A szép, szomorú néni a házunkban lakott. Harminc évvel később bukkantam szörnyű múltjára
„Gyerekkoromban lakott a házunkban egy nagyon szép, de nagyon szomorú idős nő. Csak nézett bennünket, gyerekeket, ahogy játszottunk. Ma megtaláltam a levéltárban az internálási iratait, a kézírásos feljegyzéseit 1950-ből. Ártatlanul ítélték el. Lehet, megírom a történetét.” Ennyit tett ki a Facebookra Tóth Eszter Zsófia február 10-én, a Válasz Online pedig azonnal jelentkezett a Clio Intézet történészénél: ha tényleg megírná a páratlan esetet, örömmel közölnénk a cikket. A fénymásolatok hetekkel később érkeztek meg, aztán megérkezett az írás is. Nincs tudomásunk arról, hogy bárki mással hasonló megesett volna: hogy a gyerekkori emlék, a szótlan idős néni évtizedekkel később megsárgult lapokról „üzen” az addigra történésszé lett egykori kislánynak. Ez a történet nem csak Nóra néni története – a kistarcsai internáltaké mind.
Gyerekkoromban lakott a házunkban egy nagyon szép, de nagyon szomorú idős nő. Csak nézett bennünket, gyerekeket, ahogy játszottunk. Most megtaláltam a levéltárban az internálási iratait, a kézírásos feljegyzéseit 1950-ből. Kistarcsán volt három évig. Ezt akkor persze nem tudtuk. És nem is volt annyira idős, mint amilyennek tűnt. 1979-ben, amikor beköltöztünk a házba, 62 éves volt.
Új lakótelepen laktunk, nagyon boldogok voltunk, amikor megkaptuk a lakást. Mindenki ismert mindenkit. Ráadásul nekünk a negyedik emeleten jutott lakás, lift nem volt, amit akkoriban nem bántam, boldogan szökdécseltem felfele a lépcsőkön. Anyukámnak útközben mindenkihez volt egy kedves szava, csak a harmadik emeleten lakó M. Béláékat nem szerettük. M. Béla vonalas elvtársnak tűnt, és be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, amikor a lakóbizottság elnökeként anyám orra elé dugott egy ívet, hogy írja alá. A településfejlesztési hozzájárulásról szólt, melyet úgymond alulról jövő kezdeményezésként, önkéntes aláírásokkal szándékoztak bevezetni.
Az emeletünkön laktak W. Gézáék, nagyon izgultunk a lányukért, hogy vegye el feleségül az udvarlója, szép pár voltak. Ha nem volt otthon só vagy tojás, mindig Cs. Miklósékhoz mentünk, és ők is jöttek hozzánk hasonló esetben. Amikor egy éjjel anyukám rosszul lett, Cs. Miklósékhoz vittek át a szüleim, mivel mozgósítható rokonunk nem volt, aki vigyázott volna rám, amíg apám anyámat kísérte a kórházba.
A lényeg, hogy összetartó ház voltunk, gyakorlatilag mindenkiről tudtunk minden lényegeset. Kivéve a szép, idős, szomorú nőről. Egyedül az ő névtáblája kezdődött úgy, hogy „özvegy”. Még a keresztnevét sem tudtuk. Ő nem állt szóba senkivel, csak szomorúan mosolygott, lábán mindig vastag gumiharisnyát és kismamacipőt viselt, visszereit kímélendő. Viszont a frizurája, az mindig tökéletes volt, olyan, amilyet Karády Katalin viselt. Sötét ruhákban járt, de amikor ránéztem, arra gondoltam, fiatalkorában biztos piros pöttyös ruhákat hordott. Igényes volt és adott magára. Körüllengte valami titokzatosság.
Akkoriban nem sejtettem, hogy történész leszek, és jó 30 évvel később az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Hivatalának internálási iratait lapozgatva rábukkanok a történetére. Most már tudom: Nóra néninek is szólíthattuk volna.
A története úgy került elém, hogy jelenleg a kistarcsai internálótábor történetét kutatom. Ott olyanokat tartottak fogva, akiket bíróság nem ítélt el. Maximum két évig lehetett az elítélt internálva.
1946-ban 18 ezer fő volt internálva Magyarországon, ebből 616, majd 464 fő Kistarcsán. Elég volt hozzá egy rosszindulatú, alaptalan feljelentés, hogy internálótáborba kerüljön valaki.
A kistarcsai tábor 1949-től a központi internálótábor, gyűjtőtábor szerepét töltötte be, 1950-től az Államvédelmi Hatóság alá tartozott és csak politikai okból elítéltek voltak ott. Férfiak és nők is. Olyanok kerülhettek egy zárkába, akik az életben nem is ültek volna le egymás mellé. Ahogy Almási Tamás Ítéletlenül című dokumentumfilmjében láthattuk, együtt volt ott Szálasi Ferencné és Dévay Camilla – Udvaros Dorottya színésznő édesanyja –, valamint Esterházy Mónika grófnő, Esterházy Péter nagynénje. Az őrük, Piroska „olyan ijesztő és félelmetes volt, maga a jelenség. Az a hatalmas nő abban a feszülő egyenruhában a hatalom gőgjével. Egy primitív embernek hatalma van. Érti? Egy csomó szellemi ember fölött. Maga nem tudja, hogy az neki milyen erőt adott, hogy ő a senki, itt meg a grófkisasszonyok, hercegkisasszonyok. Írók, művészek és ezeknek ő parancsolhat, ő dirigálhat” – emlékezett rá vissza Dévay Camilla.
„Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága. Budapest Andrássy út 60. Távbeszélőszám: 121-710. Postahivatal: 509. Véghatározat. (…) háztartásbeli a 8130/M.E. Rendelet 1§-nak b. pontja (…) alapján rendőrhatósági őrizet alá helyezését (internálását) rendelem el. Megokolás: eljárás alá vont személy demokráciaellenes tevékenységet fejtett ki, ezért internálása szükséges. (…) fellebbezésre való tekintet nélkül azonnal végre kell hajtani.” Ezt olvastam a levéltárban 2020. február elején.
Lejjebb siklott és tekintetem és jött a felismerés, látva az aláírást. Hogy ő volt. Nóra néni. Fellebbezett, de hiába. Majdnem három évet töltött Kistarcsán, együtt az Ítéletlenül szereplőivel.
Bank Barbara történész megállapította, hogy az internálótáborokba a hatalom azokat az embereket száműzte, akiket az érvényben levő törvények szerint és az összegyűjtött bizonyítékok alapján nem ítélhettek el bírósági ítélettel, a diktatúra mégis a rendszer ellenségeinek tartotta őket.
A kistarcsai internálótábor Kopácsi Sándor visszaemlékezése szerint „roppant nagy terület, szögesdrótokkal körülkerítve, téglaépületekkel és barakkokkal, amelyek eléggé hasonlítanak ahhoz, amit Szolzsenyicin és más szovjet szakértők írnak le. A női internáltak épülete magas kőfallal volt körbekerítve, zsúfolásig teli szobák, lemeszelt ablakok. Napközben a priccsen csak ülni lehetett… Kistarcsán körülbelül négyszáz női fogvatartott volt. Tulajdonképpen a magyar társadalom teljes keresztmetszete ott volt akkor, ami annyit jelentett, hogy a grófnőtől a kulákasszonyig, a újságírótól a színésznőig minden társadalmi rang és foglalkozás, valamint vallás képviseltette ott magát. Úgy bántak velünk, mint a bűnözőkkel. Ujjlenyomatot vettek mind a tíz ujjunkról, elölről, oldalról lefényképeztek, meztelenre vetkőztettek. Priccsen aludtunk, az ágyban szalmazsák volt, ami nagyon szúrt” – Sarlós Zsuzsa így idézte fel a megpróbáltatás éveit.
„Egy héten egyszer volt fürdés. Vittek két udvaron keresztül valamilyen épületbe, ahol nem tudom hány ilyen vízrózsa volt. Annyian voltunk, nem mindenkinek jutott vízrózsa, hanem hat, hét, nyolc embernek kellett 10 perc alatt hajat mosni és lefürödni egy rózsa alatt. Most képzelje el, 10 perc alatt meg lehet ezt csinálni? Ezt nem, ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha teljesen meztelenre levetkőzöm. Mezítláb bújok be egy cipőbe és a meztelen testemre veszem föl a kabátomat és rohanok át” – emlékezett vissza a körülményekre Dévay Camilla.
Megtudtam azt is, hogy Nóra néni eredeti foglalkozása női szabó volt, férje pedig koncepciós per áldozata lett. Ahogy lapozgattam az iratokat, megtaláltam kézírásos önéletrajzát is, gyönyörű, szálkás betűkkel, amelyet 1952-ben kellett írnia. Bevett módszer volt: újra és újra önéletrajzokat írattak az elítéltekkel, hogy kifárasszák őket, hogy beismerő vallomást csiholjanak ki belőlük.
Mit tudott volna beismerni Nóra néni azon kívül, hogy nagyon szerette a férjét? Apja hivatásos katona, édesanyja értelmiségi családból származott, törvényszéki orvos volt a nagypapa. Egy jó nevű budapesti gimnáziumban érettségizett, majd férjhezmeneteléig női szabó volt. Két gyermekük született, „gyermekeim gondozásán, nevelésén és a háztartási munkámon kívül az MNDSZ-ben dolgoztam, később az MDP 3.2. körzetében és az (..) iskola szülői munkaközösségében. 1944 telén szerzett ülő- és járóideg gyulladásommal sokat betegeskedtem, , több ízben hónapokig feküdtem a kórházban” – írta önéletrajzában. És még azt is, hogy „házasságunk a legharmonikusabb volt. Férjemben az önzetlen, becsületes, szorgalmas ember és élettárs, elvtárs, apa megtestesülését láttam, akinek minden szava és tette a párthoz és az eszméhez való hűségét bizonyította. Leírhatatlan megdöbbenéssel éltem át számomra érthetetlen és váratlan őrizetbe vételét. (…) Férjem elvitele után engem két kisgyermekemmel M-ra vittek. Onnan Kistarcsára hoztak a fogdaépület magáncellájába.(…) Meglátogatott egy őrnagy, aki férjemtől pár sort hozott számomra . Azt mondta, amíg férjem ügyét kivizsgálják, én itt védőőrizetben kell, hogy maradjak. (…) Továbbá közölte, hogy ellenem vád és eljárás nincsen. Azóta velem semmit nem közöltek. 27. hónapja gyermekeim hol- és hogylétéről semmit nem tudok.”
1953-as szabadulásakor alá kellett írnia, hogy „tudomásul veszem, hogy az internálótáborral és a táborban levő személyekkel kapcsolatos minden tény vagy adat állami titkot képez, az állami titok megsértését a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1952. évi XII. sz. tv. erejű rendelete 10 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtja, amennyiben a cselekmény súlyosabbnak nem minősül”.
Nóra néni nem mesélt, nem tudjuk, ő mit érzett a szabaduláskor. Egy rabtársa így emlékezett vissza: „Taxival hazajöttem, (…) A sofőr kérdezte: ön internált volt? Igen, három évig. Megállította a kocsit. Mártírok útján mentünk, azt mondta, engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét és gratulálok, hogy itthon van. Akkor én elkezdtem bőgni. Nem vagyok egy sírós alkat, de egy egyszerű sofőr átérezte, mi megy bennem végbe.”
A vele kapcsolatos utolsó irat e dossziéban 1958. február 23-i, mint rehabilitált és a nyilvántartásból törölt internálté.
×××
Szándékosan nem írtam le a teljes nevét és a pontos dátumokat. Egy volt a kommunizmus áldozatai közül. Az 1980-as években köztünk éltek ők. A néma tanúk. Hurcolták történeteiket.
Mi 1988-ban elköltöztünk a házból. Most, az iratokból tudtam meg, hogy Nóra néni 1989-ben meghalt. Számára nem érkezett el a feloldozás, a történetek kibeszélésének ideje. Úgy képzelem, hogy végtelenül szomorúan hagyta el ezt a világot, egyedül abban bízva, hogy szeretett férjével újra találkozhat a túloldalon.
Nyitókép: Fortepan/Magyar Rendőr
