Két év börtönre ítélték Hernádi Zsoltot: bizonyítjuk, hogy a horvátok durva koncepciós vádat fabrikáltak
A Zágráb Megyei Bíróság ma hirdetett elsőfokú ítéletet a lassan tíz éve tekeredő Hernádi–Sanader-ügyben. (Frissítés: a délelőtt 10 órai verdikt szerint Ivo Sanader hat, Hernádi Zsolt két év börtönt kapott.) Lehet szeretni vagy utálni a magyarországi Nemzeti Együttműködés Rendszerét, lehet egyfelől-másfelől vagy akárhogy viszonyulni Hernádihoz. Viszont: a Mol-vezér elleni ítélet egyben azt is jelenti, hogy létezhet olyan EU-tagállam, amelyben bizonyítékok nélkül szolgáltatnak „igazságot”. Nem a Válasz Online mondja, hogy koncepciós vádról van szó: lényegében így foglalt állást az ENSZ égisze alatt működő, nyilvánvalóan független genfi választottbíróság minden tagja – köztük a horvátok által delegált neves jogtudós –, továbbá a Horvát Köztársaság Alkotmánybírósága is.
Az alábbi cikkben nem azt állítjuk, hogy a nagy nemzetközi energetikai bizniszek egyikében-másikában ne fordulna elő kenőpénzes „rásegítés”. Azt sem hisszük, hogy a magyar igazságszolgáltatás – szemben a horváttal – példásan működne a politikailag kényes ügyekben. Az év elején teret is adtunk egy kiugrott bíró feltáró vallomásának, amely arról szólt, hogy idehaza többnyire azok kerülnek a vádlottak padjára gazdasági témákban, akik nem élveznek kormányzati szintű védettséget. Nem gondoljuk továbbá, hogy léteznének érinthetetlen közéleti és üzleti szereplők, nyilván Hernádi Zsolt sem ilyen. Piszkáljuk eleget az úgynevezett NER-elitet, de mindig igyekszünk ragaszkodni a faktumokhoz, hiszen tudjuk: a tényeknél semmi sem radikálisabb. Utóbbi tétel persze nemcsak akkor igaz, ha épp lerántjuk a leplet a gazdaság és a politika határvidékén érvényesülő szereplőkről, de inverz helyzetekben is. Illik szólnunk például, ha egy nagy visszhangot kiváltó nemzetközi bűnügyben arra utalnak a felderített tények, hogy koncepciós vádról van szó.
A Hernádi–Sanader-ügy elmúlt tíz évében rengeteg bírósági dokumentum keletkezett, s annyit minden érintett elismer, hogy egy orosz olajbáró 2009-ben átutalt ötmillió eurót egy horvát oligarchának. A szervezett bűnözés elleni zágrábi ügyészségi hivatal (USKOK) szerint ez a pénzmozgás valójában vesztegetés volt, melyet a magyar Mol kezdeményezett – cserébe az INA nevű nemzeti energiaszolgáltató irányítási jogainak megszerzéséért –, a végpont pedig Ivo Sanader exminiszterelnök lehetett.
A eseménysor magával ragadó, két dolog mégis kínosan hiányzik belőle: a bizonyíték és az életszerűség.
Ugyanis az ég világon semmi nem igazolja, hogy a „kenőpénzt” küldő orosz potentát, a jelenleg a 28. leggazdagabb oroszként jegyzett – a Forbes becslései szerint Hernádi Zsoltnál körülbelül 36-szor vagyonosabb – Mihail Gucerijev a magyar olajvállalatnak strómankodott. A mesékben olykor a bolha ugráltatja a medvét, ám a való világra ez nem jellemző. Teljesen egyértelmű viszont, hogy az ötmillió eurót benyelő horvát üzletember, Robert Ježić adósa volt a Mol által vezérelt INA-nak, vagyis a felek épp haragban álltak egymással – nem pedig közös bűn elkövetésére alkalmas bizalmi viszonyban. Ráadásul a horvát kormány 2009 januárjában hagyta jóvá, hogy a magyar multi átveszi az INA irányítását, az állítólagos vesztegetés pedig nem előbb, hanem fél évvel később történt, és a korrupciós pénzből Sanader bizonyíthatóan nem kapott egy kanyit sem.
Dióhéjban ennyi a sztori.
Az most mellékes, hogy a Hernádi–Sanader-esetet ugyancsak feldolgozó budapesti Központi Nyomozó Főügyészség és a hazai bíróságok szintén abszurdnak minősítették a horvát vádakat. Sőt, e szervek nyomozásmegszüntető határozataival, felmentő ítéleteivel szándékosan nem példálózunk, mert Horvátország felől nézve a magyar igazságszolgáltatás nyilván csakis Hernádi érdekében cselekedhetett. Cikkünk további részében kizárólag olyan ítéletekkel igazoljuk, hogy „fabrikált” vesztegetési vádról van szó, amelyeket garantáltan független – tehát az USKOK és a Zágráb Megyei Bíróság elfogultságaitól és a Mol érdekeitől is mentes – döntnökök hoztak az elmúlt években. Ilyen testület az ENSZ égisze alatt működő, már említett genfi választottbíróság (UNCITRAL) és a Horvát Köztársaság Alkotmánybírósága. A tőlük vett idézetek előtt azonban álljon itt néhány válasz a „gyakran ismételt kérdésekre”.
1. Miért most születik csak ítélet?
Ivo Sanader INA-ügyi kálváriája még azt megelőzően kezdődött, hogy az ország függetlenségének kikiáltása óta szinte egyfolytában hatalmon lévő jobboldali Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) 2011 végén történelmi vereséget szenvedett a baloldaltól. A népszerűtlen miniszterelnök 2009 nyarán mondott le posztjáról. Utódja, a szintén HDZ-s Jadranka Kosor számára akkor egyetlen esély kínálkozott a felszínen maradásra: ha ellenzékibb tud lenni az ellenzéknél, azaz maga tűzi véres kardra a visszatéréssel is kacérkodó nagy előd fejét. Így a 2010–2011-es kampányidőszaknak mindenképpen Sanader korábbi bűneiről kellett szólnia. Ezt az össznépi játékot az USKOK nevű ügyészi hivatal vezényelte, és bizony egyértelmű volt, hogy az egykori kormányfő nem a két lábon járó átláthatóság. A vagyonnyilatkozataiból például rendre „kifelejtette” Cartier-, Rolex- és Franck Muller-darabokból álló óragyűjteményét. Sanadert végül 2014-ben ítélték jogerősen nyolc és fél év börtönre – részben háborús nyerészkedés, részben a Mol–INA-ügy miatt (akkor még Hernádi Zsolt nem volt részese a büntetőügynek). Ám a horvát alkotmánybíróság később hatályon kívül helyezte a verdiktet, és új eljárás lefolytatására utasította a Zágráb Megyei Bíróságot. A megismételt per, amelyben már Hernádi is vádlott, tavaly indult, az elsőfokú ítéletet pedig ma hirdették ki. Sanader egyébként eddig sem volt szabad: egy ingatlanügy miatt jogerős börtönbüntetését tölti.
2. Miért fontos a horvátoknak az INA sorsa?
Odaát az INA valóságos ikon, hiszen a cég a délszláv konfliktus idején elkötelezetten támogatta a fegyveres honvédőket. Ráadásul a társaság súlya akkora a horvát gazdaságban, mint nálunk az OTP-é és a Molé együtt – tehát a cég „eltékozlása” csakis bűn lehet, a visszaszerzésére irányuló törekvések viszont nemzeti hőstettnek minősülnek.
3. Hogyan került célkeresztbe Hernádi?
Mi volt Zágráb baja a korábban testvérként kezelt, az ország legnagyobb külföldi befektetőjeként inkább közmegbecsülésnek örvendő Mollal? Noha a magyar olajvállalat már 2003-ban megszerezte a horvát INA-konszern negyedét (majd öt évre rá 47 százalékos tulajdonrésze volt a cégben),
a bűnügyi turbulenciát az váltotta ki, hogy a Sanader-kabinet 2009 januárjában a cég irányítási jogát is átadta az egyébként 50 százalék alatti befolyású magyar olajóriásnak.
Az USKOK szerint e „szívességért” cserébe kellett tízmillió euróval korrumpálni a volt miniszterelnököt, melyből végül, mint írtuk, csak ötmillió futott be a Sanader barátjaként emlegetett Robert Ježićhez. A horvát hatóságok a nyomozás kezdeteitől próbálták „bekeríteni” Hernádit – európai elfogatóparancsokkal, Interpol-köröztetéssel –, ám a magyar igazságszolgáltatás blokkolta e kísérleteket. A Mol-vezér így csak a tavaly indult, megismételt perben lett társvádlott Sanader mellett, és miként az Index minapi összeállítása rámutatott: egyes értelmezések szerint már el is évült a terhére rótt bűncselekmény.
4. Miért kellett a Molnak az INA irányítási joga?
A magyar vállalat mindvégig azt kommunikálta, hogy 2009-ben azért kérte el a menedzsmentjogokat, mert az INA a gazdasági világválság miatt drámai állapotba került, és a Mol csak az irányítás átvételével tudott úrrá lenni a szociális katasztrófán (Hernádiék hónapokig egyoldalúan fizették az alkalmazottak munkabérét). Sanader egyébként nem önállóan határozott 2009 januárjában a jogátadásról; mind a kabinet, mind a kormánypárt testületei kiálltak a döntés mellett. És mint írtuk, a bizniszt megolajozó állítólagos csúszópénz csak fél évvel később ért el Robert Ježićhez, a „korrupció” későbbi „koronatanújához”.
5. Ki ez a Ježić?
Korábban Horvátország húsz csúcsgazdagja közt emlegették a vegyipari mágnást; 2008-ban ő vette meg a legrégebbi napilapot, a Novi Listet, és egy ideig a rijekai labdarúgóklub is hozzá tartozott. Közel állt a bukott kormányfőhöz – a Dioki petrolkémiai konszernt például Sanader első kormányfői ciklusában privatizálta, később pedig állami megbízásokért cserébe golyóálló BMW-t is biztosított a főnöknek. Aztán 2010 végén, a volt miniszterelnök elleni hajsza részeként különböző korrupciós ügyek miatt Ježićet is letartóztatták. Ám 2011 áprilisában kiengedték a börtönből – vélhetően a Sanader–Mol-sztoriért cserébe. A nyomozati szakban még azt állította az ügyészeknek, egyértelműen a Mol cégeitől érkezett az ötmillió euró, amit Sanader megbízásából kellett fogadnia az ő svájci érdekeltségének. A bíróságon már finomította vallomását: mint mondta, „következtetése szerint” csakis a budapesti fél lehetett az egyébként orosz irányból érkező – két ciprusi cégen átfolyatott – pénz feladója.
A valóságban vélhetően annyi történt, hogy az egykor Sanader-lekötelezett Robert Ježić – a vádalku reményében – leemelt a polcáról egy múltbeli tranzakciósorozatot, melynek pénzfeladói oldalán két ciprusi cég, a Hangarn és a Ceroma, a végén pedig saját svájci társasága, a Xenoplast állt. És mivel az utalást megalapozó „lobbiszerződés” kellőképpen homályos volt, belekeverte a történetbe a Molt.
Ježić egyébként maga a két lábon járó elfogultság: már utaltunk rá, hogy kifejezetten érdekében állhatott utólag odadöfni Hernádinak, hiszen Dioki nevű petrolkémiai cégét 2009-ben a magyarok „bejövetele” akadályozta meg abban, hogy nyerészkedjen az INA-ból – így a horvát olajvállalat legnagyobb adósává vált.
6. Miért utaltak pénzt az oroszok, hogy kerülnek ciprusi cégek a történetbe?
Mihail Gucerijev, valamint az orosz csúcsgazdag közép-európai vezérképviselője, a jelenleg a magyarországi Lukoil-benzinkúthálózatot üzemeltető Fazakas Imre a magyar és a horvát hatóságok előtt – a hamis tanúzás terhe mellett – állította: az ötmillió euró az ő pénzük volt, a Molnak ahhoz semmi köze. Ebből az összegből Ježić Krk-szigeti földjeit akarták megvenni (illetve lobbitevékenységet vásároltak volna a horvát partnertől), hogy nélkülük ne valósulhasson meg az úgynevezett Druzsba-Adria-projekt. Fazakas idén azt mondta a zágrábi bíróság kihallgatásán: „A Szovjetunióban végeztem az egyetemet annak idején, és ez meghatározta a későbbi üzleti karrieremet is. Végig a szovjet, illetve az orosz kőolaj- és gázipari vállalatokhoz, illetve ezen üzletekhez kapcsolódó területen dolgoztam. (…) A 2000-es évek elejétől a Jukosz olajvállalatnál (…), annak lettem közép-kelet-európai vezérképviselője. (…) Horvátországban alapvetően egy konkrét projektet dolgozott ki a Jukosz: ez a Druzsba és az Adria kőolajvezetékek összeköttetésének megteremtése.” Mint fogalmazott, a cél az volt, hogy a csöveken ne csak Krk felől lehessen olajat szállítani, hanem fordított irányban: Oroszországtól az Adriáig is. Ez az ötlet először elhalt, majd 2009-ben újra kezdték felmelegíteni az érintett felek, és a Gucerijev–Fazakas páros Ježić segítségével akart benne lenni a formálódó „buliban”. A két közbeiktatott ciprusi cég, a Hangarn és a Ceroma tehát nem a Molé, hanem az oroszoké volt.
7. Ha ez így van, Ježić miért terelhette a gyanút a Molra?
Orosz állásai mellett Fazakas a Mol külső tanácsadójaként is dolgozott – jellemzően a Hernádi vezette cég moszkvai viszonyrendszerét alakítgatta. További kapcsolódási pont, hogy a magyar energiavállalat még a Jukosszal kezdett közös kitermelést a nyugat-szibériai Zapadno-Malobalik olajmezőn; e projektben aztán a Gucerijev-féle Russznyefty lett a magyar társaság partnere, aztán az egész egység orosz kézbe került. Szintén tény, hogy a Mol időközben rendszeres vásárlójává vált Gucerijev olajkereskedő cégének, a Hangarnnak, ám arra vonatkozó nyom nem keletkezett, hogy a magyar társaság bármikor is bűnösen túlfizette volna az oroszokat, és esetleg az így keletkeztetett pluszpénz csorgott volna tovább Ježić svájci számlájára. A másik, Ceroma nevű ciprusi entitásnak pedig végképp nincs köze a Molhoz. Az ügylet legpikánsabb része azonban az, hogy Ježić úgy terhelte be a Molt Sanader megvesztegetésével, hogy az orosz irányból érkező első ötmillió eurós részletet simán bennhagyta saját svájci cégében, tehát esze ágában sem volt továbbítani a volt horvát kormányfőnek (a második részlet pedig végül el sem indult a korrupciósnak mondott útvonalon).
8. Hogy jönnek képbe a nemzetközi választottbíróságok?
Nem a genfi UNCITRAL volt az első választottbíróság, amely foglalkozni kezdett az INA-témával. Először a Mol fordult 2013-ban a washingtoni Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központjához (ICSID), hogy független „ítélőszék” állapítsa meg: a horvát kormány notóriusan nem teljesítette az INA-val kapcsolatos szerződéses kötelezettségeit. Külföldi sajtóértesülések szerint Zágráb itt akár csillagászati, 200-300 milliárd forintnyi összeget is bukhat, de ítélet ebben az ügyben még nem született. Erre az eljárásra „válaszolt” a horvát kabinet azzal, hogy az ENSZ égisze alatt működő UNCITRAL-lal (Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottság) mondatta volna ki: a Mol korrupcióval szerezte meg az INA irányítását, törvényellenesen foglalta el a cég vezetői szintjeit, majd „elsunnyogta” a szerződésben vállalt olajfinomító-fejlesztéseket. A magyar vállalat azonban három éve minden pontban legyőzte a vádló államot – és ezzel a Hernádi Zsolt elleni összes bizonyíték megdőlt. Azóta a felperes kamatostul megtérítette a Molnak azt az 5 milliárd forintnyi összeget, amit a Hernádi-féle cég ügyvédekre, szakértői véleményekre költött az eljárás során. Sajátos ízt ad az UNCITRAL-ítéletnek, hogy a genfi tanács a horvát törvényeket alkalmazva döntött a magyar fél javára, ráadásul a zágrábi kormány a társasági jog helyi atyját, a 2018-ig a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia alelnökeként is funkcionáló Jakša Barbićot delegálta a választottbírósági testületbe – aki aztán ugyanúgy a Molnak adott igazat, mint a többiek.
9. Miért mondhatjuk koncepciósnak a Hernádi elleni vádat?
Leginkább a 490 pontból álló UNCITRAL-dokumentum egyértelműsége, illetve az első Sanader-ítéletet megsemmisítő horvát alkotmánybírósági döntés érvrendszere miatt. A genfiek a „koronatanú” komolyanvehetőségéről azt írták: „Figyelemmel Ježić úr összeférhetetlenségére ebben az ügyben, valamint az események időrendi sorrendjére, vallomásának igazságtartalma erőteljesen kétséges. Ezt még azon tény is megerősíti, hogy Ježić úr számos alkalommal módosította az USKOK-nak tett vallomását (…).
A Választottbírósági Tanács meglehetősen meg van győződve arról, hogy a Ježić úr vallomását vizsgáló vagy olvasó egyetlen bíró vagy bíróság sem jutott egyéb következtetésre, mint hogy ő egy teljességgel szavahihetetlen tanú. (…)
Miért járulna hozzá a Mol ahhoz, hogy Ježić urat használja fel, amikor tudta, hogy utóbbi személy vitában állt az INA-val a Dioki ügyei miatt? Miért tenné ki magát a Mol, egy hatalmas bevétellel és kiadásokkal rendelkező nemzetközileg aktív társaság annak a veszélynek, hogy Ježić úrnak tudomása legyen egy törvénytelen ügyletről? (…) Miért használná fel Dr. Sanader Ježić urat, egy horvát állampolgárt, amikor Dr. Sanader tudta, hogy a Dioki és az INA között jogvita volt? Miért tenné ki magát valaki az ő pozíciójában egy olyan állandó befolyásnak, amit Ježić úr a titokról való ismerete által birtokolna? (…) Hogyan mondhatta Ježić úr őszintén, hogy amikor Dr. Sanader említést tett a 10 millió eurós kifizetésről, neki meg sem fordult a fejében, hogy valami jogellenes dolgot terveznek? Nem lehet igaz, hogy Ježić úr csak akkor ismerte fel, hogy valami nincs rendben, amikor az újságokban olvasta a híreket. (…) A Választottbírósági Tanács nem tudott mást megállapítani, mint hogy Ježić úr egy szavahihetelen tanú, akinek erős oka volt arra, hogy a felelősséget Dr. Sanaderre hárítsa. Azonban a legmegbízhatatlanabb tanúk is igazat mondanak néha, és a Választottbírósági Tanács talán el tudta volna fogadni Ježić úr vallomását, ha Horvátország elegendő egyéb bizonyítékot nyújt a vallomása alátámasztására. A Választottbírósági Tanács gondosan elemezte a Horvátország által benyújtott egyéb bizonyítékokat is, így a Mol által a Hangarn részére történő többéves pénzátutalásokat bizonyító bankkivonatokat, valamint a Xenoplast, a Hangarn és a Ceroma által aláírt tanácsadási megállapodásokat. Azonban ezen okiratok egyike sem vezetett vissza Dr. Sanaderhez. Ježić úr tanúvallomásától eltekintve az elmúlt két évben ebben az ügyben a Választottbírósági Tanácsnak bemutatott bizonyítékok közül semmi sem adott lehetőséget annak megállapítására, hogy még akár a valószínűségek egyensúlya alapján is a Xenoplast által a Hangarntól és a Ceromától kapott pénzt végső soron egyéb célok helyett Dr. Sanadernek szánták. (…) A Horvátország által a vesztegetés körében előadott valamennyi bizonyíték és beadvány lehető leggondosabb mérlegelése alapján, és a vesztegetésről a felek által a lehető legaprólékosabban, egyszersmind a lehető legátfogóbban tett perbeli előadásokra figyelemmel a Választottbírósági Tanács arra az egyértelmű következtetésre jutott, hogy Horvátország nem tudta bebizonyítani, hogy a Mol valóban megvesztegette Dr. Sanadert.”
Mindemellett az UNCITRAL azt is leszögezte: „A Ježić úr tanúvallomásának alátámasztására használt iratokat valójában az USKOK szerezte be Ježić úr tanúvallomásának megtétele előtt”, ami egyértelmű utalás arra, hogy a horvát ügyészi szervezet mondta tollba a „koronatanú” feltáró vallomását. A genfi testület sérelmezte továbbá, hogy az első Sanader-per tárgyalásairól „semmilyen jegyzőkönyv nem áll rendelkezésre, kizárólag az Ivan Turudić bíró által rögzített rövid kivonat valamennyi szóbeli tanúvallomásról”. Mint írták, „a Választottbírósági Tanács nem hagyhatja figyelmen kívül az említett bíró nyilvánvaló elfogultságát a tárgyaláson.”
Noha az UNCITRAL-ítélet citálásával kezdtük, az első mélyütést valójában a Horvát Köztársaság Alkotmánybírósága vitte be a zágrábi igazságosztóknak. E testület azt kifogásolta, hogy a Zágráb Megyei Bíróságon korábban folytatott Sanader-eljárásban nem a konkrét vesztegetési vádat bizonyították. Ehelyett azt próbálták igazolni, hogy az INA irányítási jogának átadása úgymond „ellentétes volt Horvátország nemzeti érdekeivel”. Ez viszont legfeljebb véleménynek jó az európai jogrendben, pláne, ha a mellé csatolt korrupciós bizonyítékok száma zéró. Az alkotmánybíróság ezért rendelt el új pert, és kikötötte, hogy az INA–Mol-ügyben „egy másik összetételű bírói tanácsnak kellene eljárnia”.
Mindez meg is valósult, ám a tárgyalás vonalvezetése maradt a régi. Talán nem függetlenül attól a ténytől, hogy a Zágráb Megyei Bíróság elnöke az az Ivan Turudić, akit a genfi bölcsek három éve „nyilvánvalóan elfogultként” azonosítottak. És ez nem sok jót ígért Hernádi Zsoltra nézve: ma délelőtt 10 órakor két év börtönre ítélték, miközben Sanader hat évet kapott.
×××
A december 30-i ítélet után a Mol közleményt adott ki, melyben a vállalat leszögezte: csalódottan értesült a Zágráb Megyei Bíróság döntéséről a Sanader-perben, hiszen a korábbi határozatok, mind a magyar hatóságok, mind pedig a horvát kormány által kezdeményezett nemzetközi választottbíróság (UNCITRAL) részéről azt állapították meg, hogy a cég nem követett el bűncselekményt. Mint írják, a Mol ragaszkodik a korábbi érveihez, határozottan visszautasítja a nem megfelelő üzleti magatartásra vonatkozó állításokat, és továbbra is minden eszközzel védekezik a bűncselekménnyel kapcsolatos alaptalan vádak ellen. Hernádi Zsolt pedig továbbra is teljes mértékben élvezi a Mol-csoport Igazgatóságának bizalmát és támogatását.
Nyitókép: AFP/Kisbenedek Attila
