Nyerhetünk egy új országot! – javaslat a jobboldal megmentésére a Fidesz elkerülhetetlen bukása utáni időkre
A Fidesz kurzusépítési kísérlete háromszorosan is kudarcot vallott – fogalmazza meg Tarján M. Tamás a magyar jobboldal szűk tíz évének mérlegét megvonó, a Válasz Online felkérésére írt, nyolc pontba foglalt értekezésében. Az egyetemi tanársegéd szerint mindez azzal fenyeget, hogy a Fidesz előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező bukása az egész jobboldalt maga alá temeti. Vendégszerzőnk ennek elkerülése érdekében javaslatokkal is él – azoknak, akik a kormánypártot nem tartják elfogadható alternatívának, de az óbaloldallal szemben is leküzdhetetlen ellenérzéseik vannak. Vélemény.
A 2019 októberében tartott önkormányzati választás a második Orbán-kormány megalakulása óta eltelt szűk évtized legérdekesebb politikai eseményét jelentette. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében a közvélemény elszokott a kiegyensúlyozott választási eredményektől. Ennek megtapasztalása után, október 13-a éjszakáját követően a politikai küzdelmek résztvevőinek és megfigyelőinek új történeteket és narratívákat kellett megalkotniuk ahhoz, hogy értelmezhessék a magyar belpolitika működését.
1.
2010 tavasza után a választásoknak sajátos rítusa alakult ki. A jobb- és baloldal először mozgósította erőit, felsorakoztatta szimpatizánsait a sorsdöntő ütközet megvívására – hogy aztán a második fázisban a kormányoldal elsöprő győzelme és az ellenzéki erők gyászmunkája következhessen. A tét a szónoklatokban választásról választásra egyre nagyobb volt – különösen 2018 tavaszától kezdve hallhattuk sokat, hogy az eredmények hosszú évekre meghatározhatják az ellenzéki erők sorsát –, és a „helytállás vagy megsemmisülés” jelszavát mind többen és mind hangosabban harsogták az ellenzék sokféle formációban hadba vonuló, de rendre vesztesként hazaoldalgó politikusainak fülébe. Ebben a sajátosan magyar politikai szertartásban mégis volt valami ismerős, megszokott, sőt egyenesen biztonságot adó.
A Fidesz politikai hegemóniája levette a felelősséget azoknak a politikusoknak a válláról, akik a – formailag mindenképpen – demokratikus intézményekben jól fizető állásokat, jövedelmező pozíciókat birtokolhattak.
Számukra a Nemzeti Együttműködés Rendszere által uralt kormányzati és közigazgatási rendszer megteremtette a kényszerű tehetetlenség örök kibúvóját.
A centrális erőtér, amely egy pillanat alatt elsöpörte a kétezres évekre kikristályosodó kétpólusú rendszert, a gyászmunkát is megkönnyítette a választásokon újra és újra elbukó pártoknak, hiszen erőforrások, médiafelület, kampánylehetőségek tekintetében igazságtalan, egyenlőtlen feltételek között kellett – volna – helytállniuk. Az egyensúlytalan állapot szintén biztonságot adott, hiszen előre magyarázatot szolgáltatott a kudarcaikra – a magyar labdarúgó-válogatott is könnyen lehet szimpatikus vesztes, sőt, tragikus hős mondjuk Brazília nemzeti tizenegyével szemben. Az egyensúlytalanság témát, sőt identitást nyújtott az ellenzéknek: a Fidesz hegemóniája mellett úgy definiálhatták magukat, mint a demokrácia védelmezői, a „diktatúra” lebontásáért küzdő politikai erők. Ez a „kényelmes elnyomás” szellemi elkényelmesedést is előidézett a magyar politikában – oldaltól, pozíciótól függetlenül.
2.
2019. október 13-a éjszakája ennek a nyugalmi állapotnak vetett véget. Az önkormányzati választásokon az ellenzéki koalíció helytállt a kormánypártokkal szemben, mi több, számos településen – több vidéki városban, illetve a fővárosi kerületek némelyikében – bravúrszámba menő győzelmeket is aratott. A veteránok már az „eredményhirdetés” pillanatában érezhették, hogy a régen látott sikerrel megváltozik a magyar belpolitika csillagállása: a pártok kommunikációs felülete egyszeriben üres lappá vált, amelyet új történettel, új narratívával kell teleírni. Az eredmények tükrében megrendült a diktatúra elleni küzdelem narratívájának hitelessége, hiszen hogyan nevezhetnénk önkényuralomnak olyan politikai berendezkedést, ahol az ellenzéki erők átvehetik a főváros irányítását?
A probléma látszólag könnyen orvosolható. Nyilvánvalóan léteznek olyan kommunikációs panelek és mozgósító stratégiák, amelyek alkalmazásával a politikusok a jövőben is fenntarthatják a „harci morált”. Az ellenzék stratégái a korrupció elleni küzdelemmel, a szociális ellátórendszer reformjával, a hatékonyabb környezetpolitikával vagy akár egy európai integrációval kapcsolatos vízióval a zászlajukon a 2022-es országgyűlési választások megnyerése felé vezényelhetik seregüket. Az október 13-i siker már egészen kevés kreativitással is értelmezhető úgy, mint az első komoly győzelem egy hosszú hadjárat során.
Csakhogy a történelem számos olyan katonai vállalkozást ismer, ahol a széthúzást és a bukást éppen egy diadal – pontosabban, a győzelmet követő osztozkodással járó konfliktus, vagy a sikeres hadvezérek rivalizálásából fakadó széthúzás – készítette elő. Ez a kockázat a koalíció főszereplőinek esetében is fennáll, és ami még fontosabb, az önkormányzati választásokon zárt falanxot alkotó szavazók soraiban is könnyűszerrel bomlás mutatkozhat.
Az ellenzéki összefogásról az elmúlt évek tapasztalatai alapján eleve nem gránit sziklafalra szoktunk asszociálni – de akárhová is pozicionáljuk ezt a bizonyos falat a Mohs-féle skálán, látnunk kell, hogy a választások után néhány héttel már komoly repedések éktelenkednek rajta. A látványosabb konfliktusok természetesen a pozícióharcokhoz kapcsolódnak. A legfontosabb fejlemény, hogy hosszú évek után a „régi” baloldal új hivatalokra tett szert, és egyszeriben bizottsági helyek, szakértői megbízások, valamint tanácsadói állások felett diszponálhat. Ennek következtében betekintést nyerhetünk az MSZP és a DK háza táján fellelhető káderállomány másod- és harmadvonalába, ahol elfeledettnek hitt, de sokkal inkább elfeledni kívánt arcok tűnnek elénk.
Az ellenzéki összefogás azon támogatói, akik nem csupán a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, hanem a Gyurcsány-kormányok egykori tevékenységét is kritikusan szemlélik – valamint azon pártok politikusai, amelyek megalakulásukkor „2006-tal szemben” is definiálták magukat – megütközve figyelhetik Draskovics Tibor, Török Zsolt, vagy Gál J. Zoltán visszatérését a fővárosi önkormányzat jól fizető pozícióiba.
Sokaknak talán nem is személyük és pályafutásuk a leginkább megbotránkoztató, hanem az a tény, hogy a politikai széljárás megfordulásával az elsők között tudják vitorláikat a megfelelő irányba állítani – és ezt nyilvánvaló módon egy lejáratódott rendszer prominenseiként, személyes kapcsolataiknak köszönhetően tehetik meg. Ennek következtében a fentebb bemutatott rendezett sereg az előítéletes megfigyelő számára már sokkal inkább martalóchordaként tűnhet fel.
3.
A jelenség azonban katalizált egy másik, lassabb és csendesebb változást is, amely jobban megragadta az érdeklődésem, mint a győztes csata után kezdődő osztozkodás: annak a jobboldali szavazórétegnek a helyzetéről és jövőképéről van szó, amely az önkormányzati választások előtt „jogos és igazságos háborút” vívhatott a kurzussal, de amelynek „történetét” összekuszálták a választási eredmények. A kormányzati kommunikációban megvallott eszmék és értékek – gyakorlatban történő – látványos semmibe vétele, a segítő szándékkal megfogalmazott kritikával szembeni gőg és agresszivitás jogos sérelmeket ébresztett a Fidesszel szemben kritikussá váló jobboldali értelmiségben, október 13-a után azonban ennek a csoportnak – vagy szavazórétegnek – szembe kell néznie a ténnyel: az önkormányzatokra kitűzött ellenzéki zászlók közül a baloldali és liberális pártoké lobog a legmagasabban. Látnia kell, hogy a megmérettetés legfőbb nyertese a 2010 előtti kurzust megtestesítő baloldal, míg a verseny „ezüstérmese” az összefogás által valamelyest kompromittálódott, de megszerzett pozíciói miatt joggal bizakodó Momentum.
Ezen pártok eszmeisége, programja és értékrendje pedig nagyon távol áll a Fideszből kiábrándult jobboldaltól, különösen annak értelmiségétől.
Az ő szemszögükből nézve a győztes seregből legfeljebb ha egyetlen bandérium küzd azokért a célokért, amelyekkel azonosulni képesek. A választások utáni szituációban azonban ez a seregtest, a Jobbik aligha adhat okot a bizakodásra. A legtöbb, ami jelen helyzetben elvárható, vagy remélhető tőle, egyfajta „watchdog” szerep, amelyet a párt színeiben tevékenykedő polgármesterek és önkormányzati képviselők az átlátható gazdálkodás szószólóiként és a kritikus jobboldal értékrendjének képviseletében – vegyük például a XIII. kerületbe szánt Szent István-szobor felállításának kérdését – tölthetnek be. Ez sem lebecsülendő feladat, de nagyon távol áll attól a „pólusszereptől”, amelyet a párt 2018 tavaszán elérendő célként tűzött ki maga elé. Nagyon távol áll attól is, hogy víziót szolgáltasson a Fideszből kiábrándult jobboldaliak számára.
A Jobbik úgy futott neki az előző országgyűlési választásnak, hogy a Fideszt fel/leváltani képes jobboldali alternatívát igyekezett nyújtani a szavazók számára. A váltópárti pozíció megszerzésének reménye – jelenleg úgy tűnik, véglegesen – szertefoszlott, és ha a pártnak sikerül is felülemelkedni azon az arculatnélküliségen és karakterhiányon, amitől Vona Gábor visszavonulása óta szenved, a választási szisztéma által diktált kétszerkettőt akkor sem fogja tudni ötre váltani. A 2011-es törvényben megalkotott, arányosság szempontjából még inkább többségi jellegű vegyes választási rendszer ugyanis – elődjéhez hasonlóan – a kétpárti szisztéma kialakulását, más szóval a polarizálódást ösztönzi, ami jelentheti akár az októberben koalícióra lépő pártok szövetségének tartósságát, de – és ez tűnik valószínűbbnek – eredményezheti a jelenleg fragmentált baloldali és liberális erők lassú tömörülési folyamatát is. Egy dolog azonban biztosan nem várható tőle: az, hogy a Fidesz fennmaradása mellett a Jobbik versenybe szállhasson a jobboldali dominanciáért.
Persze a bizonytalanok megnyerése, vagy egy politikai kataklizma könnyen változtathat az erőviszonyokon, ám azon kritikus jobboldaliak számára, akik nem csodavárásra vagy sokéves passzivitásra akarnak berendezkedni, a magyar belpolitika mostanra éppen olyan kétosztatúvá vált, amilyen a kétezres évek első felében volt. A különbség csak annyi, hogy 2019-re a korábban ígéretesnek talált jobboldali kínálat hozzásilányult a másik oldalhoz. A „jogos és igazságos háború” narratíváját október 13-a után mind nyilvánvalóbban a „kisebbik rossz” kiválasztásának dilemmája váltotta fel.
4.
Joggal vethetik fel persze, hogy a felvázolt politikai helyzetben miért a jobboldaliság esélyeiről írok: akkor, amikor egy jobboldali kormánypárt tartós hegemóniája tapasztalható, és a Fidesszel szemben kritikus értelmiség is komoly impulzust kap álláspontjának revideálására, miért a megmaradás esélyeit szeretném felmérni? Nos, azért, mert az elmúlt évtizedet kultúrpolitikai és kurzusépítési szempontból nem csupán elvesztegetettnek tartom. Úgy látom, a felmutatható eredmények – vagy sokkal inkább következmények – csak messzebb sodortak minket bármiféle jobboldali ethosz létrehozásától.
Mit róhatunk fel a rendszernek? Először is: a 2010-es években regnáló Orbán-kormányok elmulasztották a közoktatás hatékony megszervezését és korszerűsítését. Nemzeti érzelmű kormányzatnak márpedig elsőrendű kötelessége, hogy a következő generációk képzéséről és neveléséről megfelelően gondoskodjon. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében azonban ennek a nemzetstratégiai szempontból kulcsfontosságú területnek az érdekei rendre a politikai számítás áldozatul estek. A permanens intézményi átszervezések hatalmi és költségcsökkentési célokat szolgáltak, a szükséges reformok sorsát pedig a kutatóintézetek felméréseiből kiolvasható népszerűségvesztési kockázatok döntötték el. Az egyes törvények, rendeletek paragrafusaiból lépten-nyomon kiolvasható volt a kétharmados felhatalmazással bíró kormány tojástánca, a voluntarizmus és opportunizmus sajátos egyvelege – a tudatos tervezés, valamint az összefüggések ismeretének teljes hiánya –, ami minden koncepciót esetlegessé tett. Így történhetett meg, hogy máról holnapra születtek grandiózus elhatározások új Nemzeti Alaptantervekről, és évekig húzódtak mizériák egyes oktatási segédletek bevezetésével kapcsolatban. Ilyen fejlesztési környezetben értelemszerűen arra sem nyílhatott esély, hogy a politikai szempontból hegemón jobboldal tartalmi tekintetben otthagyja kézjegyét az oktatáson.
A kurzusalkotásnak szintén nem kedvezett, hogy a szellemi muníció megteremtésére képes tudományos szférát a Nemzeti Együttműködés Rendszere megosztotta, belső ellentéteit kiélezte, és munkáját párhuzamosságokkal bonyolította. Ez nem pusztán – és nem is elsősorban – azt jelenti, hogy a hatalom birtokosai etikátlan módon ellehetetlenítették a velük ideológiai konfliktusban álló értelmiségi csoportok szellemi műhelyeit. Ha a humán tudományokat – különösen a történelmet – nézzük, láthatjuk, hogy a párhuzamos intézményalapításokkal és az új központok létrehozását legitimáló médiakampányokkal – gondoljunk csak az MTA kutatóközpontjai ellen indított lejáratási kísérletekre – számos olyan frontvonalat sikerült létrehozni, ahol a hadállások túlsó oldalán is jobboldali tudósok, gondolkodók állnak.
Részben ez a borzasztóan statikus, az intézményekben és szellemi műhelyekben csupán egyszerű sakkfigurákat, vagy elfoglalható magaslati pontokat látó politika hozta mozgásba azt a kritikus jobboldali értelmiséget, amely látványosan elhagyta a Fidesz holdudvarát az elmúlt esztendőkben.
Az ugyancsak átgondolatlan, egy-egy újonnan alapított intézmény kapacitását és társadalmi-kulturális hatását irreális módon túlbecsülő stratégia aztán további diszkrepanciákat szült: a nem funkciók és érdemek, hanem – vélt, vagy tényleges – lojalitás alapján osztott források tovább fokozták a gyakran személyessé váló ellentéteket. A privilégiumok által megosztott rendszerben az intézményi kooperációkat az agyelszívás váltotta fel, ami azt is jelenti, hogy az egyenlőtlenül finanszírozott, szélsőséges anyagi viszonyok által jellemzett tudományos szférában – ahol a szereplők egyik fele az éhhalál ellen küzd, a másik fele pedig kétségbeesetten próbálja elkölteni a kapott forrásokat – a régi és új szereplők boldogulása jelenleg elsősorban egymás kárára történhet meg. Aligha kell bizonyítani, hogy egy ilyen rendszer nem működik hatékonyan, és ha az ethoszteremtést nem is vizsgálhatjuk tudománymetriai módszerekkel, könnyű belátni, hogy ezzel a konfliktusteremtő stratégiával a jobboldali kultúrpolitika a saját eredményessége ellen dolgozott.
Hasonlóan súlyos probléma, hogy a 2010-es évek során a Nemzeti Együttműködés Rendszerét politikai tekintetben sem sikerült hiteles és állandó tartalommal feltölteni, ami azért jelent problémát, mert ez az igen súlyos intellektuális deficittel küzdő rendszer önmagát tekinti a hagyományos jobboldali értékek kizárólagos képviselőjének. Az Orbán-kormány olyan értékek védelmezőjeként szereti reprezentálni magát, mint a nemzeti identitás, a hagyományos társadalmi- és családmodell, a keresztény hit és a szólásszabadság, de politikáját a gyakran öncélú pragmatizmus – egyszerűbben: az aktuális pártpolitikai érdek –, kommunikációját pedig a posztmodern relativizmus jellemzi. Látható, hogy eközben komoly erőfeszítések történnek egy kurzusteremtő filozófiai iskola, ideológiai irányzat felépítésére a kormánypárti háttérintézményekben és orgánumokban, ám ezeknek a próbálkozásoknak a sokéves mérlege roppant szerény. A publikált írások és tézisek kényszeresen ismétlődő – önmagukba forduló – öndefiníciós kísérletek valamint a hatalom intézkedéseit alátámasztó, vagy a kormányzati propaganda aktuális jelszavaira hangolt világmagyarázatok.
Ezzel összefüggésben kimondható, hogy az említett filozófiai műhely azzal a funkcióval is bír, hogy az Orbán-kormány gyakorlatban alkalmazott politikája és imázsa között felfedezhető ellentmondásokat áthidalja. Ennek érdekében ez a műhely visszaél a konzervativizmus szituatív jellegével és a posztmodern nyelvharc jegyében kisajátítja, majd átértelmezi a hagyományos jobboldali gondolat és értékrend fogalmait. Így aknázva ki a bennük rejlő politikai tőkét. Gyakorlatilag úgy szállják meg a jobboldaliság – és a konzervativizmus – értelmezési kereteit, ahogy a kurzus különböző intézményekre, sajtóorgánumokra tűzi ki a zászlaját. Ugyanez a megszálló attitűd jellemző az emlékezetpolitikában, amely eklatáns példát szolgáltat arra, hogy az értelmiségi pozíciók agresszív (el)birtoklása sokkal inkább rontja, mintsem segíti a szellemi értelemben vett térhódítást. Annál is inkább, mert – mint fentebb írtam – ez a terjeszkedés elsősorban olyan műhelyek és értelmiségiek kárára történik, akiket jobboldali felfogás és értékrend jellemez.
5.
A kurzus identitáspolitikájának szerves részét képezi a stratégia, amely a végveszély rémével mozgósít és az elnyomott kisebbségi lét hangsúlyozásával próbál szolidaritást teremteni a táboron belül. Ez a módszer azért különösen sikeres, mert a legalapvetőbb történelmi tapasztalataink és ösztöneink ezen érzések köré épülnek: az általános iskolai olvasókönyvekben fellelhető, nagyrészt Benedek Elek munkásságához köthető történelmi mondák Attila királyról, Hunyadi Mátyásról, a kuruc és 1848-as szabadságharcosokról mind-mind azt az érzetet erősítik, hogy külső erők folyton a sikereink letörésén munkálkodnak, s harcunkat egyedül vívjuk az egész világgal szemben. Kis túlzással: már az első elolvasott sorokkal magunkba szívjuk azt a világszemléletet, amely a miniszterelnök víziójában és retorikájában megjelenik. Ezzel az ösztönszintű kapcsolódással magyarázható, hogy Orbán Viktor újra és újra sikerrel hívja harcba támogatóit Magyarország és a jobboldal megmentésére. Ebben ragadhatjuk meg annak a gyakran elhangzó kijelentésnek a lényegét, hogy Orbán Viktor „ismeri a magyar nép lelkét.”
A jobboldal szerintem is megmentésre szorul. A kormánypárti kommunikációval ellentétben én azonban nem kívül, hanem belül látom a valódi fenyegetést.
Az elmúlt évtized – fentebb felrótt – mulasztásai és ballépései azt eredményezték, hogy a harmadik kétharmados mandátum félidejéhez közeledve is csupán azzal demonstrálható a – szabadon, általánosságban értelmezett – jobboldal(iság) társadalmi státusa, hogy egy olyan párt gyakorolja a hatalmat, amely erre az eszmére, értékrendre építi – elvileg – az identitását. A jobboldal dominanciája (el)birtokolt pozíciókban és intézményekben, nem pedig olvasókban, nézőkben, hallgatókban, vagy öntevékeny csoportokban mérhető – és ennek okán az uralom meddő és öncélú marad. A közoktatás rendszere, vagy a kulturális és tudományos intézmények hálózatai, amelyek a puszta reprezentációnál többre lennének alkalmasak, egy évtized után is képlékenyek, ahol pedig éppen megszilárdulni látszanak, ott időről időre kiderül, hogy egy kósza ötlet, vagy váratlan impulzus nyomán, egyetlen tollvonással teljesen átformálhatók. A kormánypárti értelmiség hiába közli sokadik felhívását a munka megkezdésére, ha a gyakorlatban azt tapasztalhatjuk: közel egy évtized alatt a műhely falairól és berendezéseiről sem sikerült gondoskodni.
Úgy is megfogalmazhatnánk a problémát, hogy a magyar élet színterein megtalálhatók a jobboldaliság díszletei és paravánjai, mögéjük nézve azonban csak a semmit találjuk. Ha a Horthy-korszakkal, a dualizmussal, vagy akár – az ellenoldalról – a Kádár-rendszerrel vetjük össze a jelenlegi berendezkedést, a képzőművészetben, irodalomban, életmódban nem találhatjuk meg azokat a sajátosságokat, egyedi stílusjegyeket, amelyek az előző érákhoz hasonlóan karaktert adnának akár az Orbán-korszaknak – akár a 21. századi Magyarországnak. Szolgai módon másolt duplikátumok és giccses, közhelyes alkotások tornyosulnak fölénk, az építészetben és köztéri szobrászatban éppúgy, mint a politikai retorikában. Deklarált konzervativizmusa ellenére a rendszer tökéletes lenyomatát adja a posztmodern világnak, amennyiben valódi tartalom helyett hangulatot, érzést, benyomást képes csak átadni – valahogy úgy, ahogy a vaporwave irányzat imitál bizonyos zenei stílusokat, hogy nosztalgiát ébresszen bennünk.
Másfelől a jobboldaliság formálását és újraértelmezését magának vindikáló kormányszimpatizáns értelmiség szubkultúrákba húzódott vissza, ahol kevéssé ismert filozófusok tanulmányozásával, a nyugati progresszió vadhajtásainak bírálatával és a súlytalan, vagy távoli politikai ellenfelekkel vívott kicsinyes és tét nélküli csetepatékkal foglalja le magát – miközben az aktuális, húsba vágó társadalmi válságjelenségekkel és szociális kihívásokra nincs érvényes válasza, Magyarország 21. századi fejlődésére vonatkozóan nincs távlati víziója. Nem látja az interneten szocializálódó progresszív ifjú generációt, de azt a fiatalságot sem veszi észre, amely a perifériákon éppen az előző évszázadba csúszik vissza; nem hajlandó meglátni a globalizáció hétköznapi valóságát, annak az illékonyságával hitegeti magát, és ezzel elszalasztja a lehetőséget, hogy megjelenítse értékeit az új világrendben. Stilizált környezetbe zárkózva próbál meg programot alkotni az eszményi, nemzeti érzelmű és konzervatív társadalom megteremtéséről, miközben a politikai szólamokon túl alig ismeri a „csavargyári munkás” és a sokgyermekes családfő világát. Mindennek következtében hiába tetszeleg időről időre a kulturális hegemónia letéteményeseként, valójában a fiatal generációk tudatának formálásáért vívott versenyben párbajképtelen más ideológiákkal – például a Momentum által képviselt progresszióval – szemben.
Mindezek miatt a kormányoldalon felépíteni kívánt jobboldali ethosz és társadalmi-politikai vízió(tlanság) nem csupán versenyképtelen a baloldali és liberális ideológiákkal szemben, de egyenesen meddőségre és bukásra van ítélve. Az elmúlt években az is kiderült, hogy erre a szellemi munkára elsősorban a lojalitás kvalifikál, és csak másodlagosan esik latba a szakértelem és az őszinte meggyőződés. Ennek és az állandó identitáskampányoknak a következtében a jobboldaliság politikai pozíciója, szellemi befolyása és társadalmi megítélése a Fidesz hajójához van láncolva: ameddig a Nemzeti Együttműködés Rendszere prosperál, a magyar jobboldal megőrizheti szellemi dominanciájának látszatát, úgy tehet, mintha az általa vallott értékek a politikában érvényesülnének és a közgondolkodásban tartós nyomot hagynának. Olyan ez kicsit, mint a dualizmus korszakának politikai színháza, ahol a hegemón helyzetben lévő magyar elit sokáig hitegethette magát azzal, hogy a jövő alakulásának tekintetében a parlamenti mandátumok és nem az etnikai arányok a mérvadók.
Az elmúlt évtizedben a jobboldali kurzusteremtés Magyarországon egy elhibázott stratégia mentén háromszorosan is kudarcot vallott. Az Orbán-kormányok – legalább felületesen – keresztény, nemzeti és konzervatív elvekhez köthető intézkedései nem befolyásolták érdemben a társadalom értékrendjét és a köz mentalitását. Ezért attól tartok, hogy a hatalom elvesztése esetén a magyar jobboldal éppen úgy fog összeomlani, ahogyan az 1918-ban az addig hegemónnak tartott dualista politikai elit. Még súlyosabb probléma, hogy az Orbán-rendszer prolongálása – ebben a tekintetben is él a dualizmus korával vont párhuzam – ezt a szellemi kataklizmát nem képes megelőzni, legfeljebb elodázni; ennek oka, hogy a kormány a kurzusépítésnek nevezett kultúrharc során olyan frontokat nyitott az értelmiségen belül, amelyek elvágták a lehetséges tartalékaitól és utánpótlásától. Voluntarizmusa miatt ráadásul azoknak a szellemi tőkéjét sem képes kamatoztatni, akik az elmúlt önkormányzati választások kimenetelét látva ebben a kétosztatú rendszerben már – a „kisebbik rossz” elvét követve – hozzá húznának. A lojalitáskényszerrel ugyanis elfojtja azokat a kritikus gondolatokat, melyek az elhibázott kurzusépítési stratégiát korrigálhatnák. Ha a szellemi munka politikai céloknak rendelődik alá, akkor a szellemi termék értékét és időtállóságát a politika sikeressége fogja meghatározni.
Ha a Fidesz elveszíti a kormányhatalmat – és előbb-utóbb biztosan el fogja –, a magyar jobboldal összes „vagyona” az el nem végzett feladatok tömkelege, a más ideológiákkal szembeni versenyhátrány, valamint a teljesítményhiány ódiuma marad.
6.
A jelenlegi magyarországi közgondolkodás ennek az írásnak a helyét – tudom – mindenekelőtt politikai tekintetben jelöli ki. A kormányzatra vonatkozó súlyos kritika elsődlegesen – és kizárólagosan – ellenzékivé teszi ezt a szöveget, és a pozicionálást követően irrelevánssá válik, hogy milyen ideológiai alapokon fogalmazódik meg, illetőleg milyen célt kíván szolgálni. A jól ismert szekértábor-logika a bírálatot megfogalmazó személy motivációját is szűk körben képes csak értelmezni: kormánypárti prizmán keresztül a hasonló írások elsődleges értelmezési kerete, hogy nem lojálisak a hatalomhoz, és ha ez így van, akkor megszületésük mögött csakis valamilyen személyes érdek, vagy érzelem – harag, sértettség, becsvágy, szereplési vágy, érvényesülési törekvés – húzódhat meg. Látnunk kell ugyanakkor, hogy ez a reflex, melyet az Orbán Viktor által közelmúltban meghirdetett „tizenegyedik parancsolat” követendő magatartásformává emelt, sok szempontból kontraszelektálja a rendszer kritikusait, hiszen a retorziók – egyes értelmiségi körök kiközösítő attitűdje, anyagi, vagy szakmai tekintetben elszenvedett veszteségek – kockázata a segítő, javító szándékkal írt bírálatokat fojtja el elsőként. Könnyű belátni, hogy ez a „barát, vagy ellenség” logika megöli a politikai innovációt, abban pedig senki sem hihet őszintén, hogy egy szűk vezető elit, amely nem csupán a hatalom gyakorlását és a szellemi háttér megalkotását végzi kizárólagosan, de mindennemű kritikai (ön)reflexiótól is elzárkózik, képes lesz – saját hatalmi céljain túl – azt a politikai, társadalmi, eszmei tradíciót is szolgálni és továbbvinni, amely elvileg az identitását meghatározza.
Ha ezeket az összefüggéseket érvényesnek fogadja el a kedves olvasó, akkor bele kell törődnie abba a konklúzióba is, hogy a magyar jobboldali politikai kultúra, értékrend és identitás a nevében tevékenykedő hegemón kormánypárt stabil uralma ellenére is megmentésre szorul. Ennek a munkavégzésnek elsődlegesen azokon a színtereken kell megtörténnie, amelyeket a Nemzeti Együttműködés Rendszere 2010 óta elhanyagolt, vagy ahol a kormányzati beavatkozások a korábbiaknál is áldatlanabb állapotokat teremtettek az évtized végére. Őszintén kétlem, hogy az a szellemi feladat, amely elvégzésre vár úgy teljesíthető, ha magasra emeljük a „valódi jobboldaliság” pártmolinóját, és akár egy már működő politikai formáció égisze alatt, akár egy új párt megalapításával bekapcsolódunk egy olyan mérkőzésbe, ahol a riválisok már számos gólt szereztek, és a közönség tarkaságából azt sem lehet kivenni, hogy melyek is a mi valódi színeink. Ha a jobboldali gondolkodás egészére szeretnénk hatást gyakorolni, akkor önként magunkra venni a szubkulturális imázst, és a jelenlegi realitások alapján egy néhány százalékos párt gründolásával elvágni magunkat a jobboldali érzelmű közösség egészétől – értelmetlen dolog lenne.
Az általam vizionált szellemi munkát nem a parlamenti padsorokban, vagy az önkormányzati üléstermekben – persze, ha akadnak támogatók ezeken a helyeken, az mindig előny –, hanem az újságok hasábjain, a kamerák előtt, az internetes felületeken, a tudományos kutatásokban, az egyetemi katedrákon, a színpadokon, a tájékoztatás, művelődés és művészet színterein kell elvégezni. Ez egy rövid távon anyagi előnyökkel és elismeréssel nem kecsegtető feladat, ami politikai szempontból is komoly önmegtartóztatást igényel. Emellett fontos, hogy a jobboldali ethosz korszerűsítése, felkészítése a 21. századra csakis olyan környezetben történhet meg, ahol érték a véleménypluralizmus. Ez nem csupán az eltérő pártállás tolerálását jelenti, hanem azokat a különbségeket is, amelyek identitásbeli, társadalompolitikai, világnézeti kérdésekben tapasztalhatók. Hiszen a jobboldali hagyományban megjelenik a konzervatív és liberális eszmei irány, a népies és az elitista vonal, a polgári és a paraszti értékrend, a nyugatos és az orientalista felfogás, az egyház társadalmi szerepvállalásának erősítése és a szekularizáció iránti igény.
Meggyőződésem, hogy a jobboldali gondolat és tradíció túlélése a 21. századi posztmodern világban nem úgy biztosítható, hogy ez az eszmekör a politikai kommunikációban kaméleonként váltogatja színeit, az aktuális széljárásnak megfelelően. Egy tradíció ápolása, vagy újjáélesztése azt sem jelentheti, hogy ortodox hevülettel, „betűhíven” szeretnénk alkalmazni egy olyan politikai-társadalmi modellt, amely napjaink gyakorlati viszonyaira és a 21. század valós kihívásaira nem ad releváns választ. Mindennek okán nulladik feladatként meg kell határozni a jobboldaliságnak azt a minimumát, amely a számtalan aktuális politikai formációhoz kötődő értelmiséget összekapcsolja, és nem elszakítja egymástól. Nem áltatom magam azzal, hogy az alábbiakban tett definíciós kísérlettel képes leszek elvégezni ezt a feladatot – de bízom abban, hogy ösztönözhetek másokat arra, hogy idővel közreműködjenek a teljesítésében.
7.
Ebben az írásban és a politikai közbeszédben is megtapasztalható, hogy a jobboldaliság és a konzervativizmus felcserélhető fogalmakként jelennek meg: a helyzetet adott esetben tovább bonyolíthatja, hogy elsősorban a kormánypárti sajtóban, de sok esetben már az ellenzék szókészletében is a „jobboldali” jelző gyakorta „Fidesz-szimpatizáns” értelemben jelenik meg. Emögött a leegyszerűsítő kategorizálás mögött politikai érdekek is meghúzódnak, amelyek kárvallottja elsődlegesen a „kisebbik rossz” dilemmájával küszködő, a kommunikációs térben ezzel a fogalomhasználattal „nemlétezővé” nyilvánított kritikus jobboldali értelmiség.
Véleményem szerint a jobboldali gondolkodásmódnak konzervatív alapokon kell nyugodnia, ennek a pontos mibenlétét azonban nem csupán azért nehéz megfogalmazni, mert a konzervativizmus szituatív nézet, hanem azért is, mert a konzervatív eszmerendszer nem jelenik meg zárt halmazként. A konzervatív politika egyfelől a múlt, a tradíció értékeinek a megőrzésére, másfelől viszont – és ez kevesek előtt ismert – a folyamatos és fokozatos fejlődésre törekszik. A konzervativizmus nem reakció, vagy merev mozdulatlanság az idővel szemben, hanem dinamizmus, amely felismeri a változás szükségét és arra törekszik, hogy ezt megrázkódtatások nélkül segítse elő. Részben ennek is köszönhető, hogy híveiként napjainkban olyan politikai vívmányok, közösségek, értékek – például a nemzeti nyelv és kultúra, az egyenrangú házastársak közösségén alapuló, gyermekes családmodell, a személyes meggyőződésen alapuló hit és vallásos erkölcs – védelmében szállunk síkra, amelyek a 19–20. században teljesedhettek ki. Ezeknek a jövőben is a jobboldali öndefiníció alappilléreit kell képezniük, mi több, a hagyományos közösségek támogatására és propagálására az állami intézményrendszer befolyását is érdemes felhasználni. Szakítani kell viszont azzal a felfogással, mely a jogalkotás szertartásában látja a társadalmi feladatok lényegét – és szakítani kell azzal a gőggel, amely elsősorban a feladatok kisajátítására, és csak másodsorban azok ellátására törekszik.
A jobboldali krédónak mindenekelőtt tartalmaznia kell a plurális parlamentarizmus iránti elkötelezettséget is. Szándékosan nem demokrácia néven hivatkozom az általam favorizált politikai rendszerre, hiszen mind az antikvitás története, mind a modern kor számtalan példát szolgáltat arra, hogy önmagában a többség elvén alapuló berendezkedés nem nyújt garanciát mindarra, ami a sablonosan „demokratikusnak” nevezett rendszereket vonzóvá teszi. Ezzel szemben a plurális parlamentarizmus kifejezi a különböző vélemények, társadalmon belül megjelenő politikai akaratok érvényesülését és interakcióját, valamint előfeltételezi a politikai kooperáció szükségességét. A pluralizmus nem veszíti értelmét akkor sem, ha egy párt abszolút, vagy kétharmados sikert ér el a választásokon – a demokráciával azonban ez könnyen megtörténhet.
A plurális parlamentarizmus melletti elköteleződés azt is jelenti, hogy újra kell értékelnünk a magyar jobboldali tradíciót, és ezzel együtt revideálnunk kell a sokak által ma is üdvösnek tartott hagyományos hatalomgyakorlási doktrínát. A magyar alkotmányos rendszerek – elsősorban a dualizmus, másodsorban a Horthy-éra – működése arra az axiómaként kezelt előfeltevésre épült, hogy a kormányzó erő által megvalósítani kívánt társadalmi-politikai program sikerére a hatalom kizárólagos, kompromisszumkényszer nélküli gyakorlása a garancia. Ahogy a Szabadelvű Párt, majd az Egységes Párt esetében, úgy manapság is babonás tisztelettel közelítenek a kormánypárti politikusok és elemzők a mandátumok arányához – és furcsa módon a Házban birtokolt, „stabilitásként” interpretált hegemóniát annak ellenére tekintik a kormányzati siker biztosítékának, hogy a referenciaként hozott rendszerek egymás után kényszerültek fegyverletételre azokkal a rivális ideológiákkal szemben, amelyek sok esetben még egyenlő versenytársként sem jelenhettek meg a küzdőtéren.
A nemzetiségek szeparatista nacionalizmusa, a szociáldemokrácia, a totalitárius nemzeti- és nemzetközi szocializmus a választói akarat és politikai érdekérvényesítés korlátozása ellenére is utat talált a rendszer hasadékaiba, és miként a víz, a fagyasztás során szétfeszítette a fennálló kereteket. A jobboldali hagyományba illeszthető berendezkedések nagy tanulsága az, hogy a konkurens társadalmi-politikai folyamatokat hatalmi eszközökkel, reakciós módon kezelő stratégia nem csupán sikertelen, de idővel archaikus viszonyokat és intellektuális elmaradottságot is teremt. (Azzal, hogy az elit nem hajlandó tudomást venni az új fegyverek elterjedéséről, egyszersmind azt is elmulasztja, hogy megfelelően védekezzen velük szemben.) A jelenlegi jobboldali kormánypolitika esetében a korábbiakhoz hasonlóan alaptalan remény, hogy a hegemónia, a konszenzus sokszor tudatos kerülése, a rivális ideológiák, alternatívák perifériára szorítása bármilyen mértékben is fokozná a kormányzás hatékonyságát, és elősegítené a kurzusteremtést.
Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz, és ha megvizsgáljuk a reformkort, a dualizmus korát, vagy a két világháború közötti időszakot, akkor meggyőződhetünk arról, hogy az éra- és ethoszteremtő teljesítmények a vitákhoz, szellemi összecsapásokhoz, plurális szituációkhoz köthetők. A magyar jobboldal véleményem szerint akkor tud korszerűt alkotni, és érvényes üzenetet hordozni a 21. században, ha az ellenforradalmi lázálmok és az ehhez szükségszerűen kapcsolódó „nyugati hanyatlás-narratíva” helyett elfogadja, hogy a civilizációs környezet által diktált globalizáció a politika és a gazdaság fő színterét a nemzetektől magasabb szervezeti szintre helyezte át, és a bilaterális rendező elvet multilaterálisra cserélte le. Fontos kijelenteni, hogy ez nem jelenti sem az állami szuverenitás, sem pedig a nemzeti közösség gondolatának feladását – sokkal inkább annak a ténynek a beismerését jelenti, hogy az állam számos funkcióját különböző társulások, integrációk és multinacionális vállalatok vették át, és ezek visszavétele keresztülerőszakolható, de hatékony betöltése puszta illúzió.
8.
Ha a jobboldali gondolkodás leszámol az állami omnipotencia illúziójával, akkor a saját válláról is súlyos terhet vesz le, hiszen a szuverenitás korlátainak reális felmérésével feladhatja a kényszeres és hosszú távon kudarcra ítélt hegemóniatörekvéseket, így a társadalompolitikában is elfoglalhatja azt a kormányzati szerepkört, amit valóban képes betölteni. Látni kell, hogy deklarált egyeduralma ellenére a jelenlegi magyar kormány a saját maga által teremtett komplexusoktól és elvárásoktól gúzsba kötve, tehetetlenül áll: nem formálhatja át a kor követelményeinek megfelelően a 19. századi mintán nyugvó elavult közoktatást, nem hozhat létre fenntartható nyugdíjrendszert, nem oszthatja meg szociális feladatait a civil szervezetekkel és társadalmi intézményekkel és nem folytathat több lábon álló reális népesedéspolitikát, hiszen a tradíció és a propaganda által kialakított imázs nem engedi meg, hogy ilyen volumenű átalakításokkal az instabilitásnak, gyengeségnek akár csak a látszatát keltse.
A kormányzó elit jelenleg nem hajthatja végre a 21. századi Magyarország számára sorsdöntő átalakításokat, mivel ezek politikai kockázattal járnak, és úgy gondolja, hogy az általa képviselt értékrend érvényesülését kizárólag a hatalom kézben tartása biztosíthatja – miután pedig ezen előfeltevés szellemében a hatalom birtoklását teszi meg öncéllá, a kormánypárt voltaképpen saját maga idézi elő azt a helyzetet, amitől mindennél jobban retteg, miközben döntése erkölcsi és pszichológiai következményeit is viselnie – sőt, kollektívan viselnünk – kell. Vessük tehát el a hagyományos hatalomgyakorlási doktrínát és az abból fakadó mentalitást! Nyerhetünk vele egy új országot. Ellenkező esetben csak az illúzió marad, valamint a remény, hogy az idővel szükségszerűen bekövetkező újabb politikai szélfordulás után is lesz majd valami, ami a jobboldaliságot értelmezhetővé teszi.
Nyitókép: Orbán Viktor / Facebook
