A Securitate-akta: Nicolae és Elena Ceaușescu utolsó napjai
A kezdő holland riporter első autójával indult neki Romániának éppen harminc évvel ezelőtt – nem is sejtve, hogy forradalomba vezet az útja. Három évtizeddel később Bukarestben kérte ki a román titkosrendőrség róla készült aktáját. Az a néhány nap, amelyet síelő turistának álcázva Ceaușescu Romániájában töltött barátjával, majdnem drámai véget ért: a Securitate emberei azonban így is véresre verték, majd kiutasították őket. Csupán egy héttel azelőtt, hogy a diktátort és nejét kivégezték volna, még tökéletesen működött a kommunista kémelhárítás. Frank Westerman most visszaemlékszik a napokra, amikor Tőkés László karakánsága forradalmat robbantott ki. Westerman szövege magyarul kizárólag a Válasz Online-on olvasható, a szerző engedélyével.
Hatalmas, száraz pelyhekben hullt a hó aznap délután. Bukarest felé tartottunk autóval, már elhagytuk a Kárpátokat. Ahogy közeledtünk a Román-alföld felé, az út egyszer csak saras pályává változott, később pedig, mint valami sípálya, két párhuzamos jégvájatként futott tovább.
25 éves voltam, és addig soha nem síeltem. A Renault 5-ösünk tetején mégis volt két pár bérelt léc. Csak villámhárítónak hívtuk őket. Miközben a keletnémetek akkor már hetek óta a berlini Kurfürstendamm sugárút kirakatait bámulták, a magyarok meg a bécsi Hofburgban ámuldoztak, a románokat még mindig Nicolae és Elena Ceaușescu szorongatta. Az ország az utolsó vonulat volt a Vasfüggöny mögött.
Hátizsákokkal, hónunk alatt a sílécekkel léptünk be a sötétben a Majestic szállóba. Bart barátom elkezdte átvizsgálni a szobánkat, belebeszélt a fali csatlakozóba, a zuhanyrózsába meg a fűtéscsövekbe: „Itt vagyunk. Jó napot! Wir sind da!”
1989. december 15-e, péntek volt.
Őexcellenciája Coen Stork, a romániai holland nagykövet hívott minket rezidenciájára aznap este, az Atena utca 20. alá. Úgy döntöttünk, gyalog megyünk; frissen esett hó ropogott a csizmánk alatt a sötét, elhagyatott Bukarestben.
Coen Stork ingujjban, fel-alá rohangálva vette el a kabátunkat. A nappalija olyan volt, mint valami könyvtár.
– Ez az egyetlen része az épületnek, amiről azt gyanítjuk, hogy nem figyelik állandóan – mondta a nagykövet.
Végigfutott a szemünk a könyveken: Shakespeare, Puskin, Brontë, Lessing, Anne Frank. Vendéglátónk szerint az egyik Dickens-kötetbe üreget vájtak, és diszkréten egy poloskával helyezték vissza.
Kodak-tekercseimet a kettőnk közti asztalra tettem. Úgy volt, hogy ezeket, a jegyzeteimmel együtt, diplomáciai futárral küldik vissza Hollandiába. A szenvedés csendes jelenetei voltak a kockákon: egy idős asszony kendőben, amint a kocsiját tolva keres élelmet, egy gyertyát gyújtó szőrmekucsmás pár a temesvári székesegyházban vagy a troli ablakán kinéző utasok. Néhány stoppos, látva a nyugati autónkat, megnyílt nekünk.
– Minket, románokat teljesen tönkretettek – mondta a 25 éves Alexandru. – Már semmiben sem hihetünk: sem Istenben, sem az ideákban, sem a jövőben.
Azok, akik nem beszéltek angolul, németül vagy franciául, gesztikulálva érzékeltették az elnyomást: mutatóujj a szájra (kuss), keresztbe font csuklók (különben érted jövünk).
Stork nagykövet figyelmesen hallgatott. Amikor a mondandónk végére értünk, kihúzott a zsebéből egy borítékot, és az üvegasztalon át felénk tolta.
– Adni akarok maguknak valamit, de legjobb, ha inkább önök olvassák el.
10 560 nappal később
Az Atena utca járdáin latyak lett a hóból. A parkoló autók és a csúcsforgalom új, de a városháza, a bejáratához vezető nagy lépcsővel, semmit nem változott 29 év alatt.
Azért tértem vissza Romániába, hogy kikutassam a Securitate-aktámat 1989 decemberéből – még ha nem is volt világos, vezettek-e rólam ilyet Ceauşescu titkosszolgálatánál. S még ha létezett is, benne a fotómmal meg a kihallgatási jegyzőkönyvvel, valószínűnek látszott, hogy Nicolae és Elena Ceaușescu 1989. karácsonyi kivégzése után azonnal megsemmisítették.
Mindössze egy fogódzóm volt: a lejárt útlevelem a 80-as évekből, benne a vörös román turistavízum, a 8626335-ös számú viză touristică.
Készült még két fotó rólam, amikor hazaértem Amszterdamba – egy oldalról, egy szemből –, dokumentálva a jobb szemem körüli sebeket: kékes árnyalatú világosvörös foltok. Ez lett az eredménye annak, hogy a Securitate letartóztatott egy sötét utcán, aztán hosszasan vallatott.
Egy ügyvéd, Georgiana (avagy Gina) Sirbu segít kitölteni a kérvényt, amellyel hozzájuthatok a rólam készült jelentésekhez. Ehhez szüleim nevét és a szocialista Romániába való belépésünk helyét, idejét kell megadnom.
Ami azt illeti, december 10-én léptük át a határt Nagykomlósnál, s óvintézkedésként, hogy senkit ne veszélyeztessünk, memorizáltuk a nyugaton ismert másként gondolkodók címét. Egymást teszteltük az úton. Mircea Dinescu – mondtam, mire Bart már vágta is rá az utcanevet és a költő házszámát. Doina Cornea – mondta most ő, én pedig a híres emberi jogi aktivista és francia tanár címével replikáztam. A legközelebbi cím Tőkés lelkészé volt Temesváron. Azt tartottuk a legfontosabbnak. A jóképű Tőkés László vasárnapi istentiszteleteit felforgatónak tekintették, de nem tudtak mit tenni vele: ő és tucatnyi híve, egytől egyig a romániai magyar kisebbség tagjai, bezárkóztak a templomukba. Igaz, a „templom” nagyvonalú kifejezés: a protestáns istentiszteleteket egy panelház földszintjén tartották, Tőkés és várandós felesége, Edit az eggyel fentebb lévő lakásban élt.
Utazásunk előkészítéseként Bart és én meglátogattunk egy román disszidenst Hollandiában. Sikerült szereznie egy helyet, ahol útközben meghúzhattuk magunkat Magyarországon. Molnár Jánosnál mégpedig, Tőkés László barátjánál és kollégájánál, aki addigra már távozott Romániából. Nem tudta már elviselni a Securitate fenyegetéseit és zaklatásait, így inkább a száműzetést választotta 1989 elején – feleségével, Irmáva és ötéves fiukkal. Magyarországon hősként tekintettek rájuk, és egy szegedi családi házban helyezték el őket, ahol mi is helyet kaptunk néhány nappal Romániába való belépésünk előtt. A Molnár család mélységesen aggódott amiatt, hogy Tőkés László és Edit miként élnek. János pedig az utca alaprajzát is elkészítette számunkra.
Gina Sirbu most arra kér, említsek titkos találkozókat.
– Bukarest, Atena utca 20., 1989. december 15. – válaszolok, és mondom a személyes adatokat. – Stork, Coenraad Frederik (élt: 1928. március 28. – 2017. október 27.).
A borítékban egy üzenet állt: MENJENEK TEMESVÁRRA! Stork nagykövet néhány mondatban elmagyarázta az ellenzéki tiszteletes, Tőkés László körül kibontakozó válságot. Hogy eltiltsák a szószéktől, ultimátumot adtak neki, ami a következő nap, december 16-án szombaton járt le, a kilakoltatását pedig jóváhagyta a bíróság. Úgy terveztük, a Kárpátoktól északra futó úton megyünk végig Temesvárig. Indulásunkkor Coen annyit mondott: „Óvatosan vezessenek!”
Attól a perctől kezdve, hogy bezárult mögöttünk a rezidencia kapuja, úgy éreztük, követnek minket. Másnap reggelinél a Majesticben az volt az érzésünk, hogy valaki az újságja mögül figyel. Mintha valami filmben lettünk volna.
Első állomásuk vasárnap reggel, épp, amikor Tőkést eltiltották a prédikálástól, a kolozsvári templom volt. Mindenütt a nyomunkban voltak. Bart kiszúrt egy hosszú kabátos férfit, aktatáskával a hóna alatt. Nem hittem el, hogy ezt a gyanús alakot ránk állították, úgyhogy Bart úgy döntött, leteszteli: elindultunk, 15 percen keresztül ide-oda járkáltunk, aztán a katedrális bejáratánál egymásba botlottunk.
– Nos?
– Biztos, hogy követnek minket – mondta Bart.
– Szerintem is.
A hosszú kabátos vagy osztódott, vagy volt egy hasonmása. Üldözőm egy lapos táskát cipelt, barna csuklópántra csatolva, amit minden egyes alkalommal a szájához emelt, mintha belebeszélne.
– Az enyém is ugyanezt csinálta – mondta Bart.
Visszamentünk a hotelszobánkba. De mit tegyünk? Bart javasolta, hogy próbáljuk meglátogatni az ellenzéki kolozsvári költőnőt, Doina Corneát. Akkoriban házi őrizetben volt, ám Coen Storktól biztosan tudtuk, hogy örül minden nyugati látogatónak, hiszen amellett, hogy bátor volt, a védelmezője nem volt más, mint Danielle Mitterand, az akkori francia first lady.
Sötétedés után indultunk útnak, délután 5:30 körül, miután eszünkbe véstük a kolozsvári utcákat. Az volt a benyomásunk, hogy a szekurisztik nyomunkat vesztették: láthatóan véget ért a munkaidejük, és nem hívtak be mást, hogy átvegye a helyüket.
Cornea háza magányosan állt egy dombon. Az utca ide kapaszkodott fel, majd egy sík szakasszal folytatódott, egyetlen lámpával. Ahogy néztük a házszámokat, távolabb, előttünk, autólámpák kapcsolódtak fel.
– Menjünk vissza! – mondtam.
Bart ezt nevetségesnek gondolta, de azért lelassított. Újabb fényszórók kapcsolódtak fel, ezúttal mögöttünk.
– Gyerünk! – mondta Bart, előre caplatva a nehéz bakancsában.
Egyenkabátos rendőrtiszt állt előttünk a lámpa alatt.
– Semmi törvénytelent nem teszünk – mondta Bart. – Csak meglátogatunk valakit.
Továbbmentünk.
A tiszt kezében a walkie-talkie sercegni kezdett, bekapcsolta.
– Állj!
Ahogy felemelte az egyik kezét, a szemem sarkából megpillantottam két titkosrendőrt, amint kiszállnak az égő lámpájú kocsiból. Megfordultam, és még két alak közelített felénk, olyan léptekkel, mintha csak épp arra kószálnának.
Először engem kaptak el, hátulról. Lehajoltattak, a kezeimet hátracsavarták. Gyomron térdeltek, újra felállítottak, aztán egy ököl csattant az arcomon.
– Turista, mi?! Turista?
Láttam, hogy Bart szemüvege a földre esik. Neki is hátrakötözték a kezét. Az egyik autó nyitott ajtóval felénk tépett. Engem, még mindig hátrakötött kézzel, a hátsó ülésre dobtak úgy, hogy majdnem a túlsó ajtóba vertem a fejem. Rázkódva, ökleimmel az arcom előtt hirtelen mozgást érzékeltem, elgurultunk a sötét utcákon. Egy ügynök ült köztünk a hátsó ülésen.
– Újságíró? Maga újságíró?
– Da, da – feleltem.
A tag mellettem lenyugodott, de egy perccel később, amikor leengedtem az ökölbe szorított kezeimet, újrakezdte, meglegyintett egy jobb horoggal.
– Turista?
– Nu, nu.
– Újságíró?
A tiszt jobbkezes volt.
Alig tíz perccel később egy téglaépület udvarára érkeztünk. Égtek a lámpák. Egy szobába – helyesebben: osztályterembe – vittek: fapadok, bekeretezett Ceaușescu-kép a falon. Hál’ Istennek, hogy lát minket a Conducător! Ezek szerint hivatalos ügyről van szó.
Nemsokára egy köpcös ember lépett a szobába. Levette a sapkáját, megvizsgálta az előttünk lévő tollakat és jegyzetpapírokat. Nála voltak az útleveleink. A körmével rámutatott a vörös touristică pecsétre.
– Turistavízummal jöttek, de újságírók. Ez egy dolgot jelent: maguk kémek!
Beszélt németül. Előrehajolt és megkérdezte:
– Tudják, mit csinálunk a kémekkel Romániában?
Megfeszültem, hogy hidegvérű maradjak, de a következő mondata sokkolt.
– Szóval mondják el, melyik titkosszolgálatnak dolgoznak!
Megrökönyödésemre Burt olyanokat kezdett motyogni, hogy „nicht verstehen” meg „kein Deutsch”. Elszántnak tűnt, mintha tudta volna, mit csinál.
– Milyen nyelven beszélnek akkor?
– Franciául – mondta Bart.
Én csak pár szót tudtam franciául. Merci, au revoir. Mit kellett volna tennem?
A tiszt, mint valami ütőkártyákat, egyenként az asztalra pakolta az útleveleinket, aztán bejelentette, hogy franciául fognak kikérdezni minket. Felvette a sapkáját, és elment.
Gina Sirbu utasításait követve elküldtem a Securitate országából való távozásunk helyét és idejét. Erről van egy másik vörös pecsétem. Bartot és engem – a síléceinkkel együtt – rendőri kíséret mellett dobtak ki az országból. December 18-án hétfőn, hajnali háromkor „kivontak minket a forgalomból”.
Miközben Nicolae és Elena Ceaușescu földi életük utolsó hetébe léptek, mi lerogytunk az első magyarországi hotel ágyára, amit találtunk. Dél körül felhívtam a szüleimet. Nem azt kérdezték először, hogy hogy, hanem, hogy hol vagyok.
– Magyarországon? Hogyhogy?
Boldogok voltak. Aznap egész reggel azt mondta a rádió, hogy fegyverek dördültek el Temesváron.
Bart és én erről ekkor hallottunk először. Teljes gőzzel Szegedre hajtottunk, ahol rettegve találtuk Tőkés László és Edit barátait. Azt mondták, László már halott, meggyilkolta a Securitate. De bemondták ezt a hírekben?
– Hírekben? Nézd meg a saját szemedet! Ha ezt teszik a külföldiekkel, a földijeiket nyilván megölik.
Tőkésék barátai minden felhajtás nélkül Budapestre vittek, ahol december 19-én Chrudinák úr posztkommunista beszélgetős műsorában találtam magam – mint a romániai forradalom egyik első „áldozata”.
Kivonat a Securitate-aktából Securitate 111. alegység Nr. 331 / O.G. / OO 1989. december 16. SZIGORÚAN TITKOS E18-129 JELENTÉS Javaslat a holland nemzetiségű Frank Westerman megfigyelésére FRANK EMMEN WESTERMAN, született: 1964.11.13., Hollandia, holland nemzetiség és holland állampolgárság, [...] Romániába érkezett turistaként BART R társaságában. December 12-én mindkettő megérkezett Kolozsvárra és bejelentkezett a „Sport” szállodába. A kapott információk alapján gyaníthatóan hírszerző tevékenységet folytat. Kolozsvárra érkezett alaposan ellenőrizte, követte-e valaki, s az I/B ügyosztály által jól ismert bomlasztó elem, Marius Tabacu címére ment. AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI OSZTÁLYNAK - Marin ezredes elvtárs - BUKAREST Az informatív-operatív tevékenységek rámutattak, hogy az „Oprea” és az „Olaru” alanyok gyanús érdekekkel. 1989. december 17-én egy üzlet előtt sorban álló állampolgárokat fényképeztek. Aznap este gyalog mentek Diana személy címére. Itt körülbelül 18:15-kor megállította őket a hadsereg őrmestere. 18:20-kor a hírszerző egység felszólította őket, hogy tartsanak velük, körülbelül 18:30-kor léptek be. Kamerafilmet és jegyzeteket lefoglalták. Kifogás nélkül alávetették magukat a megtett intézkedéseknek. Megjegyzés: A „Diana” volt Doina Cornea emberi jogi aktivista fedőneve. Ő akkoriban házi őrizetben volt. Belügyminisztérium Kolozsvári Kerületi Felügyelőség TITKOS Jóváhagyott 200 (kétszáz) lei Oszlop (olvashatatlan) JELENTÉS Kérem a CÎS-től, hogy 200 lei összeg legyen alátámasztó dokumentáció nélkül az ügy esetében kiállítva (olvashatatlan) Kapitány (olvashatatlan) 200 lei összeget kaptam Kapitány, (olvashatatlan) Pozíció 544 / 20-12-1989 Kapitány (olvashatatlan) Megjegyzés: Ez feltehetőleg annak a Securitate-ügynöknek a költségelszámolása, aki megtámadott engem.
Fordította: hollandról angolra: Scott Emblen-Jarett; angolról magyarra: Vörös Szabolcs, Stumpf András
Nyitókép: katonák és felkelők a román hadsereg harckocsijával a temesvári opera előtt, 1989. december 25-én. Fotó: AFP/Michel Gangne
