Exkluzív riport Isztambulból: csak egyvalami állhat az új menekültválság útjába
Itt az újabb menekültválság? 2020 lesz az új 2015, miután Erdoğan megnyitotta a határokat? A Keletiből utazni akarók etnikai összetétele megint olyan lesz, mint egy átlagos német pályaudvaré? És egyáltalán: mi történik Szíriában és miért megint Európát szívatja a török elnök? A nyugtalanító kérdésekre riporterünk Isztambulból válaszol.
Február 28-ig a halandó európai újságolvasó úgy tudta, hogy az EU és Törökország között még 2016-ban köttetett migrációs megállapodás ha nem is teljesen, de nagyjából jegelte a szír menekültválságot, és a 2015-öshöz hasonló helyzet – amikor százával, ezrével indultak meg csoportok Németország felé – nem nagyon állhat elő. Aztán február 28-án reggel robbant a hír a nemzetközi sajtóban: Törökország felfüggeszti az uniós dealt. „Határozottan és azonnal úgy döntöttünk, hogy nem akadályozzuk a szír irreguláris migránsok Európába jutását, sem szárazföldön, sem tengeren” – mondta egy név nélkül nyilatkozó török kormányzati forrás a Reuters hírügynökségnek.
A tét nem kicsi: több millió menekült tartózkodik Törökországban és nyilvánvaló, hogy köztük tömegek vannak, akik nem tekintik végállomásnak Erdoğan hazáját. A Válasz Online-nál kerestük a lehetőséget, hogy a lehető legközelebb menjünk a bontakozó válság kiindulópontjához. Riporterünk ezért Isztambulból jelentkezik, hogy mintát vegyen a közhangulatból, és hogy ne csak a hírekből, hanem a helyszínről is tájékoztatni tudjuk olvasóinkat a konfliktus gyökereiről és a megoldási lehetőségekről. (Biztonsági okból a riportot álnéven közöljük.)
×××
– Á, miért mennék én Európába? Van jó munkám a török légitársaságnál, két éve már a török állampolgárságot is megkaptam – simogatja Omar elégedetten a próféta útmutatásának megfelelő, frissen nyírt szakállát, miközben átadja a helyét nekem a borbélyszékben.
– Voltam én már Franciaországban és Németországban, de nem hithű muszlimnak való helyek azok – teszi még hozzá magyarázatként, bár meg tudnám vigasztalni, hogy utóbbi csak idő kérdése. Majd elkezd arabul társalogni a borbéllyal. Merthogy ugyan Törökország központjában vagyunk, de ha létezik kis Damaszkusz, akkor Isztambul Fatih negyede kiérdemli ezt a nevet. A boltokon legalább annyi az arab felirat, mint a török, és a borbélytól nem messze olyan hagyományos arab édességekhez lehet hozzájutni, mint a nutellás gofri.
Ha valahol lázas izgalomnak kéne lennie amiatt, hogy a török elnök megnyitotta az Európába vezető határokat, hát itt. Mégsincs semmi nyoma.
A pénzváltók csak kedvetlenül legyintenek a kérdésemre, nőtt-e a forgalmuk.
– Látta a képeket a határon? – kérdezi pár üzlettel arrébb Ahmed, a baklavaárus.
– Csak afgánok, pakisztániak, meg afrikaiak vannak rajtuk.
Ami nagyrészt valóban igaz, még ha a görög határvédelem első halálos áldozata egy szír férfi lett is a héten.
De miért nem indult még el a Törökországban élő több mint három és félmillió szír? A törökök már jó ideje zárva tartják a szíriai határt, építettek oda falat is, sőt alkalmanként lőnek is a határsértőkre. Amiből egyrészt az következik, hogy kell némi egészséges önbizalom ahhoz, amit most a görög brutalitást kritizáló török sajtó művel. Másrészt – ami ennél fontosabb –, hogy az utóbbi időben sok új szír menekült nem érkezett Törökországba. Az afgánok, pakisztániak, bangladesiek viszont folyamatosan szivárognak, és mivel Afganisztán lakossága is kétszer akkora, mint Szíriáé, a pakisztániak, bangladesiek meg pont egy nagyságrenddel feljebb játszanak, az utánpótlás örök időkig biztosított. Ők a legmozgékonyabbak, a legszegényebbek és legtürelmetlenebbek is: túl akarnak jutni Törökországon minél előbb.
A Törökországban élő szírek ezzel szemben két nagy csoportra oszthatók, ami nagyrészt generációs kérdés is. Vannak a valamiféle egzisztenciát kiépített idősebbek, mint Omar vagy Ahmed, akik inkább maradnának, még ha sokat is panaszkodnak a törökökre.
– Rasszizmus van – szögezi le Omar egy amerikai elitegyetem professzorának kérlelhetetlenségével, bár talán kicsit kevésbé dogmatikusan. – Az az igazság, hogy sokan is vagyunk. És Jordániában még szörnyűbbek voltak az emberek. Pedig ők arabok.
Aztán vannak a fiatalabbak, akik viszont készen állnak elindulni, ha tényleg van rá lehetőség.
– 450 dollárt keresek, ha lenne háromezer dollárom, amit az embercsempészek kérnek, azonnal indulnék – mondja Anas, a harmincas mag- és aszaltgyümölcs-árus, akinek ráadásul él egy nagybátyja Münchenben.
– És jól érzi magát ott? – érdeklődöm.
– Tudod, mennyire szereti? Hat gyereke van! És a német állam mindegyik után ad pénzt neki. Dolgoznia sem kell! Most akkor maradjak itt? – kérdezi, majd izgatottan mesélni kezdi, hogy megismerkedett egy lengyel lánnyal. – Pénteken randizom vele, szerinted összejöhet?
Amennyire a lengyel lányokat ismerem, bármi – biztatom. De nem egyszerűbb felszállni egy buszra? – kérdem. Hallottam, hogy most buszokkal ingyen viszik a határra azt, aki menni akar, merthogy a törökök tényleg full szervizt nyújtanak. A török állami tévé például Twitteren közölt térképet a menekülteknek, hogyan érhetik el Európát.
Ki gondolta volna, hogy pont a török tévé lesz az első, ahol Soros György határozza meg a szerkesztési elveket!
– Ez igaz, de aztán? – kérdez vissza Anas. – Kiraknak a határon, mire a görög határőrök jól megvernek és visszazavarnak. Ezután jó eséllyel a törökök is megvernek, amiért visszajöttem, és ha igazán peches vagyok, beraknak egy buszba és visszavisznek Szíriába.
A görög kormány tényleg bejelentette, hogy egy hónapra egyszerűen hatályon kívül helyezi a menekültjogi szabályozást és nem enged be senkit az országba. Remélem, fizetnek nekünk jogdíjat az ötletért. A görögök tehát a szárazföldi határon egyszerűen visszaverik az embereket könnygázzal és gumibottal, de még az égei-tengeri szigeteken is megpróbálják visszafordítani a csónakokat. Ez utóbbi persze sokkal nehezebb, hiszen ha már partot értek a menekültek, a görög határőrök nem szállhatnak partra Törökországban, hogy visszavigyék oda őket.
És bár a tengeri utat a törökök közreműködése nélkül egyszerűen nem lehet lezárni, az látszik, hogy a görögök most sokkal felkészültebbek és elszántabbak.
Nem akarják, hogy megismétlődjön 2015, amikor menekülttáborrá és átjáróházzá változott az országuk. Amihez a görög kormánynak a megfelelő szavazói felhatalmazása is megvan: a menekültek akkor járnának rosszabbul, ha a görög határőrök helyett a szigetek lincshangulatban égő görög lakosaival találkoznának először.
Annak, hogy Erdoğan pont most nyitotta meg a határokat, két fő oka van. Egyrészt a szír vendégek népszerűtlensége belpolitikai kérdéssé is vált.
– Elegünk van belőlük, mindenhol ott vannak és mindenhol különleges bánásmódot igényelnek, merthogy ők szírek – magyarázza a Fatih mecset gyönyörű, márvánnyal borított udvarán egy idegenvezető, amikor kis olasz csoportja éppen pihenőt tart. – Ha fölszállnak a buszra, nem akarnak jegyet venni, merthogy ők szegény szírek. Ha kórházba mennek, akkor azonnal lássák el őket és persze ingyen, merthogy ők szegény szírek. Ja, és csak akkor hagyja kint a mecset előtt a cipőjét, ha nem akarja többet látni! – int a fejével lerongyolódott szír fiatalemberek hét-nyolc fős csoportja felé.
Ez a beszédmód teljesen komilfó a kulturált, világi, értelmiségi törököknél is. Nem véletlen, hogy a tavalyi helyhatósági választásokon Erdoğan elvileg nyugatbarát (?), liberális (??) ellenzéke szónokolt a leghangosabban a szírek ellen. Fatihban például a baloldali ellenzékkel választási szövetségben induló szélsőjobbos párt (tudom, el se tudták volna képzelni, hogy valahol létezhet ilyen) azzal kampányolt, hogy „Ne engedjük át Fatihot Szíriának!”
Amikor a török hatóságok azt mondták, hogy a hétvégén 80 ezer ember hagyta el Törökországot, miközben a görögök ennek csak egy töredékével találkoztak, nyilvánvaló, hogy a számok belpolitikai fogyasztásra vannak szánva. Csak a miheztartás végett: tavaly egész évben 65 ezer ember érkezett Görögországba, ami egyrészt ugyan 80 százalékkal több, mint egy évvel korábban, másrészt még kezelhető mennyiség.
Az a hangulat tehát, amelyben 2011-ben Erdoğan beengedte és testvérként kezelte a szíreket, csak valamivel tartott tovább, mint az az eufória, amikor a németek plüssmacikkal várták a pályaudvarokon az érkezőket.
Az okok is ugyanazok: beilleszkedési zavarok, túlterhelt rendelők és iskolák, emelkedő lakásárak, harc a munkahelyekért. Közben a szír termékenység messze meghaladja a törököt, egyes becslések szerint a több mint 80 milliós Törökországban minden tizedik megszülető gyerek szír. Konzervatív számítások szerint is csaknem félmillióan születtek a konfliktus kezdete óta, vagyis a probléma nem fog magától megoldódni, Erdoğannak pedig, ha népszerű akar maradni, meg kell mutatnia, hogy kezeli a helyzetet. Ahogy azt is mutatnia kell, hogy a szíriai konfliktust is kezeli. Ez a másik oka a mostani időzítésnek.
A törökök azért vonultak be Szíria északi részére, hogy egyrészt neveljék a kurdokat (ami mindig jól jön), másrészt, hogy létrehozzanak egy olyan biztonsági övezetet, ahol az ő szövetségeseik az urak, nem a szír kormány. Ahova akár vissza is lehet zsuppolni egy csomó menekültet. Csakhogy ez pont az az észak-nyugati, idlibi rész, amelyet a polgárháborúban győzelemre álló szír elnök még vissza szeretne foglalni, s ahol egyébként egymillió menekült figyeli teljes pánikban a szír előrenyomulást.
Erdoğan politikájának kudarca akkor vált nyilvánvalóvá, amikor múlt héten a szír légierő lebombázott egy támaszpontot és megölt 33 török katonát. Mármint a hivatalos török adatok szerint, mert mások szerint legalább ötvenet. Mint ahogy valójában könnyen lehet, hogy nem is szírek bombáztak, hanem oroszok. Mindenesetre
a törökök kényesen vigyáznak arra, hogy hivatalosan csak a szír erőkkel legyenek konfliktusban, ne a szír légteret valójában ellenőrző oroszokkal.
Ennek jegyében az elmúlt napok roppant kemény török válaszcsapásai is azt hangsúlyozták, hogy hány szír tankot, helikoptert, katonát semmisítettek meg. Miközben Erdoğan és Putyin az asztal fölött így báboznak, alatta persze rugdossák egymást. A minap Isztambulban a Sputnik nevű orosz hír- és álhírügynökség helyi újságíróira akart rátörni hangos árulózással öntevékeny török polgárok egy csoportja. A megmozdulás persze pont annyira lehetett spontán, mint egy hasonló akció Moszkvában, és valószínűleg a végeredmény sem különbözne a két országban: a török rendőrök természetesen az újságírókat vitték el és zárták be.
Ez a bábjáték amúgy az oroszoknak is megfelel, mert igazából ők sem akarnak nyílt konfliktusba sodródni a törökökkel. Mindenki abban bízik, hogy a csütörtöki Erdoğan–Putyin találkozón sikerül valamiféle kompromisszumos megoldást találni. Végülis a török és az orosz elnök kapcsolatának dinamikájába tényleg bármi belefér, pillanatok alatt lettek eddig esküdt ellenségből legfőbb szövetségesek, aztán megint esküdt ellenségek. Erdoğan egyébként Aszaddal is nagyon jóban volt, mielőtt elkezdte úgy gyűlölni, mint senki mást.
Mindez azt is világosan megmutatja, milyen sérülékeny az a világrend, amely erős intézmények helyett erős emberekre, szürke hivatalnokok helyett karizmatikus vezetőkre épül, akik amúgy részben pont azért kerülnek hatalomra, mert biztonságot ígérnek népüknek. A végeredmény azonban ilyen, némileg középkori világ, amelyben a vezetőket nem korlátozza semmi, s ha éppen megsértődnek, hát háborút indítanak.
Erdoğan az elmúlt időben – amikor éppen jóban volt Putyinnal –, folyamatosan azt üzente Európának és Amerikának, hogy látjátok, nincs szükségem rátok. Mivel pedig Erdoğan (és általában az ilyen vezetők) semmit nem utálnak jobban, mint ha gyengének látszanak, ezért nem képes visszamenni Európához és Amerikához azzal, hogy bocsánat, tévedtem. Inkább zsarol és fenyegetőzik, nehogy úgy tűnjön, hogy neki van szüksége másra. Pontosan olyan érett problémakezelő képességről tesz tanúbizonyságot, mint egy Németországba megérkezett afgán kamasz, aki megcsalja a német barátnőjét, majd amikor rájön, hogy az új nő meg őt csalta meg, akkor az elsőn áll bosszút. Hiszen miatta volt minden, nem?
Más kérdés, hogy ez mire lesz elég. Európa hiába áll mellé az oroszokkal szemben, Szíriában – mint szinte bárhol, ahol fegyverek dörögnek – Európa nem tényező. Persze nyilván bejelentenek majd néhány új szankciót pár orosz helyettes államtitkár ellen, de ezen kívül? És az európai passzivitást ebben az esetben még jóízűen szidni sem lehet, hiszen pontosan kinek az oldalára is kellene odaállniuk Idlibben? Európa szívatása azért is tűnik korlátozott hatékonyságú fegyvernek, mert Putyin általában csak örülni szokott annak, ha tőle nyugatra migrációs krízis robban ki: az csak legfőbb szövetségeseit, a szélsőjobbos pártokat erősíti. Trump meg nagy ívben tesz arra, mi történik Európában. A szélsőjobbnál csak a különböző jogvédő és menekültügyi szervezetek örülnek jobban, hogy végre megint kíváncsiak rájuk a hírtévékben. Jól láthatóan minden megszólalásukat két cél vezérli:
- Európa minél hamarabb, minél több nem európait fogadjon be és
- a lehető legtöbb „őseurópaiból” csináljanak megveszekedett orbánistát.
Bízzunk benne, hogy Erdoğannak kicsit jobb lesz az alkupozíciója Moszkvában, ha mutathatja, mennyire mögötte áll Európa és Amerika. Mert azért az egész történet hirtelenségében, Erdoğan kétségbeesett csapkodásában fel lehet fedezni némi pozitívumot is. Azt, hogy amilyen drámain kezdődött az egész, ugyanúgy vissza is állhat a status quo. Erdoğan évek óta fenyegetőzik a határok megnyitásával, általában több pénzért hisztizve – amit persze most is akar –, de ez az ütőkártya pontosan addig ér valamit, amíg ki nem játssza. Vagyis
jó esély van rá, hogy amint elér bármit Moszkvában, a szír fronton vagy Európában, amit sikerként tálalhat otthon, újra lezárja a határt.
A legközelebbi alkalomig. Merthogy a veszély mindig itt fog lógni a fejünk felett – elvégre Damoklész is a Földközi-tengernél élt.
Miközben a szír borbély a nyakamnál dolgozik – ami arab környezetben azért kicsit mindig nyugtalanító érzés, bár közel sem annyira, mint amikor egy szakállolajillatú műfavágó teszi Budapesten ugyanezt tízszer annyiért –, kinyílik az ajtó, és a pár perce már elbúcsúzott Omár dugja be a fejét.
– Azért, ha már így találkoztunk, nem tudna mégis intézni nekem egy vízumot Európába?
Nyitókép: a görög–török határ Görögországból fényképezve, 2020. március 2-án. Fotó: AFP/Sakis Mitrolidis
