Hitt a jóságban és túlélte a gonosz birodalmait – végső búcsú Horváth Jánostól
Ma kísérték utolsó földi útjára szülőfaluja, Cece református temetőjében Horváth János közgazdász-politikust, az Országgyűlés egykori korelnökét. Írásával Borókai Gábor Horváth János egyik utolsó földi kívánságának tesz eleget: az 1945 és 1947 között az FKgP, majd 1998 és 2014 között a Fidesz országgyűlési képviselőjeként dolgozó politikus kérése volt, hogy a Heti Válasz egykori főszerkesztője írjon róla nekrológot. „Neki aztán lett volna oka bosszúra szomjazni, gazemberezni és hazaárulózni másokat, de ettől mindig tartózkodott. Látta annak rettenetes következményeit. Hogy a bosszúszomj újabb bosszúszomjat szül és a pokolba tartó spirálból nem lehet kikeveredni” – foglalja össze a majd’ száz évet felölelő életút legfontosabb tanulságát Borókai Gábor.
A november 25-én 99. évében elhunyt Horváth János a halálos ágyán még feladatokat osztott, és azt kérte Navracsics Tibortól, hogy írjak róla nekrológot. Ami őszintén meglepett. Mert bár János bátyámat nagyon tiszteltem, de sosem álltunk közeli kapcsolatban. Konferenciákon és sajtóbeszélgetéseken ugyan találkoztunk, de sem interjút nem készítettem vele, sem könyvet nem írtam róla, ami megalapozhatta volna erős szövetű kapcsolatunkat. A testamentum megfogalmazója mégis olyasvalakit láthatott bennem, aki figyeli őt és félszavakból is megérti azt, ami benne lényeg volt.
És hogy mi volt a „lényeg” Horváth János életében?
A matuzsálemi kort megélt politikus engem az emberi jóságba és tisztességbe vetett, törhetetlen hitével fogott meg. Azzal a meggyőződésével, hogy a szeretetteljes „adjonistenünk” kikényszeríti a vele egylényegű „fogadjistent”. És hogy a közélet személyes gesztusokkal, jó példákkal tisztítható meg az acsarkodástól, a gyűlölségtől.
Idealista volt, legyinthetnek sokan, akik csak azt akarják látni, hogy negyven évig Amerikában élt, ezért hát könnyű volt neki. Nem kellett a szocializmussal megfertőzött magyar világban szocializálódnia. De ha valaki így tekint Horváth Jánosra, az elfeledi – vagy nem is tudja –, hogy huszonévesen fogta le és kínozta meg a Gestapo, s a halálos ítélet végrehajtása elől kellett elmenekülnie. Aztán a negyvenes évek végén kiverték a fogait és négy évre lecsukták a kommunisták. Ő mégis rendületlenül hirdette a bibliai mondást, hogy a kővel dobálást is kenyérrel kell viszonozni.
Neki aztán lett volna oka bosszúra szomjazni, gazemberezni és hazaárulózni másokat, de ettől mindig is tartózkodott. Látta annak rettenetes következményeit. Hogy a bosszúszomj újabb bosszúszomjat szül, és a pokolba tartó spirálból nem lehet kikeveredni.
Amikor egy beszélgetésben azt kérdezték tőle, hogy milyen volt a viszonya az angyalföldi körzetben vele szemben induló Kádár Jánossal, azt tudta mondani, hogy ők sosem kaptak hajba. És hogy ő általában senkivel sem kapott hajba, mert szerinte a politikusoknak az a dolguk, hogy meghallgassák a másikat, aztán – akár nagyon kritikusan is – elmondják a véleményüket, a döntés jogát pedig az emberekre, a népre hagyják.
Ami a demokrácia tankönyvi leírása.
És volt igazsága. Hiszen a Kisgazdapárt jelöltjeként Angyalföldön is legyőzte a kommunista politikust 1945-ban. Az istenadta népet jobban meg tudta nyerni magának, mint kommunista versenytársa. De az is tény, hogy a sikerrel sokra nem jutott. Az élet ugyanis olykor nem törődik a tankönyvi leírásokkal. A kommunisták mögött álló Szovjetunió nemcsak a magyart, de a demokrácia nyelvét sem akarta érteni. Mit sem törődött a sokat hivatkozott dolgozói vagy népi akarattal. A hatalom megszerzésére és megtartására koncentrált. Be is darálta a kisgazdákat, bebörtönözte Horváthot, majd negyven évre az ország nyakára ült. De hol van már a Szovjetunió, és hol a náci Németország?
A süllyesztőben.
Az ideákban, az emberi jóságban és tisztességben hívő Horváth János évtizedekkel élte túl a gonosz két birodalmát.
Amiben persze nagy szerepe volt annak is, hogy a küzdelmes ifjúkori évek után, 1956-ban az Egyesült Államokba emigrált, és élete nagyon termékeny időszakát ott töltötte le.
Horváth János a Magyar Gazdasági és Újjáépítési Tanács elnökeként utazott New Yorkba, hogy a jaltai alapokhoz térítse vissza a nagypolitikát, de – mint azt jól tudjuk –, útja nem hozott áttörést. Magyarország nem szabadult a szovjet rabigától, az ifjú politikus pedig nem tért vissza szülőföldjére. 1958 és 1966 között közgazdaságtant hallgatott a Columbia Egyetemen, ahol doktorátust szerzett, majd oktatott, és 1968-ban a Butler Egyetem közgazdász professzora lett.
Bár elsősorban az infláció és a munkanélküliség kérdéseire koncentrált, politikusi ambícióit Amerikában sem adta fel. 1992-ben, 71 évesen a Republikánus Párt képviselőjelöltje lehetett Indiana 10. választókerületében.
Horváth János 1997-ben tért haza. Orbán Viktor kérésére elvállalta a Fidesz gazdaságpolitikai bizottságának a vezetését, és egy évvel később – a párt listáján – lépett ismét az Országgyűlés tagjai közé. Négy cikluson keresztül szolgált a Parlamentben, és munkáját osztatlan elismerés övezte. Interjúiban arról vallott, hogy a politikusok cselekedeteit a tudásnak és a jóakaratnak kell vezérelnie. Az Országgyűlésnek pedig szerethető helynek kell lennie, ahol a párbeszédre törekszenek. Ahol mindenki szembe mer nézni saját tetteivel, és tiszteli a másikat.
Horváth János háborútól szabdalt, zaklatott életet élt, kényszerből hazát is kellett váltania, mégis mindvégig kereste és járta a konfliktusok józan megoldásához vezető békés utakat.
Olyan példát mutatott nekünk, amit időről időre érdemes felidéznünk. Bízva önmagunkban, hogy egyszer majd követni tudjuk őt.
Nemcsak azért, hogy méltóak legyünk hozzá, de azért is, hogy szembenézve önmagunkkal, párbeszédre törekedve, szerethető közéletet teremtsünk Magyarországon.
Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd
