Nem ebből lesz világháború – 10 pontban Szulejmáni kilövéséről
Vegyünk-e még havi bérletet, esetleg legyünk-e még a Válasz Online arany fokozatú támogatói, vagy minek, hiszen úgyis itt a harmadik világháború? És: hová jutott civilizációnk, ha a nemzetközi jog már az amerikaiak számára sem szent? A világ- és a magyar sajtót olvasva mintha a Föld hétmilliárd apokaliptikus nemzetközi jogász bolygójává vált volna az amerikaiak által megölt iráni kémfőnök halála után. De tényleg ennyire súlyos a helyzet és tényleg a nemzetközi jog a megértés kulcsa? Válaszkeresés, történelmi tanulságok szálazgatása 10 pontban.
Tegye fel a kezét aki nem olyan világban szeretne élni, ahol a jog uralkodik. És aztán csak az hagyja fenn, aki szerint a világ ilyen. Nem sokan maradhattak, merthogy nem az. Pedig Kászim Szulejmáni, az iráni rezsim talán második legfontosabb emberének kilövése után olybá tűnik, mintha a jog mennyországában éltünk volna, amikor azok a csúnya amerikaiak és a gonosz elnökük hirtelen tönkretettek mindent. Mintha Irán már éppen tisztességes és szabad választásokra készült volna, éppen ráparancsolt volna az általa irányított terrorszervezetekre és milíciákra, hogy hagyják abba a gyilkolást, és ünnepélyesen lemondott volna az atombombáról, amikor lecsapott a rakéta és Szulejmániból nem maradt több, mint egy csúf pecsétgyűrű. Most viszont jön a jogos iráni bosszú és az armageddon.
Útban az óvóhelyre azért nézzük meg sorban a jóslatokat és kritikákat.
1. „Amerika nem ért el semmit, mert jön egy másik Szulejmáni és Irán ugyanúgy folytatja a politikáját”
Lehet, de az a helyzet, hogy – bár ezt senki nem mondja –, a rakéta tulajdonképpen a legnagyobb elismerés jele volt, még ha Szulejmáninak fájt is a dicséret. Az iráni egyértelműen briliáns volt abban, amit csinált. Szinte egymaga építette ki Irán hatalmát a környező államokban, ő érte el, hogy Irán szava döntsön Irakban, Szíriában, Libanonban és Jemen egy részén. Akik kilőtték, bíztak benne, hogy efféle zseni nem pótolható. Márpedig, ha Irán kicsit kevésbé eredményesen fog külföldön beavatkozni/gyilkolni, az azért nem olyan nagy tragédia.
2. „Amerika nemhogy nem ért el semmit, de még jól össze is kovácsolta az iráni rezsimet, mert a nép így az amúgy gyűlölt papok mellé állt”
Az biztos, hogy pár hete még iráni rendszerellenes tüntetésekről szóltak a hírek, most meg a Szulejmáni megölése elleni tüntetésekről. Ám a helyzet az, hogy a rezsim négy évtizedes története tele van tüntetésekkel, amelyeket mindig levertek, nem utolsósorban Szulejmáni emberei.
Szulejmáni élete részben arról szólt, hogyan lehet elpusztítani mindenkit, aki Iránból egy kicsit is jobb helyet akart csinálni, s minden ilyen helyzetben csak egy dolog miatt háborgott: hogy miért nem lehet gyorsabban és könyörtelenebbül leszámolni a tiltakozókkal.
A legutóbbi tüntetéssorozat letörésénél kábé ezer embert öltek meg, ami gyors fejszámolás után pontosan ezerszer annyi élet kioltása, mint Szulejmánié.
Az meg eleve vicces, amikor arról beszélnek nyugati elemzők, hogy az akció mennyire meggyengíti a „Nyugat-barát reformszárnyat” és mennyire megerősíti a konzervatívokat. Már az is erősen kérdés, hogy mennyire lehet Nyugat-barátnak vagy reformereknek nevezni őket (talán ők lehetnek azok, akik szerint a homoszexuálisokat nem kell megkínozni, elég simán kivégezni), de ez abból a szempontból mindegy is, hogy a „mérsékelteknek“ soha semmilyen valódi hatalmuk nem volt, sőt, esélyük sem a valódi hatalomra. És ez így is marad – az első számú vezető, Hamenei ajatollah haláláig biztosan.
A mából visszanézve Amerika legnagyobb hibája Iránban az volt, hogy nem avatkozott be és engedte Khomeini hatalomra jutását. Azóta gyakorlatilag mindegy, mit csinál: erősíti a rezsimet, ha nem tesz semmit, és erősíti akkor is, ha igen. Nem könnyű választani, viszont könnyű bírálni a választást.
De ha már itt tartunk, legalább ilyen vicces Donald Trump, meg az amerikai kormányzat narratívája is, amely szerint az irániak jelentős része titokban ünnepel Szulejmáni halála miatt. Először is szögezzük le, hogy az amerikaiaknak valószínűleg fogalmuk sincs, mit gondolnak az irániak. Már a sah idején sem volt, pedig akkor még annak a titkosügynökei az egész országot behálózták, a CIA meg zavartalanul dolgozhatott velük. Persze, nyilván vannak irániak, akik nem szomorúak most, én is találkoztam ilyenekkel, amikor Iránban voltam, de azért nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a legtöbb iráni szemében Szulejmáni hős volt, ugyanis megnövelte Irán hatalmát. Márpedig az emberek szeretik az ilyen vezetőket, elég Sztálin múlni csak nem akaró kultuszára gondolni nem messze tőlünk.
3. „Amerika azt érte el, hogy most majd jönnek az iráni válaszcsapások, terrortámadások”
Valószínű, hogy tényleg jönnek majd, csak nehéz lesz felismerni, hogy valóban Szulejmáni halála miatt jönnek, merthogy volt belőlük eddig is bőven. Vagyis Szulejmáni emberei eddig azért romboltak és gyilkoltak, mert megtehették, most meg majd bosszúból. What’s the difference? – kérdezné a művelt perzsa.
4. „A Nyugat eddig is csak a csodában hitt”
Egyébként általában is óvatos lennék az apokaliptikus jóslatokkal, amelyek különösen elterjedtek Trump elnöksége óta. Ez már a sokadik helyzet, amikor Trump megtesz valamit, amiről ő azt állítja, hogy zseniális, a történelmet alapjaiban megváltoztató lépés, mire az összes szakértő, újságíró, elemző a fejét fogva ordítja, hogy példátlan ostobaság, amelynek a legenyhébb következménye a világvége. Így volt ez az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetésénél, az észak-koreai csúcstalálkozókkal, a mexikói fallal vagy éppen az iráni atomalkuval. És ehhez képest mi történt? Semmi.
A kurdok elárulásán kívül gyakorlatilag nem volt olyan külpolitikai lépése Trumpnak, amely a megjósolt katasztrófához vezetett volna. Mint ahogy nem volt olyan lépése sem, amely elhozta volna a beígért Kánaánt.
A szakítások évtizedes külpolitika tradíciókkal egyrészt azért nem járnak nagyobb bajjal, mert ezeknek a konfliktusoknak megvan a tehetetlenségi erejük, másrészt meg korábban másoknak sem volt bevált ötletük a megoldásukra. Megint csak a megmondóemberek paradicsoma: bárki csinál valamit, megalapozottan ki lehet fejteni, hogy az miért nem lesz jó.
Az persze nem túl megnyugtató, hogy olyan vezetője van a szabad világnak, aki különösebb mérlegelés nélkül megteszi, ami az eszébe jut, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy például a most (Amerika után) Irán által is felmondott atomalku, ha hatályban marad, megakadályozta volna, hogy Teheránnak atomfegyvere legyen. Mégis a legtöbb nyugati vezető úgy tesz, mintha hinne a csodában.
Szóval valószínűleg Szulejmáni megölése sem hozza el a világvégét, bár persze minden konfliktusban benne van, hogy egyik válaszlépés szüli a másikat és a végén tényleg nincs megállás. Megnyugtató viszont, hogy a világpolitika legtöbb aktora próbálja megakadályozni a helyzet további romlását, és hogy Irán is remélhetőleg tisztában van ereje korlátaival.
5. „Az egész azért van, mert Trump egy náci, aki imád háborúzni”
A helyzet az, hogy Trump jelen állás szerint az elmúlt időszak legpacifistább elnöke, aki inkább kivonná az amerikai katonákat mindenhonnan, nem pedig odaküldené őket, mert úgy gondolja – feltehetően nem alaptalanul –, hogy a szavazói ezt szeretnék.
Szóval lehet, hogy tényleg szeretné távoli országok minél több olyan lakóját megölni, akinek nincs 90-es mellbősége, de nehéz erre bizonyítékot találni, mert egyelőre inkább az ellenkezőjét teszi.
Amiből amúgy még szintén lehet baj. Mert, mint tanultuk, a természet irtózik a vákuumtól, vagyis ahonnan Amerika kivonul, oda valaki más fog bevonulni. Olyanok, akik Amerikánál még sokkal kevésbé fogékonyak a nemzetközi jog lábjegyzetes finomságaira.
És ezzel el is érkeztünk a nemzetközi joghoz, amelyet ugye most a szemünk láttára erőszakoltak meg és koncoltak fel.
6. „A bűnelkövetők nem belátók”
Amely nemzetközi joggal az a baj, hogy azt az ember hajlamos úgy elképzelni, mint a rendes jogot, csak nagyobbnak. Ám valójában nem olyan. Míg ha egy rendes országban valaki elkövet valami disznóságot, akkor van erre egy hatóság, amely kinyomozza és elfogja, egy másik, amely vádat emel (na jó, ez nem mindenhol), aztán egy harmadik, amelyik elítéli és egy negyedik, amelyik a büntetés letöltéséről gondoskodik. Ezek így együtt a nemzetközi jogban szinte soha nincsenek meg. A jog betartása pedig jelentős részben az egyes országok (adott esetben tehát maguk a bűnelkövetők) belátásán, együttműködési készségén múlik. Márpedig vannak olyan államok, amelyek – főleg, ha hatalmasak, mint például Amerika, Kína, Oroszország – egyáltalán nem kényszeríthetők semmire.
Moszkva például az utóbbi időben valahogy rákapott az Európában elkövetett gyilkosságokra, de hiába nyomozzák ki az adott ország hatóságai az elkövetőket, azokat Moszkva soha nem engedi megbüntetni. Hunyjuk be a szemünket és képzeljük el, mi történt volna egy ideális világban Szulejmánival.
Amerika összeállított volna egy vaskos, bizonyítékokkal alátámasztott vádiratot az iráni által elkövetett gaztettekről, majd udvariasan megkérte volna Teheránt, hogy adja át Szulejmánit, hogy egy független bíróság ítélkezhessen felette. És aztán várt volna – pár emberöltőt.
Ez ugyanis már csak azért sem következhetett volna be, mert Szulejmáni a rendszer maga.
És ezzel el is érkeztünk a legfontosabb kérdéshez.
7. Mit tehet a nemzetközi jog azokkal, akik tesznek a nemzetközi jogra?
Itt sajnos a neokolonializmus és a rasszizmus vádját magunkra vonva, emiatt erősen szégyenkezve jeleznünk kell, hogy az egész jogrendszer nyugati koncepció, amely a világ jelentős részén egyáltalán nem jelent semmit. Van pár tucatnyi szerencsés ország a bolygón (főleg Nyugat-Európában), amely – nem utolsó sorban ennek a jogfejlődésnek köszönhetően – annyira gazdag és békés, hogy már nem is érti: a világ többi része nem ilyen. Sőt, ez a néhány ország annyira békés, hogy ennek a jognak erővel már nem is tud érvényt szerezni. Pedig a jog mindig kényszer is. Amihez tehát azt az Amerikát kell használnia, amely jóval kevésbé ismeri el ennek a jognak az elsőbbségét. Így aztán
mi, európaiak minden bírálható esetben húzhatjuk a szánkat, csóválhatjuk a fejünket és mondhatunk bölcseket abban a nyugodt tudatban, hogy mi soha nem kerülhetünk hasonló helyzetbe. Persze. Mert túl gyengék vagyunk hozzá.
Európa tehát csodálatos hely, jó volna, ha az egész világ ilyen lenne – de ha nagyon erősen ráncoljuk a homlokunkat és képzeljük, hogy ilyen, akkor sem az. Célszerű volna szembenézni vele, mennyien milyen nagy ívben tesznek erre a jogra. A Közel-Keleten például nagyjából mindenki. Az egész iráni rendszer annak a tagadásán alapul, amit mi értékekről és jogról gondolunk, legyen szó szabadságról vagy egyenlőségről. És ez a jogtalanság a legkevésbé sem zavarja őket. Én például nehezen látom magam előtt, ahogy Szulejmáni egy akció tervezgetése előtt belelapoz Bokorné Szegő Hanna nemzetközi jog tankönyvének perzsa fordításába, hogy most akkor felrobbanthatja-e a bombát vagy sem.
A nemzetköz jog Iránnak egyedül akkor kell, ha kedvenc szerepét játszhatja: a mártírét. Persze minden hányattatott sorsú és nagy múltú országra jellemző a felsőbbrendűségi és kisebbségi komplexusok sajátos keveréke, de kevés helyen alkot ez az évezredes síita mártírkultusszal olyan pusztító elegyet, mint Iránban.
8. Állami vezetőket ne öljünk meg?
Maga Szulejmáni egyébként alighanem jobban megértené a saját kilövését, és kevésbé a nemzetközi jogi okfejtéseket. És nem azért, mert a mártíromság amúgy is egy élet megkoronázása arrafelé, hanem egyszerűen mert egész életében imádta a harcot. A politika és a titkos akciók határmezsgyéjén mozogva úgy gondolta, háborúban áll a Nyugattal, Amerikával – és ebben a háborúban mindent megtehet, ami Irán nagyságát szolgálja. Tisztában volt vele, hogy háborúban nem csak bombát elhelyezni lehet, hanem bombát kapni is.
Az amerikai akció elleni egyik legfőbb érv, hogy állami vezetőt nem szabad megölni. Hogy míg Oszama Bin Laden terrorista volt, aki de facto megtámadta az Egyesült Államokat, addig Szulejmáni iráni állami hivatalosság volt. Amire persze Amerika azt mondja, hogy Szulejmáni terrorista volt és legfeljebb annyi különbség volt közte és Bin Laden között, hogy az utóbbi kevesebb ember haláláért felelős. Van ebben valami. Európai aggyal persze azt tartjuk helyesnek, hogy állami vezetőket nem ölünk meg, hiszen a vezetőket demokratikusan megválasztott népképviselőnek tételezzük, akik a diplomácia útján békésen bandukolva dolgoznak nemzetük felemelkedésén. Ám ha kilátunk Európából, be kell látnunk: végtelenül amorális álláspont, hogy vezetőket nem ölünk meg. A világ számos pontján ez ugyanis annyit tesz: nyugodtan add ki a parancsot ezrek, akár milliók halálára, és ne aggódj, neked nem lesz ebből semmi bajod, csak az egyszerű nyomorultaknak.
Mit kezdjünk tehát azzal a helyzettel, ha maga az állam, maga a vezető a legkisebb skrupulus nélkül gyilkol meg más állami vezetőket? 2005-ben például akkora robbanás ölte meg a libanoni miniszterelnököt, hogy ahhoz képest a mostani amerikai drón apró revolverlövés.
A robbantók a nyomozás eredményei szerint Iránból kapták az utasításokat. Pedig a libanoni áldozat az ország első számú vezetője volt. Színtiszta politikus.
9. „Trumpot sem a nemzetközi jog védi”
Persze Iránból nézve minden pont máshogy van. Miközben mi úgy látjuk Iránt, amely káoszt okoz maga körül és minden lehetséges helyszínen beavatkozik, konfliktusokat szít, addig ez Teheránból úgy tűnik, hogy az ellenség gyűrűjében, saját túlélése érdekében kénytelen beavatkozni mindenhol. A legnagyobb gyilkos és terrorista pedig Amerika és annak vezetői, azaz őket kellene elpusztítani. Érdemes észben tartanunk: Trumpot sem a nemzetközi jog védi, hanem a testőrsége, meg Amerika ereje.
10. „Van szörnyűbb opció”
Ugyan lehet Irán álláspontját mérlegelni, jogos érdekeit figyelembe venni, egyvalamit azonban látnunk kell. Igen, sok gond van az Amerika által vezetett világban. Csakhogy egy Irán képére formált világ összehasonlíthatatlanul szörnyűbb hely volna.
Nyitókép: AFP/Atta Kenare
