Zöld kommunizmus vagy fekete diktatúra: mivé fajulhat a Greta-jelenség és az újnacionalizmus?
A Time magazin szerint Greta Thunberg az év embere – ez csupán egy, de látványos jel a sok közül, hogy a klímaváltozás volt 2019. legfontosabb témája. Milyen politikai folyamatokat inspirálhat ez az országhatárokon átívelő ügy? Ma a legtöbben a jobboldali populizmus által gerjesztett nacionalizmus újjáéledésétől tartanak, de van esély egy új ideológia megjelenésére is: a zöld kommunizmuséra. Ez lehet a globális felmelegedés elleni mozgalom radikális politikai verziója, melynek célja az egyenlő és korlátozott fogyasztás a digitalizált társadalomban, és ma még nehezen elképzelhető utópisztikus világot hozhat el. Így látja legalábbis a Válasz Online olvasói előtt már nem ismeretlen Kovács Tibor, az egykori, jobboldali üzletembereket tömörítő Budapest Business Club alapítója, valamint Fodor Gábor volt környezetvédelmi miniszter, liberális politikus – ők közösen jegyzik az alábbi írást. A páros gondolataiban bőven akad vitatni való, lapunk az írást kifejezetten a vitaindítás szándékával közli.
A klímaváltozásra vonatkozó konszenzusos előrejelzések sokkolóan hatnak. Ezek szerint a nem túl távoli jövőben emberek milliárdjainak válik élhetetlenné a lakóhelye, a Föld élelmezése, vízzel való ellátása pedig megoldhatatlan lesz. Sem a gazdag, sem a szegény országok nem lesznek védettek, de a gazdagok valamivel több esélyt kaphatnak, az előrejelzések szerint viszont a mai életforma nem folytatható. A világ egyik része a naponta záporozó újabb adatok ellenére kételkedik a globális felmelegedésben, de azon többség sem szívesen néz szembe az előrejelzésekből fakadó társadalmi következményekkel, aki nem kételkedik benne. A szembenézés hiányában szerepet játszik önhittségünk a problémák megoldhatóságában, amely lényegében az ember mindenhatóságában való túlzott bizakodás. Az a gondolkodásmód, ami ide juttatott bennünket.
Annak ellenére, hogy a történelem folyamán az egyik legdivatosabb gondolat az apokalipszis volt, ma egyáltalán nem korszerű a társadalmi apokalipszisben hinni. Kimondottan aktuális viszont a környezetiben, pedig a kettő valójában elválaszthatatlan egymástól. Talán mert a tudomány tényekkel támasztja alá az utóbbit, a társadalmi apokalipszis azonban spekuláció. Véleményünk szerint
ideje elfogadni, hogyha tényként kezeljük a környezeti előrejelzéseket, akkor a politikára és a társadalomra vonatkozó előrejelzéseket is ehhez kell igazítani.
A jövőbeli problémák megnevezésében az ENSZ élen jár, és ezekből is nyilvánvaló, hogy az emberiség – benne a nyugati világ – jövőjét, társadalmát, politikáját, biztonságpolitikáját akár már 2050 előtt közvetlenül és látványosan fogja meghatározni a klímaváltozás. Amennyiben milliárdok élettere, élelmezése, vízzel való ellátása válik szinte lehetetlenné, az emberiség mai világa összeomlik, elképesztő népmozgások, népirtások, klímaháborúk indulhatnak be. Már ma is sokan elfogadják, hogy az arab tavasz óta zajló közel-keleti eseményeket közvetve a klímaváltozás okozza, a jövő azonban még egyértelműbb helyzeteket hozhat. Amikor mindez a nyugati népesség számára is nyilvánvalóvá válik – például eltűnik egy sziget, amelynek lakosságát ki kell menteni, vagy tízmilliókat érintő vízhiányok lépnek fel tömeges halált okozva –, a pánik gyorsan fokozódik majd. A politika teljesen alárendelődhet ennek a kérdésnek. Szinte kizárt, hogy abban a helyzetben megőrizhető a demokratikus társadalmi működés mai formája.
A politikusok egy része meg is látta ebben a lehetőséget, hiszen a bajok fokozódásával a politika lehetőségei kiszélesednek. Véleményünk szerint két markáns út áll majd azok előtt, akiknek nem feltétlen érték a demokrácia és a jogállam. Ezek nyomhatják össze két oldalról a hagyományos szabadságjogokra épülő politikai rendszert, eltüntetve a mai mainstream politikai erőket, veszélybe sodorva a demokráciákat.
A 19. század szociáldarwinista rémálma
A múlt század első felének politikáját nagyon erősen befolyásolta a 19. századi szociáldarwinizmus, amely szerint egyes nemzetek szaporodásuk miatt nem rendelkeznek majd elegendő élelemtermelő képességgel, és ezért éhínségre ítéltetnek, hacsak nem szereznek maguknak megfelelő „életteret” mások rovására. A „csak az erősebb maradhat életben” gondolata öltött testet Hitler politikájában és a japán terjeszkedésben is. Ma ez a jóslat újra felsejlik az előrejelzésekben. A Föld lakosságának élelmezése és vízzel való ellátása komoly és összehangolt változtatások nélkül összeomolhat, óriási nyomás alá helyezve bizonyos régiókat, vízért és élelemért folyó küzdelmet generálva, életre keltve a szociáldarwinista rémálmot. Kutatók szerint a hőmérsékletnövekedés fokozottan növeli a háborús konfliktusok kialakulásának esélyét. Logikus, hogy amikor lakhatatlanná válnak a Föld egyes részei, akkor harc kezdődik az élhető területekért.
A mai bevándorlásellenes neonacionalista politika alapját egy ilyen jövőtől való félelem adja. Még azok a politikusok is, akik tagadják a klímaváltozást, ma már az ennek következtében növekvő migrációellenességre építik politikájukat. Azt mondják: a jövőben százmilliók indulnak meg a világ déli és keleti régióiból a gazdagabb északi országok felé, amitől meg kell védeniük nemzetüket. Ezt a politikát kevéssé érdekli a klímaváltozás megállítása; az ügyet nemzetvédelmi és politikai kérdésnek tekinti. Tulajdonképpen minél nagyobb és kézzelfoghatóbb a veszély, annál jobb neki, hiszen annál hitelesebb a politikája. A nyugat nagyobb katonai ereje és jobb szervezettsége alapot ad ehhez a „maradjon életben az erősebb” szociáldarwinista politikához.
Ez a válasz a 19. századi nacionalizmus ideológiáját követi, amelyben a nemzeti közösség képviseli az értéket, amiért az egyének szabadsága feláldozható. Ez a 70 éve rettegett politika az idősebb generációk körében népszerű, és mivel ma a szavazók nagyobb részét ők adják, könnyű hozzá támogatást szerezni. Így keletkezik az az illúziónk, hogy a nacionalizmus a jövő legfőbb veszélye. Pedig: a fiatalok jellemzően elutasítók a fenti értékvilággal szemben, sokkal globálisabban gondolkodnak.
Könnyen elképzelhető, hogy 30 éves távlatban, bizonyos országokban egyszerűen kihal ennek a 19. századi megoldásnak a szavazótábora.
Az ENSZ szakértője által felvázolt „klímaapartheid” ennek a forgatókönyvnek az egyik formája. Eszerint egyes országokban a gazdagabbak lesznek csak képesek megvásárolni a klímaváltozás hatásainak elviselhetővé tételét, a szegények nem. Így a társadalmi különbségek az apartheidhez lesznek hasonlók.
A neonacionalista autokráciák alapvetően individualista társadalmak, ami azt jelenti, hogy az egyénileg megszerzett javakat nem akarják közösségivé tenni és nem akarják korlátozni polgáraikat ennek felhasználásában. Ezekben a rendszerekben mindig is lesznek kiváltságos társadalmi csoportok, amelyek jogait az állam védi. Az ilyen mértékű társadalmi különbségek ugyan létrejöhetnek, de kevés helyen tarthatók fenn. Amikor az emberek élete kerül veszélybe, akkor általában forradalom söpri el az uralkodó osztályt. A történelemben a nagy forradalmi hullámokhoz – a francia forradalomtól a 48-as forradalmakon át az arab tavaszig – az utolsó lökést gyakran az éhínség fenyegetése adta.
A 21. századi közösségi internacionalista válasz
A szociáldarwinizmus által befolyásolt múlt században sem adott minden ország egységes nacionalista választ a felvetődött kihívásokra. Most is nyilvánvaló, hogy ha a fiatalokon múlik, eltérő utak jöhetnek. A klímaváltozás elleni küzdelem sokat köszönhet a nyugati fiatalok mai generációjának: ők voltak képesek a döntéshozók és a lakosság figyelmét komolyan a problémára irányítani. Ezt ismerte el a Time a svéd fiatal kitüntetésével. Csakhogy az ifjak radikalizmusának kibontakozó ideológiája minden jó szándék ellenére komoly veszélyeket hordoz.
Ez a generáció olyan problémának látja a klímaváltozást, amely nemcsak az emberiség egészét, de a földi életet, az ökoszisztémát is fenyegeti. Nem csupán saját országukat szeretnék megvédeni:
a 21. század zöld ideológiája nemcsak a nemzeti és individualista szemléleten léphet túl, hanem elsőként a történelemben talán az emberközpontún is.
Abban a marxizmusra hasonlíthat, hogy a javakhoz való hozzáférést, a tulajdont korlátozhatónak tartja, az egyenlőséget azonban nem célnak, hanem megoldásnak tekintheti. Egyrészt nem rendelkezik majd kiváltságos csoporttal (osztállyal), másrészt az egyenlőség szélsőséges formáját, az egyenlő fogyasztást tűzheti ki célként. Radikálisan korlátozhatja az egyén javakhoz való hozzáférését, utódnemzését, és a történelemben először az ember és annak boldogsága kikerülhet az ideológia középpontjából. Ennek alapjai már látszanak azokban az elképzelésekben, amelyekben a Föld összes élőlényét egy nagy családnak tekintik, az egész Földet egy közösségnek látják a fáktól az állatokon át az emberig. Az ember ezt a közösséget fenyegeti létében, és az új politikának ezt a fenyegetést kell megszüntetnie.
A fenti ideológiának ráadásul fontos – és ijesztő – eleme, hogy bűnösnek tartja az összes korábbi nemzedéket, azt üzeni, hogy az előző generációk elvették a jövőt. A klímasztrájk meghívóján egy csecsemő ül az utcán ilyesmi szövegekkel: „Meséld el neki, hogy miért nem tettél semmit, amikor még lehetett.” Vagy: „Nézz a szemébe és valld be: milliók fognak meghalni tétlenséged miatt.” Ez nem nemzeti, hanem generációs megközelítés, amely bűnösnek, sőt gyilkosnak tart mindenkit, aki nem tesz, tett semmit a katasztrófa elhárításáért. A legfőbb bűnös pedig a nyugati ember.
Ma békésnek mondják magukat e mozgalmak, azonban lényegi üzenetükből egy radikális, erőszakos fordulat lehetősége bontakozik ki.
Ahogy David Attenborough fogalmazott: „nem lehetünk túlzottan radikálisak”. Ennek a gondolatnak az igazi apostola a fiatal Greta Thunberg, aki néhány hónapja még csak azt mondta: „Itt az ideje lázadni!” Az ENSZ klímacsúcsán aztán már keményebb hangot megütve így beszélt: „Elárultatok minket. De a fiatalok már kezdenek rájönni erre. A jövő generációinak szeme rajtatok van. És ha ti úgy döntötök, hogy cserbenhagytok minket, soha nem fogunk megbocsátani. Nem engedjük, hogy ezt megússzátok. Itt és most mi meghúztuk a határt. A világ kezd felébredni. És jön a változás, ha tetszik nektek, ha nem.”
Soha nem látott morális felhatalmazás
Az erős ideológiák morálisan mindig felsőbbrendűnek tartották magukat. Erre a felhatalmazásra hivatkozva tartottak felsőbbrendűnek és erkölcsösebbnek egy nemzetet, osztályt, vagy vallást. A zöld mozgalmak azonban nemcsak az egész emberiséget, hanem az összes élőlényt akarják megmenteni. Nem egyes nemzeteket, csoportokat, osztályokat vagy fajokat.
E sajátosság rávilágít egy hatalmas különbségre a nacionalista és a környezetvédő válasz között. Míg az elsőt mindenki elítéli morálisan és retteg tőle a történelmi tapasztalatok miatt, addig utóbbi előretörését inkább öröm kíséri. A világ végre észhez tér, nemcsak a saját, hanem az egész Föld érdekeivel törődik. A zöld radikalizmus egy humánumon túli, felsőbbrendű ideológiának látszik, amelyet már elutasítani is erkölcstelen. Ellentétben a tízmilliók halálért felelős nacionalizmussal, amelyet pedig morálisan meg kell vetni. Csakhogy e felfogás olyan erkölcsi felhatalmazást biztosíthat a zöld ideológiának, amire alig akad példa a történelemben.
Amikor egy 16 éves fiatal elítéli az összes idősebb nemzedéket és a világ vezetőit, abban csak a pozitívumot szabad látnunk, a veszélyt nem illik észrevenni.
A felhatalmazás pedig egyre terebélyesedik – ahogy a globális környezeti problémák is. Minél többen érzik veszélyben a jövőt, annál többen fogadják el a cselekvés kötelességét, s látják bűnösnek az ellenzőket. Ilyen morális felhatalmazás nevében egy idő után minden ezzel kapcsolatos ellenállás az egész Föld elleni bűnnek tekinthető. Könnyen elképzelhető, hogy a közeljövőben akár az emberiség elleni bűncselekmény mintájára a globális ökoszisztéma elleni bűnné akarnak majd nyilvánítani egyes környezetet érintő tetteket.
Azonban, ahogy Steven Pinker Az erőszak alkonya című könyvében rámutat, az erkölcsi felhatalmazással megölteket összeadva jóval nagyobb számot kapunk, „mint az erkölcstelen ragadozás és hódítás áldozatait összeszámolva”.
Minél nagyobb a morális felhatalmazás, annál több erőszakos cselekmény alól lehet felmentést szerezni. Az erős ideológiák sajátossága, hogy a velük szemben állókat mindig bűnösnek kiáltják ki.
Talán a legelvetemültebb ilyen érvelés Hitleré volt, aki a világ megmentésének parancsával indokolta a zsidók elleni harcát. „Ha a zsidó a marxista hitvallás segítségével győzedelmeskedik e világ népein, győzelmi koronája az emberiség halotti koszorúja lesz, és akkor ez az égitest ismét emberek nélkül fog bolyongani a világűrben, mint sok millió évvel ezelőtt, mert az örök természet kérlelhetetlenül megbosszulja parancsai megszegését. Hiszem, hogy a mindenható Isten akarata szerint cselekszem, amikor a zsidóval szemben védekezem és harcolok az Úr művéért!” Sokan ilyennek látják a Föld jövőjét a klímaváltozás után. Amilyennek Hitler leírta.
A zöld ideológiának is megvannak mindenesetre a maga bűnösei, akik veszélyeztetik az életet bolygónkon. A nyugati fogyasztói társadalom, az elit, a korábbi generációk, a népességrobbanás, az őserdők kiirtói. A világ megmentőjének morális felsőbbrendűsége megfelelő alap lehet egy szélsőséges, megbélyegző, az egyéneket, egyes nemzeteket bármi áron korlátozó gyakorlatra. Véleményünk szerint ez a fordulat néhány országban be is következik majd. Talán ma még elképzelhetetlennek látszik. Ne feledjük azonban, hogy Hitler ideológiájától sem féltek egészen addig, amíg valósággá nem vált.
Humánumon túli ideológia
Amikor az emberi élet kikerül az értékek középpontjából, sok minden megváltozhat. Ha egy afrikai éhínség esetén az éhezők az ottani állat- és növényvilág jelentős pusztításával próbálnak életben maradni, akkor a szélsőséges zöld gondolat nem állhat az emberek oldalára. De a menekültek befogadása is véget kell, hogy érjen, mert az emberi élet megmentése többé nem a legfőbb cél, sőt, az emberek pusztulása akár kívánatos is lehet. Véleményünk szerint rövid időn belül általános gondolattá válhat, hogy a Föld népességének csökkennie kell, csak így állítható helyre a klíma. Innen pedig már csak egy lépés, hogy valakik tegyenek is ezért.
A leglátványosabb különbség a neo-nacionalista gondolat és a zöld ideológia között már ma is a születendő gyermekekhez való hozzáállás. A nemzeti ideológiák Európában a gyerekszám-csökkenés miatt aggódnak leginkább, a nemzet fennmaradását demográfiai kérdésnek látják. Ezzel szemben a radikális zöld ideológia problémának tartja a túlnépesedést, és tudományosan igazolva látja, hogy a megszületendő gyerek káros a környezetre, ezért nemcsak globálisan, de saját országában is támogatja a gyerekszám csökkenését. Tudományos erejű bizonyítékokat is találni vélnek, hogy a gyerek messze a legnagyobb környezetszennyező, megelőzi a közlekedést és energiatermelést. A gyerekek világra hozatalát morálisan is elítélhetőnek tartják. Talán ez a legnyilvánvalóbb tény, ami előrevetíti a zöld ideológiák elvadulásának lehetőségét. (Íme egy NBC-írás a témában meg egy tudományos elemzés.)
Mindezt legszebben Donna Haraway jelmondata fogalmazza meg: „Making kin, not babies!” („Rokonuljatok, ne szüljetek!”), ami azt fejezi ki, hogy az élőlények közösségét kell építeni és nem önző módon gyerekeket a világra hozni.
Itt várható az egyik legádázabb, akár erőszakig fajuló konfliktus a mai szabadságeszmékre épülő ideológiákkal szemben. A nyugat nagy népszaporulattal rendelkező vallásos lakossága – muszlimok, hinduk vagy egyes keresztény csoportok – komoly konfliktusba kerülhetnek a formálódó új, radikális ideológiával, amely erőteljes születésszabályozást akar bevezetni, s amely ebben a formában veheti át a hagyományos nemzeti politika muszlimellenességét, kiegészítve általános vallásellenességgel.
Digitális puritanizmus
A zöld kommunizmus puritán köntösben jelenhet majd meg, vezetői pedig a világot megtisztító, papjellegű személyek lehetnek, akik minden luxust, világi hívságot elutasítanak és büntetnek. Ennek a személyiségnek a népszerűsége és felsőbbrendűsége a vallásokon keresztül évezredekkel ezelőtt mélységesen ágyazódott be az emberiség értékrendjébe, amire könnyen alapozhat majd a politika egy puritán, egyenlőségi falanszterben, amely a legvadabb utópiákat válthatja valóra. Ennek a falanszternek a megteremtésében a digitalizációnak is komoly szerep juthat.
Ma ujjongunk, ha okosvárosokat hoznak létre, okosmérőket szerelnek fel, ha minden fogyasztásunkat applikációkban vagyunk képesek rögzíteni, ha autónk pontosan tudja, merre járunk és mennyi üzemanyagot fogyasztunk. Csakhogy mindez holnap ellenünk fordulhat:
a digitalizált világban mindenre kiterjedő kvótarendszerek hozhatók létre. Akár olyan digitális jegyrendszer, amelyről Észak-Koreában csak álmodoznak. Minden időszakban csak adott mennyiségű szennyeződést hozhatunk létre, ha ezt elértük, nem fogyaszthatunk többet, nem használhatjuk a közlekedést és más szén-dioxidot létrehozó tevékenységet sem végezhetünk. Az étkezést is beleértve. Talán ez a legfélelmetesebb és legkönnyebben megvalósítható lehetősége a mindent behálózó digitalizációnak.
A rendszer jellemzője lehet, hogy katonai erővel lép fel a környezetromboló országokkal szemben. Már nemcsak az iráni atomprogram, de Brazília őserdeinek pusztítása is nemzetközi lépéseket indukálhat. Lehet például ökoszisztéma elleni bűncselekmény. Ehhez alapot jelenthet, hogy a zöld ideológiák a gazdagabb, fejlettebb országokban erősebbek, és azokban várható, hogy dominánssá válnak.
Azt állítjuk tehát, hogy legalább annyi alapunk van a szélsőséges zöld mozgalmak előretörésétől tartani – ami Európában valós folyamat –, mint a bevándorlásellenességre építő nacionalistáktól.
A morális felsőbbrendűséggel rendelkező zöld gondolat robbanásszerű népszerűségre tehet szert a nyugati világban. Ha ez történik, a világ több részére is rákényszerítheti az akaratát, amelyet csak a mai szabadságeszmék és liberális értékek lerombolásával hajthat végre.
Természetesen ennek nem kell törvényszerűen így lennie. A mainstream pártok akár képesek is lehetnének megőrizni befolyásukat – ehhez azonban a klímaváltozás elleni küzdelmet minél előbb politikájuk súlyponti kérdésévé kell tenniük.
Nyitókép: AFP/Andreas Solaro
