Bachot hallgatva dolgozott a zsidók kiirtásán – bitófája új jogrend alapja lett
Emberiesség elleni bűncselekmény, vagy emberiség elleni? Nem ugyanaz? És mi köze a népirtáshoz? Például az, hogy a két fogalmat megalkotó jogász egyazon kulturális és etnikai miliőből érkezett: a kelet-európai zsidóságból, még közelebbről a mai nyugatukrán nagyvárosból, Lembergből. Ahol Hitler egyik legbetegebb embere volt élet-halál ura. Hármuk párhuzamos életrajzát a minap adták ki magyarul, a Válasz Online pedig azonnal el is olvasta. Nem csak bősz szuverenisták figyelmébe ajánljuk – de az övékbe feltétlenül.
Először egy 50 órás, a Don-kanyari Voronyezsbe tartó vonatútnak nagyjából a harmadánál csodálkoztam rá a pályaudvar robusztus Monarchia-korabeli vasszerkezetére, de sajnálatomra csak negyed órát álltunk. Hat évvel később, 2018 márciusában térhettem végre vissza, hogy a közelben fekvő Novojavorivszk hatalmas gyakorlóterén figyelhessem meg, ahogy amerikai és kanadai katonák ukrán kollégáikat készítik fel az oroszbarát szeparatisták elleni donbasszi harcokra. A délutánokat és az estéket viszont itt töltöttem. Utolsó nap elmentem a főtér, a Rinok egyik szegletében működő Baczewski étterembe. A hely védjegyének számító barackpálinkát kértem a kultikus ukrán szalonnával, a szalóval, mindezt uzvarral öblítettem le, majd helyi kolbászválogatást szervírozott a libériás pincér. 30-as évekbeli miliő, autentikus berendezési tárgyak, poliglott alkalmazottak. Békebeli zene.
Sosem éreztem még magam annyira Közép-Európában, mint ott, holott Lviv ma az ukrán patriotizmus melegágya, ahol két lépést sem lehet tenni anélkül, hogy Sztepan Bandera arcképébe ne botlana az ember.
A házak, a levegő és a hangulat viszont teljesen másról árulkodik. Gazdátlanná vált történelmi rétegek épültek itt egymásra. Németek, osztrákok, lengyelek, oroszok, örmények, ukránok, zsidók. Annyira más, mint a fővárosnak teremtetett Kijev. Mint a tenger mellett nyüzsgő Odessza. Vagy mint a színorosz, valódi posztkomcsi keleti Donyeck. Lemberg, Lwów, Lvov, Lviv. Négy elnevezés ugyanarra a városra, ám ma az első három tabu. Nem is mondtam: nagyjából 10 eurót fizettem a Baczewskiben.
*
Nemrég jelent meg magyarul egy könyv, amely úgy hozta vissza ezt az életérzésemet, hogy teljesen másról szól: az emberiesség elleni bűncselekmények, illetve a népirtás fogalmának jogtörténetéről. Csakhogy Philippe Sands Kelet-nyugati utca című tényregénye nem paragrafusok és jogi újbeszélül előadott érvelések gyűjteménye. Ellenkezőleg: kulturális, történelmi s ha akarom, etnográfiai olvasmány. Lemberg köré építve.
*
„1914 szeptembere és 1944 júliusa között nyolc alkalommal került másik kézbe a város irányítása. Miután hosszú időn át az Osztrák-Magyar Monarchia »Galícia és Lodoméria királysága Krakkó nagyhercegségével és Auschwitz és Zator hercegséggel« tartományának fővárosa volt – igen, arról az Auschwitzról van szó –, a város Ausztriától Oroszországhoz került, azután ismét vissza Ausztriához, majd rövid időre Nyugat-Ukrajnához, aztán Lengyelországhoz, majd a Szovjetunióhoz. Ezt követően Németországhoz, azután ismét a Szovjetunióhoz, végül Ukrajnához, amelynek fennhatósága alatt áll a mai napig.” E történelmi bevezető után már lehet némi fogalma az embernek, mi történhetett Lembergben 30 év alatt:
a város lakóinak egy-egy csoportja 2-3 évente lehetőséget kapott arra, hogy felsőbb jóváhagyással legyilkoljon mindenki mást.
Rossz úton jár viszont, aki ennek borzongató részleteire kíváncsi. A Kelet-nyugati utca nem más, mint négy ember párhuzamos életrajza, akik bár nem tudtak egymásról – volt, aki végül igen, de erről később –, ám életük meghatározó része játszódott Lembergben (a továbbiakban a városnak ezt a nempíszí osztrákmagyar nevét használom – przepraszam, izvinyitye, vibacste!).
A szerző, Philippe Sands – nemzetközi jogász, többek között Magyarország egyik képviselője volt a Bős–Nagymaros-perben – 2010-ben kapott meghívást a lembergi egyetemtől, hogy beszéljen az intézmény falai között az 1920-as években tanult két szaktekintélyről, Hersch Lauterpachtról és Rafael (Rafał) Lemkinről, mivel szülőföldjükön ma szinte ismeretlen a nevük, ráadásul Lembergben a 20. század sorozatos traumáival kapcsolatban Wittgenstein örök érvényű „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” parancsa érvényes.
Lauterpacht a Lemberg melletti Żółkiew (ma Zsovkva), Lemkin pedig a cári Oroszországnak a mai lengyel–belarusz határvidékékét jelentő faluvilág szülötteként került a lembergi egyetem jogi karára. Néhány év eltéréssel, de ez azt jelentette, hogy a mindkettejükre nagy hatást tett Juliusz Makarewicz professzor az idősebb Lauterpachtnak úgy tartott előadást a Monarchia büntetőjogából, hogy már évek óta nem volt Monarchia. Lauterpacht előbb Bécsbe, majd Angliába ment, ahol szívós munkával cambridge-i szaktekintéllyé vált, míg Lemkin a világháborúig Varsóban küzdötte fel magát a szakma elitjébe, hogy aztán az Egyesült Államokba emigráljon.
A lembergi meghívás az írónak viszont fordulópontot jelentett, miután egy diáklány azt javasolta neki, ne a két szakmai etalont próbálja megérteni, hanem saját családja sorsának nézzen előbb utána. Sandsnek ugyanis a nagyapja, Leon Buchholz is lembergi volt, a családja nagy része pedig Zsovkvában élt.
A könyv tehát nagyjából a kétharmadáig e három – zsidó – ember aprólékos gyűjtőmunkával rekonstruált életrajza, s noha látszólag semmi közük nincs egymáshoz, a szerző nem mulaszt el időről időre emlékeztetőket beszúrni, hogy adott időpontban mi történik épp a másik két főszereplővel. Leon Buchholz sorsa tipikus 20. századi történet. Bátyja az első világháborúban elesett, apja pedig nem sokkal később halt meg. Anyjával Bécsbe költözött, ahol nővére és sógora nevelte fel. Utóbbinak szeszfőzdéje volt, ebbe társult be később Leon is (az író a nagyapja keresztnevét használja). Megnősült, gyereke született, de a 30-as években a helyi nemzetiszocialisták már éreztették a korszellemet, az 1938-as Anschluss után Ausztriában alkalmazott nürnbergi törvények miatt pedig menekülnie kellett. Eljutott Párizsba, felesége és kislánya pedig néhány évvel később követték – hogy miért nem együtt mentek, arról külön fejezet is szól: az élni és szeretve lenni akarás izgalmasan megírt, családi dokumentumokkal illusztrált elegye.
*
A két jogász, Lauterpacht és Lemkin életműve elválaszthatatlan a származásuktól – a földrajzitól és az etnikaitól is. Az alapélmény, hogy tanulmányaik helyszínén lényegében folyamatosan gyilkoltak valakik valakiket, később pedig zsidóságuk miatt voltak kénytelenek elhagyni hazájukat, az őket ért atrocitások büntethetősége felé fordította őket. Munkásságukat folyamatosan nyomasztotta az otthon maradt rokonok sorsa, főleg azok után, hogy Hitler felmondta a német–szovjet megnemtámadási szerződést, s a Barbarossa hadművelettel pillanatok alatt visszavette Lemberget Moszkvától. E perctől – bár ezt akkor még egyikük sem sejti – a rokonság sorsa lényegében megpecsételődött. A nácik Lembergben és Zsovkvában is tömeggyilkosságokat hajtottak végre, Zsovkva 3500 zsidó lakosát – köztük Lauterpacht és Leon megannyi rokonát – a városka kelet–nyugati utcáján végighurcolva vitték a közeli erdőbe kivégezni. (Eközben Leon már Bécsben élő anyját először Theresienstadtba, majd Treblinkába deportálták.)
A két jogász ezekben az években dolgozta ki az egyes államok felelősségre vonásának elméletét, addig ugyanis – szuverenisták, figyelem! – nem volt olyan általánosan elfogadott normarendszer, amely korlátozta volna azt, hogy az államok azt tegyenek polgáraikkal, amit akarnak. Ezért problematikus például a törökök örményekkel szembeni tömeggyilkosságait népirtásnak nevezni: nem mintha mai szemmel ne lenne az, csakhogy 1915-ben semmilyen nemzetközi előírás nem volt, ami ebben megakadályozta s később büntette volna az elkövetőt, a népirtás fogalma pedig eleve ismeretlen volt. Azt ugyanis Rafael Lemkin találta ki. Meggyőződését pedig az erősítette, hogy egy stockholmi ismerőse minden náci rendelkezést megküldött neki Amerikába, amelyekből világos volt, hogy konkrét csoportokat pécézett ki magának a rendszer, módszeresen törölve el őket a Föld színéről.
Lauterpacht ezzel szemben azt vallotta, hogy nem a csoport, hanem az egyén jogai számítanak – „minden jog végső egysége az individuális emberi lény” –, az emberiesség elleni bűncselekmény fogalmával pedig azt szerette volna körülírni, hogy az elkövetők az egyén alapvető emberi mivoltát támadják (ezért nem emberiség elleni bűncselekmény, ahogy az a magyar köznyelvben gyakran még ma is keveredik).
Lauterpacht és Lemkin filozófiájának a nürnbergi perben vették először gyakorlati hasznát – bár a népirtás szó, Lemkin sajnálatára, nem szerepelt a vádiratban –, többek között a könyv egyik főszereplője ellen.
*
A negyedik életrajz is egy jogászé. Hans Franké, Hitler egyik legközelebbi munkatársáé, akit Lengyelország lerohanása után neveztek ki az új német tartomány kormányzójának, s e minőségében a Barbarossa hadművelet után Lemberg és környéke zsidóságának kiirtásában is övé a fő felelősség. Frank portréjának megrajzolásában Phillipe Sands egyik fő forrása a náci kormányzó fia, Niklas, aki minden egyes gesztusával érzékelteti apja iránti megvetését – Hans Frank felakasztása után készült fotóját a mai napig magánál tartja, apja bőrkabátja pedig madárijesztőként funkcionál észak-németországi kertjében. Részletes visszaemlékezést nyújt apja életmódjáról:
a krakkói Wawelbe beköltözött kormányzó éppenséggel Bachot hallgatott a dolgozójában, amit Leonardo da Vinci Hölgy hermelinnel című képe díszített, miközben aprólékos gonddal vezette naplóját, melyben a zsidók megsemmisítésének szükségességéről értekezett – később bőséges bizonyítékot nyújtva vádlóinak.
Emellett alighanem homoszexualitását palástolta azzal, hogy feleségét, Brigittét abnormális módon hagyta magán uralkodni. Tanulságos az is, ahogyan – már a nürnbergi fogdában – a pszichológusának saját áldozatszerepét ideologizálta meg, védőbeszédében pedig – a mellette ülő náci vezetők megdöbbenésére – odáig ment, hogy „ezer év sem törölheti el Németország bűnét”. Az akasztófát ettől még nem kerülhette el, az ítélethozatalt pedig a brit küldöttség tagjaként Lauterpacht már úgy figyelte közvetlen közelről, hogy tisztában volt vele: Lemberg környékén maradt családját Frank vezetésével irtották ki.
*
Kimondva-kimondatlanul: Lauterpacht és Lemkin vetélytársak voltak. Minden követ megmozgattak azért, hogy saját szempontjaik kerüljenek a náci vezetők elleni per vádiratába, s ebben Lauterpacht volt a jobb. Két évvel később azonban már Lemkin is triumfált: 1948. december 9-én az ENSZ Közgyűlése elfogadta a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezményt, a modern kor első emberi jogi egyezményét. „Lauterpacht és Lemkin lembergi és lwówi fiatalemberek voltak. Gondolataik nagy hatást váltottak ki az egész világon, örökségük messzire nyúlik.
A népirtás és az emberiesség elleni bűncselekmények fogalma egymás mellett fejlődött ki, és ez a kapcsolat összeköti az egyént a csoporttal.
Ötven nyár telt el addig, amíg a nemzetközi büntetőbíróság ötlete valósággá vált, mivel az államok széthúztak, és nem tudtak megegyezésre jutni a nemzetközi bűncselekmények büntetéséről. A változás végül 1998 júliusában jött el, katalizátorai a volt Jugoszláviában és Ruandában elkövetett atrocitások voltak. Azon a nyáron több mint százötven állam jutott egyezségre egy nemzetközi büntetőbíróság statútumának elfogadásáról” – írja az utószóban Philippe Sands.
Fél évszázadot kellett tehát várni arra, hogy a két jogász gondolataiból egyetemesen elfogadott jogszabálytár váljék, amely az egyetlen eszköz arra, hogy a saját népeikkel kegyetlenkedő diktátorokat, ha tudják, felelősségre vonják. Ehhez azonban egy körülmény biztosan kellett: Lemberg, „a sötét és titkos múlttal rendelkező város, amelynek lakói mások által teremtett tereket foglalnak el”.
Nyitókép: német katonák vonulnak Krakkó náci vezetői (köztük Hans Frank) előtt, 1940 októberében. Fotó: Roger-Viollet
