Mentálisan egészségesebb volt nálunk a paraszti kultúra embere – Boldizsár Ildikó szerint a börtönben és prostik között ma is segít a mese
Az év legizgalmasabb meséit mondja el új könyvében Boldizsár Ildikó, aki prostituáltak, fogvatartottak, eltaszított gyerekek közé megy, hogy a mese erejével segítsen megtalálni a kapcsolatot elveszett gyerekeikkel vagy önmagukkal. Tényleg van terápiás ereje a Hamupipőkének vagy a királynénak, aki madárnak képzelte magát? Miért kell visszaadni a felnőtteknek a mesét? Hol veszett el, és miért állítja a szerző, hogy boldogabbak lesznek, akik rátalálnak újra? Interjú.
– Nem elég, hogy A királyné, aki madárnak képzelte magát című új könyvében a mese ürügyén elképesztő történeteket mond el? Gyógyító hatásról is be kell számolnia? Nem mese ez?
– A mesével való kapcsolatnak van pozitív hatása. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a mesékkel a szó klasszikus értelmében gyógyítani lehet.
– Dehogynem. A kötete alcímében szerepel a meseterápia kifejezés.
– A therapeia görög szó azt jelenti, hogy segítség, kísérés, fejlesztés, gyógyítás. A meseterápia kifejezés arra utal, hogy a mesével való összekapcsolódásban hatalmas erő van, amit az határoz meg, ki milyen mélyen és milyen mértékben tud azonosulni egy történettel.
– Tehát nincs mesepirula, csodatévő mesekapszula?
– Nincs, ez tévedés.
– Megnyugodtunk. Amikor könyve gyönyörű borítóján megláttuk a virágok között repülő királynőt, azonnal szállni akartunk, ám arra igazán nem gondoltunk, hogy ilyen különleges helyekre, eldobott gyerekek, megtévedt szülők közé reptet majd.
– Ebben a könyvemben azt mesélem el, milyen csoportokat vezettem. A módszer lényege, hogy meg kell találni azt a történetet, amely az egyén vagy csoport aktuális problémájára a leghatékonyabb.
– A népmesékben szereplő rengeteg erdőbe könnyebb eljutni, mint Boldizsár Ildikó társadalmi rengetegének helyszíneire: a börtönbe, a gyermekotthonba, a hirdetésre jelentkező, utat kereső férfiak közé. De hogyan került oda a mesélő? Magyar-esztétika szakot végzett, hogyan következett ebből a mesemánia?
– A Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjas mesekutatójaként azt vizsgáltam, milyen kapcsolat áll fenn a mesélő és a mesét hallgató közösség között, s erről írtam a kandidátusi értekezésemet. Közben rájöttem, hogy az emberiség sokat veszített azzal, hogy a mese kikopott a közösségek életéből.
– Gyerekműfajjá vált.
– Igen, és elég súlyos mentális visszaesés következett be azzal, hogy a felnőttek életéből eltűnt a mese. Kutatásaim kezdetén az érdekelt, mi történik, ha visszakapják. Találnak-e az életükben olyan fogódzókat, amelyek korábban – sok ezer éven keresztül – mindig rendelkezésre álltak?
– Így kezdett el mesegyűjteményeket összeállítani?
– Nem, mire 2007-ben az első mesegyűjtemény megjelent, én már 14 év terepmunkán voltam túl.
– Azaz gyűjtött?
– Nem gyűjtöttem a meséket, hanem felnőtt csoportokat vezettem, visszaadtam nekik a meséket. Kórházakba jártam, és olyan embereknek választottam történeteket, akiknek az élete veszélyben forgott. A 2007-es mesegyűjteményeim már a módszer első alapkönyvei voltak, hogy az adott problémákra ezekből lehessen választani – párkapcsolatról, apaságról, anyaságról, halálról, testvérről, felnőtté válásról szólnak.
– De mi ölte meg a mesét? A televízió? A film? A rádió?
– Sokkal előbb, már a felvilágosodás korában elkezdődött a folyamat, amikor először gondolták úgy, hogy a mese csupán hihetetlen dolgokkal teli történet, hiszen a tartalmát nem igazolja a természettudomány. Fokozatosan szorult háttérbe, de halálát a kisközösségek felbomlása okozta. Korábban annyira élő műfaj volt, hogy a nyugati kultúrában a mesék leírása is csak a Grimm testvérek által kezdődött meg a XIX. század elején.
– A mese legfontosabb feladata a szórakoztatás, a hagyományőrzés volt, vagy ott volt mögöttük a segítés gondolata?
– A hindu orvoslásban nagyon korai nyomai vannak annak, hogy meséket használnak terápiás célra. A mesének létezik egy tudásátadó funkciója is – az életben maradáshoz, a jobb emberré váláshoz való kódot tartalmazzák, információkat a boldogabb élet eléréséhez. Hiszen mindig ez a cél: boldogan élni, míg meg nem halunk.
– A könyvben a mesék hallgatóira éppen nem a boldogság a jellemző. Ezek a közösségek vágyakoznak a történeteire, várják azt a csodálatos átalakulást, ami a mese hallgatása közben éri az embert?
– Félnek tőle.
– A mesétől?
– A változástól. Legalábbis sokszor ezt tapasztaltam, amikor tíznapos kurzusokat vezettem állami gondozásban lévő, traumatizált gyermekeknek.
– Mi történt velük?
– Többszörösen megerőszakolt, csecsemőként a WC-be dobott, onnan kimentett gyerekek voltak közöttük. A mese úgy tud segíteni, hogy szabaddá teszi az utat a tudattalan és a tudatos között. A traumatizált gyerekek viszont erős kontroll alatt tartják magukat, nem engedhetik meg maguknak, hogy ez akár egy pillanatra is megszűnjön.
– Eltűnjön a védelem?
– Igen. A mesehallgatási transz pedig éppen ezt szünteti meg, az énvédelmet. Ám nem csak az állami gondozottak félnek ettől az állapottól.
– Ön meg direkt elment a börtönbe, hogy ott is megtapasztalhassa a reakciót?
– Mindig ott használom a meséket, ahová meghívnak. Legtöbbször nem én találom ki a célt. Kapok egy feladatot, és ahhoz kell megfelelő meséket keresnem. Annyira nem vagyok őrült, hogy ilyen veszélyes helyekre önként jelentkezzem. Börtönbe, megerőszakolt gyerekek vagy éppen prostituáltak közé.
– Szerencsére azért ahhoz eléggé őrült, hogy igent mondjon a meghívásokra.
– Mert tudom, hogy segíthetek. Az elmúlt harminc évben a legtöbbet az élet perifériáján lévőkkel dolgoztam.
– Hogyan jut egy börtönigazgatónak, egy prostituáltak szervezetének vagy éppen a gyermekotthontól elszakadó fiatal felnőttekkel foglalkozónak eszébe, hogy mesélőt hívjon segítségül?
– Mára elterjedt lett a módszer, közel ezer tanítványom dolgozik különböző területeken, méghozzá nagyon jó eredményekkel.
– Az ember kedvenc meséje sokat elárulhat a személyiségéről – ezt olvastuk a könyvében. Mit tud abból kiolvasni, hogy gyermekként a suszternek éjszakánként segítő manócskákat kedveltem a legjobban?
– Nem az a kérdés, én mit olvasok ki belőle, hanem az, hogy önnek miért fontos ez a mese. Mit talál benne, ami a saját életében megfontolandó, utánzandó? Nem tudjuk megmondani, miért lenyűgöző valaki számára egy-egy történet, de abban segítünk, hogy ráismerjen benne a saját életére. Ám sokkal gyakoribb, hogy egy-egy problémával jönnek hozzánk, és mi keresünk hozzá mesét. Így lett Hamupipőke az a fiatal lány, aki a saját Facebook-profilján vörös áttetsző lepel alatt fekszik meztelenül, és minden párkapcsolatból elmenekül.
– Ugyanaz a történet különböző embereknél ugyanazt a megoldást hozza? Hamupipőke mindig menekül saját maga, az érzelmei felvállalása elől, vagy minden embernél más motívumot talál fontosnak?
– Ezt nem lehet előre tudni. Egy-egy mesébe annyiféleképpen léphetünk be, ahányan vagyunk. Mindenki a saját személyes élettörténetének tükrében találja meg a számára fontos üzeneteit. Én csak annyit teszek, hogy összekapcsolom a mesével, a saját mélységeit önmagának kell felismernie. A csoportterápiánál ez másként működik, ott ahhoz a célhoz választunk mesét, amire felkérnek minket.
– A gyermekotthonban mi volt a cél?
– Az agresszió csökkentése.
– Azt a mesét választotta ehhez, amelyben a kismadár rászáll a kóróra és azt szeretné, hogy az ringassa, majd – amikor elutasítja – fűhöz-fához szalad, hogy rávegyék erre. Olyan gyerekeknek mondta ezt, akiket nem ringatott senki.
– Tíz napon keresztül nyolc mesét mondtam el nekik, és valóban ez volt közülük az első, mert szerettem volna elérni, hogy megtapasztalják, milyen az a nyugalmi állapot, ami a mese hallgatása során keletkezik. Addig nem tudunk hatást elérni, amíg a mesehallgatók elzárkóznak. A kismadárról szóló mese azért fontos, mert segítségével értem el, hogy a gyerekek rá merték bízni magukat a módosult tudatállapotra. Mindig van ilyen fal, nemcsak a börtönben vagy a gyermekotthonban. Ha intellektuális közegbe megyek ott is, mert senki sem szeret szembe találkozni olyasmivel, amiről nem akar tudomást venni.
– Egyszerre kérik, hogy segítsen és védekeznek ellene?
– Majdnem mindig így van.
– Nem akármilyen pillanat, amikor a börtönben kigyúrt nehézfiúk lágyulnak el a mese hatására.
– Nem meglepő a reakciójuk. A csoportterápiákon gyakran látni könnyes szemeket, mert a mese áttöri a védelmi mechanizmusukat. Ez mindig megrázó: a börtönben, és egy életközepi válságban lévő értelmiségi női csoporton is.
– Miért sírnak?
– Fájdalom kíséri azt a felismerést, hogy máshogy is élhetnének, mint eddig tették. És persze katartikus is, amikor meglátják a másik utat.
– Cseles könyv ez: hol elringat a mesékkel, hol nagyon furcsa helyzetekbe kerülünk. Például olyan férfiak közé, akik azért fordulnak önhöz, mert nem tudják, hogyan kell egy modern társadalomban férfinak lenni. Ám ha a mese tényleg olyan nagy segítség, akkor annak idején a parasztság – ahol a legtovább maradt meg felnőtt műfajként – lett volna a legegészségesebb.
– Az is volt, mentális értelemben mindenképpen.
– A népi írók műveiben vagy Oravecz Imre regénytrilógiájában, amellyel ezt elbúcsúztatja, inkább kegyetlen világot látunk.
– Egységes, egylényegű világkép alapján élték az életüket, ami egészségessé teszi a lelket. Manapság a széthullás, a részekre darabolódás miatt nem tud az ember teljes életet élni.
– Volt azért kudarcélménye is?
– Persze, azoknál az embereknél nem működik a módszer, akik nem látnak belső képeket. Ha belső képpé alakul a mese, már nem szokott kudarccá válni a folyamat. Fontos, hogy nem csak segítésre, hanem fejlesztésre is használjuk a mesét, az óvodától az egyetemi oktatásig.
– Egyetemistáknak mesélnek? Nem akadnak ki?
– Az egyik kollégám például az ELTE-n számvitelt oktat mesék segítségével. Nagyon népszerű. Klinikai szakpszichológusok és pszichiáterek pedig gyógyító célra használják a meséket. Ma már a szülő is találkozik a módszerrel, mert sok óvónő például így segít a gyerekeknek leválni a szüleikről.
– Hogy ne sírjanak a beszoktatásnál, amíg értük nem mennek?
– Igen, a beilleszkedésük, az önállósodásuk segítésére egész sor mese használható, ahogy egyébként minden más életszakaszra is.
– Alkalmazzuk most önre a módszertanát!
– Rendben.
Miért éppen A királyné, aki madárnak képzelte magát című mesét választotta a könyve címéül. Még ha hattyúnak képzelte volna magát! De egy asztal alatt magokat csipegető tyúkféleségnek?
– Nem a királyné a fontos számomra ebben a mesében, hanem a remete, aki kivezeti őt ebből a tévképzetéből. Az ő attitűdje.
– A segítőé, aki bebújik a királyné mellé az asztal alá a magok közé?
– Igen, ezért választottam. Ez szeretnék lenni. A segítő.
Fotók: Vörös Szabolcs (helyszín: budapesti Mesemúzeum)
