Pokolból pokolba – Levelek Háfiznak (21.)
Rendszeres szerzőnk, az író, haditudósító Jászberényi Sándor Egyiptomból „küldi” leveleit Magyarországra tízéves kisfiának. A mostani, immár huszonegyedik levélben azt mondja el Háfiznak, hogy minden ellenkező híresztelés dacára ma is van rabszolgaság a Földön.
Láttam rabszolgát, Háfiz.
Fekete nő volt Kairó egyik katolikus templomában. Két gyerekével várta az ételosztást. Nem koldult vagy ilyesmi. Nem volt rajta billog. Valakinek a tulajdona volt mégis. Amint megkapta az ételt, indult is vissza a gazdáihoz. A gyerekeket a templomban hagyta, hogy este tíz körül majd értük jöjjön – addigra talán végez a „házimunkával” és elengedik.
Éteri szomorúság lengte körül az alig huszonötéves nőt. Sokáig bámultam. A keze ráncos és öreg volt, a szemében a fiatalság csillogása helyett mocsárt láttam csak. Eszembe nem jutott, hogy tizenöt évvel fiatalabb nálam.
Azt, hogy rabszolga, egyébként a pap mondta el a sekrestyében. A nő egyike azoknak az ezreknek Szudánból, akiket szervezetten „elhívnak” egyiptomiakhoz dolgozni. Pénzt és szállást ígérnek, áramot és folyóvizet. Nyilván gyanakodnia kellett volna. Persze. Ha másért nem, hát annak az ősi közgazdasági bölcseletnek a tudatában, hogy nincsen ingyen ebéd.
Ha azonban a férjedet agyonlőtte valamilyen milícia, ha két háromévessel élsz együtt egy kunyhóban, ahol éjjelente moszkitók ezrei szívják a gyerekeid vérét, ha naponta húsz kilométert mész ivóvízért, akkor nem látsz teljesen tisztán. Sőt, ebben a helyzetben bármi jobbnak tűnik annál, ahogyan élsz. Ha pedig sikeresen meghatároztad a poklot, nagyon szívesen lecseréled bármire, amiről úgy gondolod, hogy nem az. Pokolból azonban általában pokolba van csak átjárás. Mire felismered, már régen késő.
Ez a nő sorstársaival együtt átjött a határon, hogy egy „tehetősebb” egyiptomi család cselédje legyen. Elvették az útlevelét, pénzt nem kap, de megtűrik, hogy a gyerekeivel egy kétszer kétméteres lukban aludjon, cserébe a reggel négytől este tízig tartó házimunkáért. Enni is adnak neki napi egyszer. A gyerekeinek nem. Hozzájuk a „munkáltatónak” ugyanis semmi köze. Oldja meg, ahogy tudja.
A templom rengeteg lelket nyert meg csak azzal, hogy minden reggel megetetik ezeknek a szerencsétleneknek a gyerekeit. Oktatás is van, hogy legalább délelőtt legyenek valahol.
*
A nyugati világ évtizedek óta delirál. Semmit nem tudunk a körülöttünk összecsukló világról. A saját jóságunkba vetett rendíthetetlen hitünk részegít meg minket. Elhisszük, hogy van haladás, hogy minden egyre jobb, a világ pedig a tökéletesedés felé masírozik.
Alarmistának nevezünk bárkit, aki a közbeszédben rá mer mutatni egy problémára a sok közül, ha valamit pedig néven mer nevezni, futóbolondnak. Sérti az érzékenységünket. És ez még csak nem is politikai kérdés, nem is pártállásfüggő.
Nem lehet simán nácinak nevezni azt, aki egyébként vidáman masírozgat karlendítve a hegyekben. Maximum fasisztoidnak mondhatod. Nem bűnöző, aki közpénzből tett szert nyilvánvalóan kétes ügyekből jelentős vagyonra. Hanem ügyes vállalkozó. Nem hazaáruló az újságíró, aki egyébként nyilvánvalóan kézbe kapott akták nyomán, idegen országok érdekeinek megfelelően teríti a közéletben a titkosszolgálatok alapján összegyűjtött információt – ő a szakma krémje. A lista végtelen.
Ha azt mondod, hogy van rabszolgaság, azonnal megkapod, hogy a rabszolgaságot a világon mindenhol felszámolták a XX. század elejére. Hogy ember nem tulajdonolhat embert, nem a lábasjószága és haszonállata többé senki senkinek. Hogy a szabadság alapjog, és mindenkit megillet.
Úgy néz ki, úgy él és úgy beszél, mint egy rabszolga? Akkor sem rabszolga. Az roppantul kellemetlen lenne mindannyiunk számára.
*
A rabszolgaság intézménye eközben köszöni szépen, jól van, és a legkevésbé sem érdekli, éppen hogyan nevezik. Nyilván finomodott az évek során. Már nem fordul elő, hogy expedíciókat indítanak az egyenlítő mellé Zanzibárból, hogy az út során rabláncra verjenek bárkit, akinek sötét a bőre, hogy aztán a gyapotmezőkön hasznosuljon. Nem, ilyet nem teszünk többé. Pénzzel oldjuk meg.
Kiváló ötletnek tűnt például behívni a törököket az épülő-szépülő Németországba, hogy annyi pénzért dolgozzanak az építkezéseken, kiszolgálóegységekben, amennyiért egy német munkás nem vállalta volna. Még nevet is kaptak a közéletben, nagyon jól hangzott, hogy vendégmunkások, mert feltételezte, hogy amikor befejezik a munkát, majd hazamennek. Minek mentek volna haza? El sem indultak volna, ha lett volna miért hazatérni.
Ugyanez a szempont volt érvényes az arabok, pakisztániak, indiaiak behívásakor. Olyan munkákat voltak hajlandók elvégezni, melyekre az őslakosok már nem vállalkoztak. Semmi köze nem volt az egésznek a liberális demokráciáinkhoz. Ezek az emberek nem azért jöttek, hogy európaiak legyenek, hogy magukévá tegyék az értékrendünket, hanem azért, hogy munkát és jobb körülményeket kapjanak. Mi pedig nem arra koncentráltunk, hogy európaivá tegyük őket, egyszerűen azt akartuk, hogy a munka el legyen végezve. Rabszolgákat vettünk.
Mehet a botrány arról, fiam, hogy Európa újra fog gondolódni előbb-utóbb a liberális demokráciáink miatt, melyekben egyre komolyabb politikai szereplők a bevándorlók, de csak és kizárólag magunkat okolhatjuk emiatt.
Húzhatunk amilyen falakat csak akarunk, lehet olyan harcias a retorikánk, hogy ihaj. Amíg az egyetlen szempont a gazdaságunkban az, hogy ki végzi el olcsóbban a munkát, addig a bevándorlásnak nem lesz vége. A bevándorlásnak pedig a munkavállalók teszik ki a nagy részét. A háborúk elől menekülők csak töredékét.
1990 óta minden politikai pártnak a nyugati világban neoliberális a nemzeti- és a világgazdasági programja, valódi különbség igazából egyik között sincs. Az alapján választunk csupán, hogy mit mondanak a kisebbségekről, hogy progresszívnek vagy konzervatívnak nevezik-e magukat, hogy hogyan nyilvánulnak meg abban a delíriumban, amiben élünk. Valódi, radikális változást azonban semmilyen komoly kérdésben nem remélhetünk, mert az ellentmondana a profit mindenhatóságának.
*
Szóval fogsz látni rabszolgát, fiam. Nem is egyet.
A kérdés persze az, hogy te vajon rabszolga leszel-e. Sőt. Hogy az apád rabszolga-e. Nem tudom a választ. Napjainkban már nem kell megkorbácsolni senkit, hogy engedelmességre bírják. A bankó lett az ostor, a pénz a büntetés és a pénz a jutalmazás. Szeretem magamról azt gondolni, hogy a futóbolondok önérzetével álltam fel bármikor, amikor valami nem tetszett, és szartam le, mennyi pénzt veszítek vele. Volt ilyen, de nem ez a teljes igazság.
Ahogyan egyre több lett a felelősségem, úgy vált egyértelművé, hogy igenis sakkban lehet tartani a pénzzel. Hogy én nem eszem, rendben – de szenvedhetnek-e hiányt az önérzetem miatt azok, akik a gondjaimra lettek bízva?
Mi okoz nagyobb pusztítást? Ha csendben meghasonlok magammal és emiatt a depresszió fekete kutyája nem tágít többé a lábamtól, vagy ha nem tudok neked biztosítani mindent ahhoz, hogy teljesértékű felnőtt lehess?
Nem tudom a választ. Azt azonban őszintén remélem, hogy ha már felnőttként visszatekintesz majd az életemre, azt fogod látni: sok minden volt eladó benne, de sosem volt minden az.
Neked se legyen. Ámen.
