhoz, hogy polgári, konzervatív bőrünkben otthonosan érezzük magunkat – vonja le a következtetést Prőhle Gergely a ma tíz éve halott Otto Graf Lambsdorffra emlékezve. A Habsburg Ottó Alapítványt vezető egykori diplomata szerint nem lenne haszontalan, ha akár egy bizonyos amerikai tudós, akár az éppen igencsak gyengélkedő német szabaddemokraták, vagy a „liberális”-t szitokszóként használó hazai közszereplők felidéznék magukban Lambsdorff gróf emlékét.
Néhány hete a Habsburg Ottó Alapítvány szervezésében Magyarországon járt Patrick Deneen amerikai politológus, hogy nemrég megjelent, „A liberalizmus kudarca” című könyvét bemutassa. A professzor alaptétele, hogy a szabad gondolat leáldozását voltaképp saját sikere okozza, vagyis, hogy a minden korlátozás, szokás, hagyomány alóli felszabadulás voltaképp ellehetetleníti az egyéni szabadság alapfeltételeit is.
A hazai sajtóban olvasható beszámolók nem okoztak meglepetést: a baloldalon kétkedve hallgatták „a liberalizmust ekéző” Deneent, a kormánypárti sajtóban tisztelettel adóztak „a liberális elitet” elmarasztaló tudósnak. Ha valaki elolvassa a könyvet, rájöhet, hogy bár Deneen sok helyen túloz, és a közép-európai, különösen magyarországi helyzetre korántsem egy az egyben adaptálhatóak a gondolatai, törekvése tiszteletre méltó: megérteni, hogy mi is okozta annak az eszmének a kudarcát, amelyről húsz, de még inkább harminc évvel ezelőtt még azt hittük, hogy a körülöttünk zajló folyamatok legfőbb alakítója.
A Deneen-könyv magyarországi eladásának nyilván nagy lendületet adott, hogy – a könyvet még angol nyelven olvasó – Orbán Viktor miniszterelnök fogadta az amerikai tudóst. A találkozóról kiadott híradás szűkszavú volt, csak Deneen beszélt interjúkban itt-ott a beszélgetés tartalmáról – minden meghatottság nélkül, mégis méltatva az elméleti írás iránti ritka politikusi érdeklődést. Ez – ismerve a Fidesz és vezető politikusainak indulását és eszmei, politikai fejlődését – maximálisan érthető, hiszen kit ne érdekelne annak a folyamatnak a tudományos igényű leírása, aminek saját maga is gyakorló részese, alakítója volt. És – bár a politikai kommunikáció brutálisan leegyszerűsítő módszertanával nyilván mindenki tisztában van – talán a művelt újságolvasóban egy-egy pillanatra felvetődik: senkinek sem kell megtagadni teljes egészében a liberális múltat ahhoz, hogy polgári, konzervatív bőrünkben otthonosan érezzük magunkat.
A tíz évvel ezelőtt, 2009. december 5-én elhunyt Otto Graf Lambsdorff emléke segíthet ebben. „A gróf” – ahogy általában hívták – a német FDP, a liberális párt elnökeként kezdetektől fogva szorosan követte a Fidesz, és személyesen Orbán Viktor pályáját is, sokat segítve őt a nemzetközi tájékozódásban, ugyanakkor a Szabad Demokraták Szövetségével is jó viszonyt ápolt. Ahhoz a generációhoz tartozott, aki harcolt a II. világháborúban, ahol egyik lábát el is veszítette. Elnyűhetetlennek, fáradhatatlannak tűnt, poroszosan fegyelmezett életében a politikán kívül helye volt az alapos történelmi tájékozódásnak, a német evangélikus egyház közéletében való részvételnek és a gazdasági szereplőkkel való folyamatos kapcsolattartásnak is. Szorosan kötődött nemesi, családi hagyományaihoz, és őseinek az orosz cári udvarhoz való kapcsolata okán Európa keleti részének sorsa különösen foglalkoztatta.
Liberalizmusa tehát korántsem a minden hagyománytól és kötöttségtől szabadulni akaró hozzáállás, sokkal inkább az a fajta attitűd, amely a szabad gazdasági, piaci verseny érvényesülésének teret ad, ugyanakkor nagy jelentőséget tulajdonít a hagyományos társadalmi szövet megmaradásának, újraképződésének.
1977-től gazdasági és munkaügyi miniszter volt a német szociálliberális koalícióban, amelynek épp a Lambsdorff által 1982 szeptemberében írott gazdaságpolitikai dolgozat vetett véget. Ennek a költségvetés konszolidációja, a munkahelyteremtő befektetések ösztönzése, szociális kiadások befagyasztása voltak a legfontosabb pontjai, előmozdítandó a német gazdaság élénkítését, és követve a Thatcher és Reagan által jelzett irányt. Mivel a szociáldemokraták nem voltak hajlandók elfogadni az új gazdaságpolitikai koncepciót, a szabaddemokrata miniszterek kiléptek Helmut Schmidt kormányából, s ezzel megnyitották az utat Helmut Kohl 16 éves kancellárságához. A „Wende”, vagyis a fordulat szó egészen 1989-ig ezt a koalícióváltást jelezte a német politikában, hiszen maga a kereszténydemokrata kancellár is „szellemi, morális fordulatként” írta le programját, melynek egyik nyilvánvaló célja a 68-as nemzedék által elért társadalompolitikai szabadosságok visszavágása volt. Gondoljunk csak bele, hogy a német liberálisok – persze jelentős belső viták árán – mihez is adták akkor a nevüket, támogatásukat.
Lambsdorff kiváló szónok, a veretes mondatok és a humoros könnyedség mestere volt, aki valami egészen lenyűgöző módon tudta közérthetően elmagyarázni az aktuális politikai, gazdasági kérdéseket úgy, hogy közben egy-egy megjegyzéssel a globális, történelmi összefüggésekre is utalt. Az FDP 1988-ban – az akkor még nem is sejtett gyökeres fordulat küszöbén – a legjobb pillanatban választotta elnökévé a grófot. Ehhez bátorság is kellett, hiszen Lambsdorff akkor már túl volt a Flick iparmágnás nevével fémjelzett korrupciós botrányon, melynek következtében magas pénzbüntetésre ítélték. A szabaddemokraták 11 százalékos eredménye az 1990-es szövetségi parlamenti választásokon azonban parádés visszajelzése volt Lambsdorff pártelnöki működésének, egyúttal a Kohl kancellár vezette koalíciót is megfelelő támogatással vértezte fel a kilencvenes évek elején esedékes nagy horderejű kormányzati döntésekhez.
Lambsdorff pártelnöki népszerűsége azonban hamarosan olvadni kezdett, ami leginkább azzal magyarázható, hogy a nagy taktikus Kohl egyszerűen bedarálta. A fennen hirdetett nagyívű gazdaságpolitikai projektek, például, hogy az új német tartományokban legyen egykulcsos adó, már a koalíciós egyeztetések során elenyésztek, az FDP pedig minden fenyegetőzés ellenére is maradt a koalícióban. A kancellár mellett Lambsdorff párttársa, Hans-Dietrich Genscher szerepe sem jelentéktelen ebben a folyamatban, hiszen – gazdaságpolitika ide, vagy oda – ő alkancellárként és külügyminiszterként akkor éppen a német külpolitika csillagóráit élte. Nem csoda, hogy erről nem akart egykönnyen lemondani.
Az elnyűhetetlen gróf azonban a pártelnökségből való távozását követően is a német, sőt a világpolitika jelentős szereplője maradt. Látott a nemzetközi pályán, és sokat utazott. Magyarországi látogatásai is mindig komoly intellektuális hozadékkal jártak. Manapság, amikor a „keresztény szabadság” szófordulat ily látványos karriert fut be, érdemes emlékeztetni arra, hogy a liberális Lambsdorff volt a Friedrich Naumann Alapítvány 1994 februári „Egyház és modern társadalom” című konferenciájának egyik legkarakteresebb felszólalója, kiemelve az egyházak szolgálatának fontosságát napjainkban. Ez volt egyébként az a tanácskozás, amelyen Orbán Viktor először beszélt nagy nyilvánosság előtt az ő és pártja egyházakhoz való viszonyáról.
Lambsdorff élénken követte a Fidesz félfordulatát, ami már a Liberális Internacionálé 1993-as budapesti ülésének idején is érzékelhető volt, 1994-et követően pedig egyre nyilvánvalóbbá vált. Pontosan értette az Antall József halálát követően a polgári konzervatív oldalon létrejött vákuum hatását, a Fidesz törekvését az Európai Néppárt irányába. Értette a folyamatot, de nem szerette. Csalódás volt neki, hogy személyes pártfogoltja nem az ő konzervatív liberális vonalát erősíti a szabadság-párti keretek között, hanem kilépve abból, új partnerek után néz. Sajátos játéka a sorsnak, hogy a Fidesz és az Európai Néppárt mai kapcsolati krízisében újra lehet ilyen hangokat hallani tisztességben megőszült kereszténydemokrata államférfiak részéről.
A gróf mindig inkább a Fidesz, mint az SZDSZ mellett állt, ennek ellenére természetesnek vette, hogy a Liberális Internacionálé magyar tagpártjai egyaránt figyelmet érdemelnek, így a Szabad Demokratákkal is folyamatosan ápolta nexusait. Az 1994-es kormányalakítás idején az SZDSZ szerepvállalásával kapcsolatban világosan kirajzolódtak az FDP-n belüli különbségek is. Míg Genscher – nyilván a volt külügyminisztertársa, Horn Gyula iránti lojalitástól is hajtva – a koalíciókötés mellett érvelt, Lambsdorff egyértelműen ellenezte azt, mondván: egy autónak nincs szüksége öt kerékre, kormányozzanak a szocialisták egyedül. Nem rejtette véka alá, hogy szerinte a koalíciókötés az SZDSZ végét jelentené. Igaza lett.
Az új körülmények között még jobban megértette a Fidesz stratégiája mögötti logikát, kapcsolata a későbbi miniszterelnökkel nem szakadt meg. Olyannyira nem, hogy az 1998-as választási győzelem után két nappal Bonnban Lambsdorff segített kapcsolatba lépni a német gazdaság vezető személyiségeivel, miközben tudva tudta, hogy Orbán Viktor legfontosabb politikai beszélgetőpartnere akkor már Helmut Kohl kancellár lett. Az ezt követő években is rendszeresen járt Magyarországra. Az egyik ilyen alkalommal ellátogatott a Németajkú Református Egyházközség Hold utcai templomába, ami akkor még a Magyar Televízió jelmeztáraként működött. A ruhákkal telezsúfolt, belül teljesen eltorzított épületből kijőve az utca túloldalán álló frissen renovált banképületre nézett és csak annyit mondott: „Az azért nincs rendben, hogy a pénz temploma már felújítva áll, a Jóisten temploma pedig még romokban hever.” Örökbecsű mondata elég volt ahhoz, hogy a magyarországi német nagyvállalatok jelentősen megtámogassák az újjáépítést.
Nem volt kritikátlan az első Orbán-kormánnyal, és a 2002-t követő ellenzéki időszakban sem tett lakatot a szájára, különösen akkor nem, ha radikalizmusba hajló kijelentésekről értesült magyar politikusok részéről.
Ugyanakkor végzetesnek tartotta a szociálliberális kormányok gazdaságpolitikáját, a 2006-os eseményeket pedig a rendszerváltozás utáni időszak mélypontjának nevezte. Ebben is igaza volt.
Nyolcvanadik születésnapján nagy ünneplésben volt része, hatalmas nemzetközi kapcsolatrendszere tisztelettel adózott életműve előtt, amely még aggastyán korában is gyarapodott azáltal, hogy segített tető alá hozni a német ipar képviselői és a holokauszt áldozatainak utódai közötti megállapodást. Haláláig minden évben ellátogatott egy-egy hétre az Egyesült Államokba és Oroszországba, rendszeresen fogadta a világpolitika aktív szereplőit. Váratlan halálát követően búcsúztatása a szívének oly kedves brandenburgi dómban volt. Ott, ahol gimnazista éveiben rendszeresen megfordult, és amelynek fenntartását az NDK-s időkben is mindig támogatta. Végrendeletében azt kérte, hogy ne kapjon állami temetést, beszédek ne hangozzanak el, csak a lelkész adjon hálát életéért. A minden protokolláris külsőség nélkül megtartott búcsúztatáson, amelyre senki sem kapott külön meghívót, minden jelentős német politikus és gazdasági vezető részt vett. Az egyetlen külföldi politikus Orbán Viktor volt.
×××
Valamikor 1993-94 fordulóján a Naumann Stiftung szervezésében Kuncze Gáborral együtt igyekeztünk egy delegációban Otto Graf Lambsdorff bonni irodájába. A képekkel telezsúfolt helyiségekben a bejárat fölött egy olyan fotó függött, amelyen a gróf éppen II. János Pál pápával fog kezet. Lambsdorff íróasztala mögött ugyanakkor egy életnagyságúnál nagyobb Bismarck-portré volt látható. Az SZDSZ-es politikus csodálkozása már a tekintetén látszott.
A tárgyalás befejeztével a képekre utalva Kuncze csak annyit mondott: „Te, nekem Kis János nem ezt mesélte a liberalizmusról”.
Látjuk, hogy manapság ki és hány félét mesél a liberalizmusról. A miheztartás végett nem lenne haszontalan, ha akár az amerikai tudós, akár az éppen igencsak gyengélkedő német szabaddemokraták, vagy a „liberális”-t szitokszóként használó hazai közszereplők felidéznék magukban Lambdorff gróf emlékét. Segítené az ideológiai tisztánlátást, sőt, talán a gyakorlati politizálást is.
