Lesz emlékműve a háborús nemi erőszak áldozatainak – már csak az a kérdés, milyen
Ma fogadta el a fővárosi közgyűlés a javaslatot, amely szerint 2022-re emlékműve lesz a háborús nemi erőszak magyar áldozatainak. A téma fontosságára néhányan az elmúlt években is felhívták már a figyelmet – például Pető Andrea, aki Elmondani az elmondhatatlant címmel kötetben dolgozta fel a szovjet hadsereg által a magyar nők ellen elkövetett tömeges nemi erőszakot. A CEU tanára most vendégszerzőként a Válasz Online-on foglalja össze, milyen lehetőségeink vannak egy emlékmű állítása kapcsán. Már itt jelezzük: holnapi podcast-adásunk is a témával foglalkozik majd. Abban Pető Andrea mellett Skrabski Fruzsinával és Kunt Gergellyel beszélget majd munkatársunk.
A második világháború befejezésének 75. évfordulóján kiújult az emlékezetpolitikai harc, amely már akkor, a hidegháborúval elkezdődött. 1989 után egy ideig úgy tűnt, ezekről a kérdésekről nem is lesz többet vita. Mostanra világos, hogy elődübörög újra – talán fenyegetőbben, mint valaha: akár a szovjet–német együttműködés értékelésére, akár a holokauszt emlékezetének paradigmaváltására gondolunk. Egy történelmi tényt azonban minden, a 2. világháborúban résztvevő országnál egységesen és folyamatosan a csend összeesküvése vett körül. A nők elleni háborús nemi erőszakét. Főleg ha a saját katonáik voltak az elkövetők. Arról, hogy mások mit csináltak, minden propagandagépezet szívesen beszélt. 2020-ra készült csak el a Délkelet-Ázsia japán megszállása után a katonák számára a helyi női lakosságból erőszakkal létrehozott és fenntartott katonai bordélyházak térképe. Döbbenetes látni a szexrabszolgákat fogvatartó táborok számát, miközben a japán kormány még mindig tagadja a létüket. A háborús nemi erőszak mértékét csak becsülni lehet az egészségügyi statisztikák, a nemi gondozókban nyilvántartásba vett új betegek, valamint a születési szám változása alapján, és csak a jelenség tömegességét lehet érzékeltetni. Pontos számokkal soha nem fogunk rendelkezni, hiszen az elkövető és gyakran az áldozat is abban érdekelt, hogy a történtekre ne derüljön fény. Minden katona erőszakolhat, de nem minden katona erőszakol, mert a militarizmus a testek (és ezek közül a legsérülékenyebb, a női test) feletti korlátlan hatalmat jelenti, de a hatalom csak egyes háborús helyzetek és egyes hadseregek esetében korlátlan.
Azt hihetnénk ezek után, hogy Európában a második világháborúban megerőszakolt nőknek nincs emlékművük. Ám egy mégis van. Csongrádban egy bronz emléktáblán ruganyos tesű, hosszú hajú, meztelen fiatal nő kezét a melle előtt összekulcsolva próbálja eltakarni magát egy lepellel, miközben fenyegető kezek nyúlnak felé. „Az isten letöröl szemükről minden könnyet” – vésték fel a táblára az idézetet a Jelenések könyvéből (Jel 21, 3-4). Az emléktábla felállításáról csak a helyi sajtó számolt be.
Nem járt ilyen jól a Fülöp-szigeteken 2017 decemberében a civil nőszervezetek kezdeményezésére a második világháborúban a megszálló japánok által szexrabszolgaként fogva tartott filippínó nők emlékműve. A bronzszobor bekötött szemű, lobogó, kissé hiányos ruhában álló nőt ábrázol, aki kezét a szenvedés jeleként a mellkasa előtt összekulcsolja. 2018. április végén az emlékművet eltávolították, mert a hivatalos álláspont szerint sajnos csőcserét kellett végrehajtani – éppen azon a területen. A nőszervezetek hiába tiltakoztak írásban, a japán belügyminiszter januári Manilában tett látogatásán világossá tette, hogy nem erősödhetnek a két ország közötti gazdasági kapcsolatok, amíg a Fülöp-szigeteken áll ez az emlékmű. Duterte elnök januárban még ugyan úgy nyilatkozott, hogy a szobor felállítását kezdeményező civil szervezetek akaratát nem ignorálhatja, áprilisra azonban megváltozott a véleménye, és a szobrot bizonytalan időre eltávolították.
Nem így a csongrádi emléktáblát, amely még most is a helyén van. Az emlékművet Botos József találta ki és saját maga finanszírozta. „Ezzel az emlékművel fejet hajtunk az asszonyok és az általános emberi méltóság előtt. Szent volt az áldozatuk – jelentette ki a kezdeményező felesége” – írta az eseményről beszámoló (férfi) újságíró. A kezdeményező feleségének amúgy neve is van. Botos Katalin, az MDF kormány tárca nélküli minisztere. Hogy miért lett volna az áldozat szent és egyáltalán, az miért történt, arról nem szóltak, pedig lassan jelentős irodalom áll rendelkezésre a kérdésben magyarul.
Kérdés persze, hogy lehet-e egy olyan tömeges történelmi tényről, eseményről beszélni, illetve emlékművet állítani, amelynek nincs vizuális reprezentációja? A kevés fotón, amely megmaradt, valóban hiányos öltözetű női holttesteket látunk. Bár csak feltételezni lehet, hogy megerőszakolták őket, hiszen magáról a nemi erőszakról érthető okok miatt nincsenek képek.
Az első válasz a kérdésre az lehet: nem is kellene emlékművel emlékezni. Ez Susan Sontag érve. Ő azt vallotta, hogy az erőszakot ábrázoló képre vagy szoborra való ránézés újból létrehozza az erőszak vizuális kultúráját azzal, hogy a néző a tekintetével megismétli az erőszakot magát, amikor kívülről rácsodálkozik a képre vagy szoborra. A másik emékműellenes érv, hogy Magyarországon a társadalmi egyeztetés nélkül felállított, avíttas köztéri szobrok és emlékművek jogosan kavartak komoly vitákat azzal, hogy egyoldalú emlékezetpolitikai koncepciót fogalmaztak meg. Ráadásul nem zajlott társadalmi párbeszéd, sem átlátható pályázati folyamat meg éppen szakmai zsűri se volt. Skrabski Fruzsina: Elhallgatott gyalázat című filmjét követően többen is javasolták, hogy készüljön emlékmű a szovjet katonák által megerőszakolt magyar nőknek, végül azonban csak a csongrádi emlékmű készült el. Az is magánkezdeményezésre, párbeszéd nélkül, nyílt és szakszerű pályáztatás nélkül.
Pedig létezik két lehetséges emlékműállítási stratégia, amit így, az évfordulón érdemes lenne átgondolni.
Az elsőhöz tartozik a csongrádi emlékmű, illetve a „csőtörés veszélye miatt” már eltávolított Fülöp-szigeteki. Mindkettő a hagyományos vizuális nyelven, romantikus pátosszal ábrázolja a nőket, áldozatokat – tükrözve a fennmaradt képi dokumentumokat.
Ez a megközelítés azonban két problémával kerül szembe Magyarországon. Az első a „kettős megszállás” mára meghatározóvá vált kerete, melynek jegyében egyszerre akarnak emléket állítani a kommunizmus valamennyi áldozatának. Az úgynevezett Gulag-emlékmű fekete obeliszkjének felállítását a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (Szorakész) nevű civil szervezet javasolta. Az obeliszk négy oldala a négy áldozati csoportot jelképezi: a magyarországi németeket, a politikai foglyokat, a hadifoglyokat és a kényszermunkára elhurcolt civileket. Ez az emlékmű azonban nem hoz létre olyan helyet, ahol a nemi erőszak áldozatairól is meg lehetne emlékezni. Sőt, a geopolitikai játszmák miatt még a felállítás eredeti helye is megváltozott. A frekventált Szabadság tér helyett Óbuda. És ehhez még csőtörés veszélye sem kellett.
Második, hogy hiányzik a narratíva, amely a nemzeti szintű történetírást és a sokszínű áldozati csoportok emlékeit összehangolná. Akárhogy nézzük, főleg a szovjet katonák voltak azok, akik ezeket az atrocitásokat Magyarországon elkövették, miközben a magyar katonák Ukrajnában vagy a Délvidéken erőszakoltak. A magyar emlékezetpolitikai fordulat intézményesülése után a magyar kormány a „kettős megszállás” kanonizálásával áttolta a második világháborús felelősséget a megszállókra: a németekre és a szovjetekre. Láthatatlanná tette a magyar kollaborációt és elkövetőket, ezzel alapvetően változtatta meg a korábbi emlékezetpolitikai keretet. Ugyanez történik a mai Litvániában, Ukrajnában és Lengyelországban is. Az etnocentrikus, áldozatiságra alapuló emlékezetpolitikába nem egyszerű beilleszteni a saját sötét múltat, főleg, ha versenyző emlékezetek vannak jelen. Ebben a versenyben a női emlékezetek mindig hátránnyal indulnak hacsak nem a nemzeti szenvedéstörténetet testesítik meg. A meg nem értett komplexitást, az átgondoltság hiányát el lehet leplezni bibliai idézettel, ahogy a csongrádi emlékmű tette, de ettől a használható vizuális eszköztár, nyelv és szókincs hiányának kérdése megmarad.
A harmadik probléma, hogy hiányoznak az emlékezetpolitikában aktív civil szervezetek. Az emlékezet különböző szinteken működik: lokális, nemzeti, regionális és transznacionális szinten, amelyek együttesen az emlékezetek sokszínűségét hozzák létre. Ez azonban politikai folyamat, amelyben egyes csoportoknak és narratíváknak nagyobb az erejük, ha állami segítséggel indulnak az emlékezeti versenyben. A Szovjetunióba deportáltak emlékezetének régen esedékes feltárásán sok civil szervezet dolgozik, de az erőszak folytonossága ellenére hiányzik a női civil szervezetek munkája. A csongrádi emlékművet egy lelkes férfi állíttatta fel, mert jó kapcsolatai voltak az önkormányzattal.
Kunt Gergely új könyvének bemutatóján, a szakértői beszélgetésén vetődött fel újból január 17-én, hogy az évforduló kapcsán érdemes lenne megint beszélni az emlékezetpolitika praktikus elemeiről.
A negyedik a politikai akarat kérdése. Ezek a második világháborús nemi erőszakot bemutató emlékművek nagy vihart kavarnak: az elkövetők nem szívesen néznek ezzel szembe és mindent meg is tesznek, hogy megakadályozzák az emlékmű felállítását. Amikor 2013-ban a lengyelországi Gdańskban Jerzy Bohdan Szumczyk szobrászművész engedély nélkül felállította Komm, Frau című emlékművét, amelyen egy szovjet katona terhes nőn követ el erőszakot, miközben pisztolyt nyom az asszony fejéhez. Ami többször megtörtént, hiszen vannak róla visszaemlékezések, még ha fotó nincs is. A művészt rövid időre letartóztatták, az emlékművet pedig lakossági tiltakozásra és hivatalos engedélyek hiányában nagyon hamar eltávolították, megúszva egy nagyobb diplomáciai konfliktust. Csőtörés ehhez se kellett.
A másik lehetséges emlékműállítási stratégia: a bátraké. Így oldották meg a kérdést Koszovóban, ahol alapjában két párhuzamos művészeti projekt is emléket állított a szerbek által megerőszakolt nőknek. 2015-ben köztéri szobrot állítottak 20 145, mozaikszerűen összerakott érméből, amely egy női arcot formáz. A felirat szerint „a sokoldalú hozzájárulásért és áldozatért, amelyet minden albán nemzetiségű nő hozott az 1998–1999-es koszovói háború alatt, és emlékeztetőül a nemi erőszak kegyetlen bűnére, amelyet a szerb erők követtek el majdnem húszezer nő ellen”. A másik, érdekesebb megoldás Alketa Xhafa Mripa 2015-ös Gondolok rád című installációja: ötezer ruhát állított ki száradni negyvenöt kötélre egy futballstadionban, egy olyan építményben, amely a küzdő és harcias férfiasságot jelképezi. A ruhákat az ország minden részéről adták össze nők: áldozatok és családtagjaik. Az első az intencionalista értelmezési keretben értelmezi a háborús nemi erőszakot, azaz a szerb hadsereg jött és megerőszakolta a nőket, a másik pedig a strukuralista keretben, azaz a militarizmushoz és a férfiassághoz köti.
A második világháborús nemi erőszak emlékműveinek esetében a gdański szobor érzéketlen ikonográfiai egyszerűsége, és csongrádi emlékműve túlzottan eufémisztikus érzelmessége és idealizáltsága egyaránt a női áldozati helyzetet erősíti. Nem véletlenül, hiszen a nők valóban áldozatok voltak: a férfiuralom, a militarizmus és az állampolgárait megvédeni hivatott magyar állam csődjének áldozatai. Kérdés, lehet-e ezt úgy ábrázolni, hogy a szenvedés tiszteletben tartása mellett a mai kérdésekre érvényes tanulságot vonjanak le. A csongrádi emlékmű az áldozatok elbeszélésén alapul, akik pedig a számukra egyedül lehetséges narratív keretben beszélnek erről: hogy ők áldozatok.
Eljött az idő az innovatív, befogadó és társadalmi párbeszéd során kialakított emlékműállításra érdekes vagy szokatlan, de az áldozatok számára méltó helyszíneken. Politikai akarat kell ahhoz is, hogy a pártpolitika rövidtávú érdekei helyett a szereplők olyan emlékművön gondolkodjanak, amely az áldozatok méltósága érdekében ezen felülemelkedik. A 75. évforduló kiváló alkalom arra, hogy művészek gondolkodjanak azon, hogyan lehetne méltón emlékezni arra, amire tulajdonképpen sokak szerint nem is kellene, s amire a hagyományos vizuális nyelven talán nem is lehet. Ehhez a szakpolitika csak a keretet és a teret adhatja, a szakértők pedig a szakértelmüket. Hic rhodus hic salta.
Nyitókép (illusztráció): Sputnik/Vitaliy Karpov
