Hamisítvány Lajkó Félix visszaszerzett hegedűje! Az átadáson jártunk
Bár a címben tett állítás igaz, nyugalom, nincs semmi gond. Tényleg Lajkó Félix hegedűjét szerezték vissza a szerb rendőrök – az már akkor hamisítvány volt, amikor ellopták. Merthogy: annak készült 1800-ban. A Válasz Online-ra nem jellemző játékot nézzék el nekünk: rendhagyó az egész történet, ahogy a hangszer ünnepélyes visszaszolgáltatása is. Vagy önök hallgatták már Lajkó Félixet beöltözött kommandósokkal szerb rendőrkapitányságon? Mi igen. Újvidéken jártunk.
Még a férfivécé kilincse is ujjlenyomatbiztos! – kurjant egy kolléga a rendőrkapitányság folyosóján. Hitetlenkedve fordulunk oda, mire kiderül: tényleg. Ezen ugyan senki nem találja meg az ujjlenyomatunkat. Kilincs ugyanis: nincs. Kincs annál inkább – ott imbolyog előttünk a folyosón narancssárga tokban, gazdája kezében. A kétszázhúsz éves mesterhegedűt tavaly, halottak napján lopták el Lajkó Félixtől, s alig több mint másfél hónappal később a szerb rendőrség már a nyomára is bukkant – a tolvajokat elkapták, a hangszert visszaszerezték.
Akkora csoda, akkora fogás ez, hogy az újvidéki kapitányságon – szokásukkal ellentétben – sajtóeseményt és ünnepélyes visszaszolgáltatást szerveztek neki. Ezért caplatunk itt tehát a nagyterem felé a rendőrkapitányságnak otthont adó lepukkant irodaházban. Négy órát autóztunk ide Budapestről, hogy aztán itthon érezzük magunkat a szerb rendőrségi épületben. Nem, most nem trianonozás következik, nem az, hogy Újvidék egy szelet elszakított Magyarország. Ez is igaz ugyan, de az otthonosság érzése nem ebből fakad, már csak azért sem, mert a város az elmúlt években hatalmas fejlődésnek indult, lakossága majdnem megduplázódott, így aztán a magyarok aránya ma már csupán 5 százalék körüli. Monarchiázásra sem érdemes ragadtatni magunkat, ha az otthonosság érzésének okát keressük – persze, vannak szép épületek abból a korból Újvidéken is, de a megfejtés nem ez.
Amitől annyira otthon érezzük magunkat: ez is az egykor volt keleti blokk. A koszlott középületi folyosó, aztán a sötétbarna fa falborításos, kockaneonos nagytermi enteriőr mindennapos élményünk volt a nyolcvanas években Budapesten is – úgy hívták, iskola.
S bár az itt szóba nem jöhető EU-pénzekből otthon némileg kipofozták ezeket, azért ez a szocporn építészet ma is megtalálható.
De vajon egy százmillió forintot érő hegedűt is megtalálna otthon a rendőrség öt-hat héttel a rablás után? Minek tulajdonítható, hogy itt, csodák csodája, meglett? „Itt ilyenkor elsősorban nem a bürokráciai szabályokhoz ragaszkodnak. A szerb rendőrseg más bűnözőkhöz szokott, mint a nyugat-európaiak – más az eljárás is” – mondja Lajkó Félix felesége, Laura. Húsz perc van még az átadó kezdetéig, beszélgetnénk a terembe szállingózó szerb rendőrökkel is, de senki nem tud közülük magyarul, az angol is csak a bűnügyi osztály vezetőjének megy, aki még épp nincs itt, de nagyon azért nem sopánkodunk: Lajkó Félix azzal üti el az időt, amihez a legjobban ért. Kiveszi tokjából a bűnténynek köszönhetően messze földön híres drága hangszert és játszani kezd.
Lajkó Félix-magánkoncert tébláboló szerb rendőrök gyűrűjében – nem mindennapi élmény.
Lassan befutnak a tévéstábok, szép számmal érkeznek a kollégák, szerbek, szerbiai magyarok, biodíszletnek, a háttérben pedig felsorakoznak a beöltözött rendőrök is, akik az akcióban részt vettek. Nikola Avramovic bűnügyi osztályvezető elébünk áll Lajkó Félixszel, beszédet mondanak mindketten. Elvileg úgy van, hogy Lajkó majd magyarul is beszél, de végül ő is csak szerbül, ennek megfelelően egy kukkot sem értenénk az egészből, ha a sajtóutat szervező Horváth László Fonó-igazgató (e vidék szülötte) nem csillogtatná meg sutyorgósan szinkrontolmácsi tehetségét. Sajnos a fess, zakós osztályvezető semmilyen érdemi információt nem oszt meg. Rövid köszöntőbeszéd, hegedűátnyújtás, fotók, videó, ennyi.
Lajkó is átnyújt egy emlékpakettet hálája jeléül, játszik is, amitől mindenki feloldódik – mire a hegedűszó véget ér, a zaccos török kávé is megérkezik, s hirtelen partihangulat lesz úrrá az újvidéki rendőrség szocreál tárgyalójában.
Azonnal rágyújt mindenki: a zenész, a rendőrfőnök, a közrendőrök, az újságírók. „Cigizni nem bűn. Lopni – az a bűn” – mondja meglepetésünket látva Laura. Lejmolunk is tőle egy cigit, ha már mindenki, még a leopárdmintás felsőt viselő szerb tévés kollegina is pöfékel – ő egyik kezével sminkel a mindjárt induló élőzéshez, a másik kezében meg ott remeg a cigaretta. Mindenki csacsog, örömünnepi a hangulat. Lehet is. Ilyen értékes hegedűk, ha egyszer ellopják őket, tényleg nem szoktak megkerülni soha. Nemhogy még ilyen gyorsan.
A laza hangulatban már nyugodtan kérdezgethetjük az esetről a rendőrfőnököt és a művészt is. Lajkó simán megtehetné, hogy könnyes bulvársztorit kreál felbecsülhetetlen értékű hegedűjéről, amely nélkül félkarú óriás ő, amely szinte a teste részévé vált és nem is tudja, mit tett volna, ha nem kerül elő… Remek marketingfogás lenne, igaz, most épp nincs turné, amelyet reklámozni lehetne. (Lajkó legközelebb a Tavaszi Fesztiválon játszik a Győri Balettel közös produkciót.) Lajkó Félix viszont nem hazudik. Simán elmondja:
a hang alapvetően a kézből jön, a drága hangszer nem is régóta, csak tavaly május óta volt nála. A hegedű abszolút helyettesíthető, ahogy helyettesítette is egy másikkal, amikor ezt ellopták. Az ráadásul jobban is szól.
Lajkó leginkább a vonóknak örül, amelyek most visszakerültek hozzá: ezek remekül rezonáló, ritka darabok, s bár megkérdezzük, hogy ugyan mégis mi a különbség két vonó között, gyorsan rájövünk, hogy teljesen hülye kérdést tettünk fel: még az összetettségükben e lószőrcsodáktól kilométerekre elmaradó gitárpengetők is erőteljesen befolyásolják a játékélményt és a hangot, függően az anyaguktól és méretüktől. Szóval a megkerült és most ünnepélyesen átadott hangszer nem is marad a zenésznél, megy vissza Bécsbe, a gazdájához. Az egyesek szerint 130, mások szerint 75 milliót érő hegedű (egyezzünk ki százmillióban, az jól hangzik) ugyanis sosem volt Lajkó tulajdonában: egy nagyon gazdag gyűjtő barátja bocsátja a rendelkezésére a hangszereket – használatra. Ami persze azt is jelenti, hogy ha ellopják valamelyiket, akkor azért illik kifizetni a tulajnak. Ha utóbbi baráti árat számol, akkor is össze kellett volna kaparnia Lajkónak úgy ötvenmilliót – szóval érthető, hogy hálás a rendőröknek, akik visszaszerezték.
Hogy ez megtörténhetett, annak oka azért főleg a lopás körülményeiben keresendő. Ha ugyanis valami gyűjtő lopatja el a mesterhangszert, az jó eséllyel sosem kerül elő – az ilyen hangszerek, akár a festmények, általában valami milliárdos páncélszobájában némulnak el, hogy orgazdájuk olykor-olykor vessen rájuk egy-egy lopott pillantást, így szerezve meg magának az értelmetlen birtoklás perverz örömét.
Csakhogy tavaly novemberben nem ez történt. Hanem az, hogy míg Lajkóék halottak napján a péterrévei temetőben voltak épp, parkoló kocsijuk hátsó üléséről valakik elemelték a hangszert. Nem célzottan a hegedűre utaztak: az egész kocsisort feltörték, vittek mindent, aminek értéke lehet. Mint később kiderült, nem voltak amatőrök sem: az Újvidék–Belgrád tengely ismert maffiózó köréhez tartoztak, többük volt már büntetve. Annak a fazonnak mindenesetre, aki a drága hangszert megkaparintotta, annyira nem volt lövése a zsákmány értékéről, hogy oda is adta amúgy csellót tanuló lányának, hadd cincogjon rajta. Az cincogott is szépen (vagy csúnyán – erről a rendőrség sem szolgált megbízható információval), egészen addig, amíg apu az újságban meg nem látta, mit lopott. Az infónak egyébként nem kellett volna kikerülnie – elvileg hírzárlat volt. Mégis kiment. Vélhetőleg a rendőrségről köpött valaki.
Lajkó Félix ezen a ponton azt hitte, végleg keresztet vethet a hegedűre. Jó esélye volt a hangszernek, hogy a fentebb vázolt sorsra jusson. Rettentő ritka ez a hegedű, ritkább mint a Stradivari. Utóbbiból van nagyjából száz, ebből meg, a Carlo Bergonzi II által készítettekből csak tizenöt – de még ezek feléről sem tudni, hol vannak. Az olaszországi Cremonában 1800 körül készült hangszer azért olyan ritka, mert a mester inkább gitárokat készített saját jogon, hegedűi pedig jórészt hamisítványok. A most megkerült is az. A kor drága, menő hegedűit koppintotta a jó olasz mester, csak mivel nem a kínai sorozatgyártás szintjén, hanem kézzel és elég ügyesen, 220 év elteltével ezeknek a daraboknak az ára is horribilis.
Amikor ezt a tolvajok megtudták, talán örültek. Ha így volt, kár volt. Jobban jártak volna, ha lerakják az árokparton, vagy valami nyilvános helyen – pénzük úgy sem lett volna belőle, de megúszhattak volna egy üldözős-földre teperős akciójelenetet, plusz éveket a böriben – tettükért a szerb törvények szerint kettőtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetők, épp a nagy érték miatt.
S hogy pontosan ki vezette nyomra a rendőröket? Erről egymásnak ellentmondó szövegek hangzanak el – az osztályvezető Lajkót dicséri, aki végig megadott minden információt, azt is, amikor valaki jelentkezett nála, hogy tízezer euróért ad infót a hangszer hollétéről, aztán a végén már 500 euróért is beszélt volna. Később azt mondják, nem ez vezetett nyomra mégsem, a próbálkozó nem is volt a tolvajok között, s az infó csak annyiban segített, hogy az illetőt ki lehetett zárni a tettesek köréből… Homályos történet, a részleteket érezhetően homályban is akarják hagyni a szerb egyenruhások, de sebaj, hagyják csak. És sütkérezzenek a dicsfényben kicsit nyugodtan. Megérdemlik. Hogy egy ilyen hangszer megkerül, az tényleg csodaszámba megy.
„Vannak itt csodák néha. Furcsa vidék ez” – kezd mesélni Lajkó. Talán a nagy öröm teszi, mindenesetre: beszél. Mintha nem is az újságírók legendás réme lenne, az egyik legszűkszavúbb interjúalany.
A magának való művész, aki számára nemhogy Pest, de már Újvidék is Manhattan, aki utálja a nyüzsgést, és tökéletesen elvan a palicsi erdőben. Most mégis mesél a környékről, a Törleyek zobnaticai működéséről, hogy idevalósiak voltak ők is, meg a másik csodáról, amely szintén Péterrévén történt, ahol a hegedűt is ellopták. Egy idős állatorvos lépett oda hozzá évekkel ezelőtt, hogy nem ismeri-e véletlenül egy barátját, akit a második világháború alatt látott utoljára. Szintén hegedűs volt az illető, ezért kérdezte Lajkót az öreg. A kis barátot úgy hívták: Gabriel Banat. Lajkó nem ismerte, aztán kiderült: a New York-i filharmonikusok koncertmesteréről van szó, nagyon menő zenészről, aki a Bernstein-időszakban volt a zenekar élén. De hogy került ő a néhány száz fős vajdasági faluba? Nos, úgy, hogy Richter Gedeon személyesen küldte oda bujkálni a nácik elől a már akkor is nagy hegedűsként jegyzett zsidó ifjút. Maga ment volna érte – de két nappal az indulás előtt a nácik megölték. A későbbi állatorvos feladata az volt, hogy barátkozzon vele, együtt menjenek katolikus templomba – álcából. Banat aztán kalandos úton New Yorkba jutott, befutott, az egykori kis barát meg mit sem tudott erről. Találkozni újra nem tudtak – nagyjából egy időben haltak meg. Banat 2016 nyarán, spanyolországi otthonában, 89 évesen.
Hallgatnánk még napokig a helyi történeteket, de már csak arra van időnk némi csevap elfogyasztása után, hogy gyors kört tegyünk Újvidék főterén, megnézzük a magyar (értsd: katolikus) templomot, a nagyon szépen rendbe tett belvárost, ahol ma már fel-feltünedeznek a távol-keleti turisták is. Jövőre még inkább fel fognak: Újvidék Európa kulturális fővárosa lesz. Reméljük, gigantikus Lajkó Félix-koncertre jöhetünk majd akkor ide vissza.
Nyitókép: MTI/Molnár Edvárd
