A 100 éves mítosz vége: nem azért veszett el az ország, mert „nem akartak katonát látni”
Öt tényező együttállása kellett ahhoz, hogy az első világháború után egy vesztes állam sikeresen védhesse meg egyes területeit. Magyarországon ez az öt dolog sajnos sehol sem állt együtt – mondja a Válasz Online-nak Révész Tamás hadtörténész, akinek Nem akartak katonát látni? – A magyar állam és hadserege 1918-1919-ben című új monográfiája a karácsonyi könyvvásár egyik tudományos szenzációja. A Trianon 100 Kutatócsoport kiadásában megjelent kötetből – melyet lapunk a honi sajtóban először olvashatott el – a közvéleményt máig foglalkoztató kérdésekre kaphatunk választ: miért nem vezényelte a Károlyi-kormány a frontról hazatérő ezredeket az ezeréves határok védelmére? Valóban a pacifista Linder Béla hadügyminiszter felelős az összeomlásért? Miért nem volt több Balassagyarmat, ahol a helyiek fegyverrel verték ki a cseheket 1919 elején? Történelmi oknyomozás, amelyből az is kiderül, A 80 huszár vagy az Elit alakulat című filmek is segíthetnek megérteni a Habsburg-hadsereg szétesését.
– Könyvének címe történelmünk egyik leghírhedtebb kijelentését idézi. Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere 1918. november másodikán szögezte le: „Soha többé nem akarok katonát látni.” Ez a mondat az országot megvédeni képtelen politika jelképe lett, azonban a kérdőjellel mintha súlytalanítaná.
– Linder Béla mondata és személye a szélesebb közvéleménynek a Károlyi-kormány politikájáról száz éve zajló vitát jelképezi. Nem elvont problémáról, hanem a mai napig egyik legtöbbet előkerülő kérdéséről beszélünk: vajon meg lehetett volna-e védeni a régi Magyarország határait? Linder ennek az időszaknak talán a legismertebb, jelképes figurája, mondatáról szinte mindenki hallott – ezért is választottam a könyv címéül. A kérdőjel arra utal, hogy túl könnyű lenne egy tényezővel, az egykori tüzértiszt kilenc napig tartó miniszterségével megmagyarázni az 1918 végétől a tanácsköztársaság 1919 nyarán bekövetkező bukásáig tartó korszak katonapolitikáját.
– Linder rovásán más is van: 1920 őszén Pécs polgármesterévé tették a szerb megszállók, hosszú életét a hatvanas években Jugoszláviában fejezte be. Nem nehéz személyét a hazaárulással azonosítani.
– Érthető Linder igen rossz történelmi megítélése, és erre rá is szolgált. Fontos azonban látni, hogy sem Linder híres mondatát, sem az ő általa képviselt katonapolitikát nem lehet csak magyar jelenségnek tekinteni. A két világháború közötti osztrák jobboldali és szélsőjobboldali emlékiratokban is megtaláljuk a „nem akarok több katonát látni” fordulatot, csak Ausztriában nem a hadügyminiszter, hanem a frontról hazaérkezőket a vasútállomásokon fogadó „vörös agitátorok” sokkoltak ezzel a mondattal. A közvetlenül a háború vége után hatalomra kerülő baloldali kormányok hibáztatása és hadseregellenességük felemlegetése sem magyar jelenség, minden vesztes országban találunk rá példát. A Linder által képviselt katonapolitika is jól illeszkedik egy szélesebb európai kontextusba.
– A Károlyi-kormány máig hivatkozási alap a magyar baloldali és liberális emlékezetnek, ön mégis a kabinet „konzervatív katonapolitikájáról” ír. Miért?
– Ez valóban ellentmondás. A forradalmi és pacifista kormány katonai területen – legalábbis kezdetben – egyáltalán nem volt radikális újító. Magyarországhoz képest Ausztriában és részben Németországban is a háború lezárása után a hadsereg újjászervezését sokkal inkább a baloldal, elsősorban a szociáldemokraták elvei határozták meg. Ők nem a régi hivatásos hadseregben, hanem milíciákban, népőrségben, munkáshadseregben gondolkoztak. Magyarországon az a furcsa helyzet állt elő, hogy az osztrák és német elvbarátokhoz hasonló programmal rendelkező szociáldemokratáknak nem volt elég erejük koncepciójuk átvitelére, a „polgári” erőknek viszont nem volt semmi ötletük a helyzet kezelésére. Emiatt egyszerűen visszanyúltak még a Habsburg-birodalom idején kidolgozott tervekhez. A lényeg tehát ez:
folyamatosság van az önmagát egyébként a korábbi világgal szemben meghatározó Károlyiék és a Monarchia katonapolitikája között.
– Többszázezer katona érkezett haza a frontról, s ahelyett, hogy a Károlyi-kormány fegyverben tartotta volna őket a határok védelmére, a hadsereget szélnek eresztették. Miért?
– A hazatérő katonák helyzetéről sajnos a zavaros időszak miatt igen nehéz pontos képet alkotni, azonban mivel a Károlyi-kormány katonai bürokráciája 1918 végéig egészen jól működik, ezért néhány fontos dolgot mégis tudhatunk. A jelentésekből kiderült, hogy eddig az időszakig körülbelül 1,3 millió katona érte el a történelmi Magyarország területét. Durván egynegyedük, 328 ezren utaztak úgynevezett zárt szállítmányban, azaz tisztjeik vezetésével, fegyelmezetten.
– A többiek pedig összeverődtek, felkapaszkodtak egy vonatra, vagy hazagyalogoltak a falujukba?
– Pontosan. Kisebb csoportokban, csapattestüktől elszakadva jönnek haza, azaz nemhogy újbóli szolgálatra vezénylésük, de féken tartásuk is komoly kihívások elé állította a Károlyi-kormányt. A hátországban azt gondolták, hogy a fegyelmezetlen, a frontszolgálat miatt traumatizált és sokszor erőszakos tömegtől minél előbb el kell venni a fegyvert. Ausztriával összehasonlítva a Károlyi-kormány hatalmas energiákat fordított arra, hogy mindenki megkapja a járandóságát, élelmiszert küldtek a csapatok elé, megszervezték a Budapesten feltorlódott katonák éjszakáztatását is. Így is azonban csak az 1,3 millió ember kevesebb mint felét, körülbelül 580 ezer embert tudtak leszerelni. Hangsúlyozni kell, hogy a leszerelés nemcsak a kormány programja volt: ezt akarták a különböző törvényhatóságok és civil szervezetek is. Az ország szinte összes nagyobb városában a vezetés összefogott a különféle egyesületekkel, a nőegyletekkel, a szakszervezetekkel, hogy élelmezzék, ruházzák és ellássák „saját” katonáikat. Szó nincs tehát arról, hogy a kormányzat a társadalom ellenállásával szemben vitte volna végig a hadsereg leszerelését. Ugyanígy nem beszélhetünk valamiféle mindent felülíró hadsereg-ellenességről sem.
– Továbbra sem értjük: 1918 őszén már bejelentették a különböző nemzeti tanácsok megalakulását, elindult az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése, nyilvánvaló a nemzetiségek elszakadási törekvése. Miként lehetséges, hogy a magyar kormány mégsem mondta legalább a zárt rendben hazaérkezett ezredeknek, hogy irány Észak meg Kelet?
– Ugyan nem fogalmazta meg egyértelműen, hogy a történelmi országkeretek védelme érdekében, de
a Károlyi-kormány azért nekilátott a hadseregszervezésnek. Az öt legfiatalabb évfolyamot, az 1896 és 1900 között születetteket, illetve a hivatásosokat kezdetben nem engedték leszerelni. Csakhogy a kísérlet kudarcba fullad, a november végéig visszatérő 1,3 millió emberből csak 37 ezret tudtak a seregben tartani.
Ráadásul óriási területi különbségek vannak: egész Erdély területén mindössze 2050-en maradnak a magyar hadsereg kötelékében.
– A román betörést 1916-ban már elszenvedett Erdélyben miért nem álltak be többen a zászlók alá?
– Elsőként érdemes figyelembe venni azt az érdekes ellentmondást, hogy a hadseregszervezéssel párhuzamosan felállított helyi nemzetőrségek összlétszáma országosan 100 ezer fő körül volt, háromszor akkora, mint a reguláris hadsereg. Azaz az emberek szűkebb közösségük védelmére készen álltak, de nem akartak a reguláris hadseregben szolgálni – akkor ugyanis laktanyában kellett volna élniük és elvezényelhették volna őket lakóhelyükről. A nemzetőrségeket Erdélyben is létrehozták, itt azonban már elkülönülve álltak fel a magyar, román és szász egységek. Az erdélyi toborzás teljes sikertelenségéhez több szerencsétlen tényező együttállása vezetett. A románság által tömbben lakott területen, például az Erdélyi-érchegységben a magyar államigazgatás hagyományosan gyenge volt. Ehhez fontos megérteni, hogy az ország 1918-ban nem úgy működött, mint ma. Hatalmas területeken a magyar államigazgatás annyit jelentett, hogy az egyik faluban állomásozott nyolc csendőr, akiből hét amúgyis román nemzetiségű. Ilyen térségekből a román falusiaknak természetesen eszük ágában sem volt bevonulni az új magyar kormány hadseregébe. Ők inkább a saját elitjük által felállított nemzetőrségekben akartak szolgálni. Ráadásul nem állt teljesen helyre az 1916-os román betörést követően a közigazgatás a színmagyar Székelyföldön sem – ez is gyengítette a toborzást. Mindehhez jött még, hogy a terület nagy részét a beszivárgó román hadsereg már megszállta. Végezetül: a sikertelenségben a véletlen is szerepet játszott. Az erdélyi alakulatok jó része a francia fronton szolgált, ők értek haza legkésőbb. Az egyik etnikailag leginkább magyar egység, a székelyudvarhelyi 82. közös gyalogezred legnagyobb része pedig olasz fogságba esett, ezért rájuk sem lehetett számítani az új magyar hadsereg felállításakor.
– Eddig hadseregszervezésről, statisztikákról beszéltünk, holott könyve tele van személyes történetekkel. Mitől függött, hogy valaki a frontról hazafelé engedelmeskedett a tisztjének, vagy itthon újra fegyveres szolgálatot vállalt?
– Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha a miniszterelnök kiadja a jelszót: „Erdélyért!”, akkor mindenki harcol Erdélyért. Ha meg a honvédelmi miniszter azt mondja, nem akar több katonát látni, akkor mindenki eldobja a fegyverét. A valóság másként fest. Ma már sokat tudunk arról, hogyan gondolkodnak és cselekednek a katonák, miért harcolnak akár a legnehezebb körülmények között is – vagy épp ellenkezőleg, miért lázadnak fel tisztjeik ellen. E szociológiai kutatások alapján az egyszerű közkatona horizontja nem terjed túl 20-30 emberen, akikkel együtt harcol. Legfeljebb még a századával, vagy a zászlóaljával (ez négy-nyolcszáz embert jelen – a szerk.) van valamennyire szoros kapcsolata. Mindezt egyébként az olyan irodalmi alkotások vagy filmek is igen jól érzékeltetik, mint a Nyugaton a helyzet változatlan, a Nyolcvan huszár vagy az Elit alakulat. A katonák leginkább saját bajtársaikhoz lojálisak és nagyon változó, hogy kire miként hatnak a nagy ideológiák.
A hadseregre szeretünk úgy tekinteni, mint egy számítógépes játékra, ahol a politikus vagy a tiszt parancsát mindenki gondolkodás nélkül végrehajtja. Ez megint csak nem így van.
A katonák bizonyos helyzetben nemet mondhatnak a tisztjeiknek, s ezzel az elöljáróik egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Ezen tényezők figyelembevételével máris érthetőbbek bizonyos dolgok: ilyen például a hazatérés kérdése. Minél messzebbről jönnek az alakulatok, Olaszországból, Franciaországból, annál fegyelmezettebbek. Minél közelebb vagyunk a magyar határhoz, annál kevésbé.
– Miért?
– Egy egyszerű parasztkatonának csak akkor volt esélye hazajutni a messzi frontokról, ha megmarad tisztje irányítása alatt, aki németül tárgyalt a helyi osztrák hatóságokkal, képes vonatszerelvényt szerezni, élelmiszert vételezni, ha pedig harcra kerül sor a vasútállomáson, ami elég gyakran előfordult, irányítja őt és társait. Azaz a bajtársakkal együtt nagyobb esélye volt hazajutni, mint egyedül. Hasonló, az egyén szempontjából racionális döntés állt amögött is, ha valaki a helyi nemzetőrségbe és a reguláris hadseregbe állt be 1918 végén.
– Balassagyarmat példája – ahol 1919 januárjában a helyiek kikergették a városból cseheket – azt mutatja, ezek a nemzetőrségek is képviselhettek komoly erőt. Miért nem volt több Balassagyarmat az országban? A bennünk élő fotelhuszár azt mondja, több helyi felkeléssel legalább az etnikailag magyar területeket meg lehetett volna menteni.
– A területek megvédése nem pusztán katonai, hanem politikai és diplomáciai kérdés is. A viszonylag kisszámú helyi fegyveres ellenállás egyik oka a magyar állam 1918 előtti szerkezete. Ez egy francia mintára kialakított centralista, önmagát egységes nemzetállamnak képzelő ország volt, ahol a kiegyezést követően a helyi autonómiákat felszámolták és a politikai cselekvés alapvetően mindig Budapesten összpontosult. Világosan látszik az összeomlás idején, hogy a helyi elitek első reakciója nem az önszerveződés volt, hanem szinte mindig a fővárostól vártak iránymutatást. 1918 novemberében a legtávolabbi felvidéki vagy erdélyi járások szolgabírói is a központi kormányzattól kérdezték, mit kell tenni a fosztogatókkal vagy a feltűnő külföldi csapatokkal szemben. A Hadügyminisztériumnak végül körtáviratot kellett küldenie 1918 novemberében, hogy a törvényhatóságok ne tőle, hanem a helyi katonai alakulatoktól kérjenek segítséget, mert Budapesten egyszerűen nem bírják feldolgozni a rengeteg megkeresést. Az általam tanulmányozott karintiai ellenállás nagy előnye a magyar megyékkel szemben, hogy ott létezett tartományi gyűlés, a helyi politikusok képesek voltak döntéseket hozni, a helyben lévő ezredekkel megszervezték a szlovénokkal szembeni ellenállást. Nem szabad persze elfelejteni azt sem, hogy Balassagyarmaton a helyiek csehszlovákokkal harcoltak. Márpedig ők gyengébbek voltak, mint a reguláris román, vagy különösen szerb csapatok – nem véletlen, hogy Délvidékről nem igazán tudunk helyi fegyveres ellenállásról.
– Volt reális esély arra, hogy jobban szervezett hadsereggel, körültekintőbb politikai döntésekkel Magyarország a béketárgyalásokon kedvezőbb helyzetbe kerüljön?
– Ennek megválaszolásához először azt érdemes megnézni, mely vesztes államnak sikerült megvédeni területét az idegen invázióval szemben.
– A korban és azóta is rendszeresen előkerül Törökország példája.
– Így van, emellett a már említett Karintia révén Ausztriát is említhetjük. Törökország problémás párhuzam, mert Kemal Atatürk vissza tudott vonulni az ország belsejébe ellenállást szervezni, a görögöknek meg át kell kelni a tengeren. Magyarország földrajzi helyzete radikálisan különbözik Törökországtól, itt egyszerűen nem volt hova visszavonulni. Kutatásaim alapján úgy látom, öt tényező együttállása kellett ahhoz, hogy az első világháború után egy vesztes állam sikeresen védhesse meg egyes területeit. Szükség volt bizonyos nagyhatalmi jóindulatra, fontos politikai szereplőkre, akik Párizsban a vesztesek pártját fogták saját szövetségeseikkel szemben. Emellett a szóban forgó területtel kapcsolatban az „igénylők” közötti nézetkülönbségeknek is fenn kellett állniuk. Például Kárpátaljáért a csehszlovákok és a románok, Bánságért a jugoszlávok és szintén a románok feszültek egymásnak. A következő tényező a helyi ellenállás. A soproni népszavazáshoz elvezető 1921 őszi nyugat-magyarországi felkelés idején a budapesti kormányzat arra hivatkozott, hogy nincs köze az eseményekhez, a helyi felkelőkhöz. Ez azért volt fontos, mert ha a központi hatalom irányította volna a háborús cselekményeket, az a nemzetközi jog szerint az elveszített világháború folytatásával volt egyenértékű, s ennek megfelelően súlyos megtorlást vonhatott volna maga után. A negyedik tényező az ellenfél gyengesége.
Balassagyarmaton a csehszlovákok, Burgenlandban az osztrák csendőrség volt az ellenfél, a törökök a görögökkel, Karintiában az osztrákok a szlovénokkal harcoltak sikeresen. Ezek viszonylag gyenge ellenállást tudtak csak kifejteni, így volt esély arra, hogy megállítsák az előrenyomulásukat.
Végül az utolsó szempont: egy lokális területvédő harcban gyorsan kell eredményt elérni, mert egy nagyszabású konfliktusban a győztesek eleve sokkal jobb helyzetben voltak. Magyarországon sajnos az első világháború után sehol sem állt együtt az öt tényező. Ezzel nem csak mi voltunk így. Például az osztrákok képtelenek voltak megvédeni Dél-Tirolt és Stájerország déli részét. A kortárs magyar politikusok felelőssége megkerülhetetlen, de tévútra visz, ha azt gondoljuk: pusztán a politikai vezetésen múlott minden. Sajnos nem így volt.
– Tisza István sem tudta volna megszervezni az ellenállást?
– Ha nem sikerül az ellene szervezett merénylet, akkor sem kerülhetett volna a miniszterelnöki székbe, ugyanis 1918 végén ő volt az egyik leggyűlöltebb ember Magyarországon. Tiszát ráadásul az antant is „főgonosznak”, a régi, megbukott Monarchia emberének tekintette. Valószínűleg oda sem engedték volna a tárgyalóasztalhoz.
| Révész Tamás 1988-ban született, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett alapszakos történész-levéltáros (2011), majd gazdaság- és társadalomtörténet szakirányon történelem mesterszakos (2013) diplomát; tanult a Berlini Humboldt Egyetemen is. 2014-ben kapta meg második diplomáját a londoni King’s College War Studies mesterszakán. A Habsburg hadsereg első világháború utáni magyarországi és ausztriai helyzetét összehasonlító doktori dolgozatát 2018-ban védte meg a bécsi egyetemen. 2014 és 2016 között a Veritas Intézetben dolgozott, 2016-tól az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport munkatársa volt. 2019 novemberétől a Történettudományi Intézet Prémium Posztdoktori-ösztöndíjasa. |
Nyitókép: Vörös Szabolcs
