„Xenofóbiás magömlés kéjében vonagló vitézek” – 30 éve kezdődött a marosvásárhelyi fekete március
Három évtizeddel ezelőtt reális veszély volt, hogy a diktatúrát frissen megdöntött Romániában Erdély etnikai összecsapások tűzfészkévé válik. Napra pontosan harminc éve annak, hogy egy magyar nyelvű gyógyszertári felirat leverése után utcai harcok kezdődtek Marosvásárhelyen. A legrosszabb forgatókönyv szerencsére nem valósult meg, de máig kérdések szegélyezik az eseményeket. Valóban a Securitate mozgatta a szálakat? Miért sürgették a helyi magyarok az önálló iskolák kialakítását, amikor azt a románság „etnikai szeparatizmusként” élte meg? Téma-e még Romániában ez a válságos időszak és hogyan befolyásolja a helyi politikát? Történelmi oknyomozásunk következik – a Bernády György Közművelődési Alapítványnak köszönhetően Magyarországon eddig még soha meg nem jelent fotókkal.
„Januárban egyszer csak megállít Dumitru Mureşan. Azt mondja: te, Gyuri, tényleg kiteszitek a magyar feliratokat? Hát persze, mondom, nyilvánvaló, hogy visszatesszük őket, miért ne tennénk vissza? (…) Néz maga elé sötéten, azt mondja: ha ti kiteszitek a feliratokat, akkor nekem végem. Akkor már ez sem lesz az én városom és nekem nincs hová hazamennem, ebbe fogunk belepusztulni.”
Gálfalvi György újságíró idézte fel egy román ismerősével folytatott beszélgetésen keresztül a marosvásárhelyi „fekete március” előtti közhangulatot. Egy magyar nyelvű gyógyszertári felirat miatt alakult ki konfliktus 1990. március 16-án. Három nappal később a Görgény-völgyéből a városba szállított, álhírekkel és pálinkával felhergelt román falusiak a hatóságok tétlensége mellett magyarokat vertek véresre. A legismertebb áldozat a fél szemére megvakított Sütő András író volt. A válaszcsapás nem maradt el: március 20-án a környékbeli székely falvak férfijaival és magyartudatú cigányokkal kiegészült helyi magyarok szétverték a támadókat, többeket súlyosan bántalmaztak és buszokat is felgyújtottak. Az összecsapásoknak öt halálos áldozata volt (három magyar és két román), százak szorultak kórházi ellátásra.
Nem szabad elhallgatni a magyar erőszak román áldozatait, de két tény világosan jelzi, hogy kik voltak a támadók, illetve kikre akarta hárítani a felelősséget az államapparátus. A közvetlenül az események után a városba látogató román kormányzati vizsgálóbizottság úgy találta: a marosvásárhelyi kórházba első hullámban érkező sérültek elsöprő többsége magyar volt, azaz őket támadták, s nem ők támadtak. Másrészt a marosvásárhelyi események után 43 személyt ítéltek el erőszakos cselekedetért. Kivétel nélkül magyarokat vagy magyar anyanyelvű cigányokat – s ez akkora részrehajlás, hogy neki lehetne támaszkodni.
A marosvásárhelyi események okairól, megítéléséről három évtizede vitatkoznak. Talán lehetetlen is levetkőzni elfogultságainkat, mindenesetre legalább törekedni kell arra, hogy megpróbáljuk megérteni a „fekete március” mienkétől eltérő értelmezéseit is. Gálfalvi György bevezetőben említett kis története és az eseményeket talán legalaposabban feldolgozó László Márton és Novák Csaba Zoltán szerzőpáros A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16-21. című könyve jól összefoglalja, hogy ugyanazon eseményeket mennyire eltérően ítélték meg magyarok és románok. A magyarok – messze nem csupán az értelmiségi elit – számára a kommunizmus bukása a visszaszorított anyanyelvhasználat és oktatás kiterjesztését jelentette. Szinte azonnal megkezdődött a szervezkedés önálló magyar tannyelvű intézmények létrehozására, így 1990 elejének fő kérdése Marosvásárhelyen a kétnyelvű feliratok mellett a magyar tannyelvű intézmények létrehozásának igénye, a Bolyai Farkas Líceum és orvosi egyetem magyar részlegének önállósodása volt (lásd nyitóképünket).
Ha létezik egyáltalán pozitív olvasata az 1990 eleji történetnek, akkor éppen ez: a diktatúra bukása után éppúgy szerveződni kezdett a magyar közösség, mint a nagy huszadik századi történelmi traumák: 1920 és 1945 vagy – jóval szűkebb kerekek között – az 1968-as romániai közigazgatási reform után. A diktatúra nyomasztó tapasztalata volt, hogy az asszimiláció lándzsahegye az oktatás: a nagyjából felerészt magyarok lakta Maros megyében 1989-re nem maradt egyetlen önálló magyar nyelvű középiskola sem. Zsigereiben érezte mindenki, hogy a „testvéri együttélés” jegyében román intézményekkel összevont, vagy román nyelvű osztályokkal kiegészített iskolák valójában az anyanyelvű képzéseket szűkítik, s végső céljuk a kisebbségi értelmiségi utánpótlás kiszikkasztása. Ugyanezt a célt szolgálta a magyar nyelvű egyetemi képzések visszanyesése. A folyamat a kolozsvári, román nyelvű Babeş és a magyarul oktató Bolyai egyetemek 1959-es összevonásával indult, s eredményeképpen a nyolcvanas évek végére a romániai magyar diplomások aránya messze alulmúlta a kisebbségi közösség számarányát.
Ami magyar szempontból a beolvasztással fenyegető oktatáspolitika visszabontása és a közösségi önszerveződés, az a marosvásárhelyi románság szempontjából „etnikai szeparatizmus” volt. „A román elit pozícióit féltette, s a hatalmi helyzeten kívüli románság egy része is veszélyt érzékelt” – magyarázza a Válasz Online-nak Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. „A hetvenes-nyolcvanas években dominancia- és nyelvváltás zajlott le Marosvásárhelyen. A sokszor más vidékről idetelepült román emberek mindig azt hallották, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódott, s ezt látszott alátámasztani, hogy a városból a magyar vezetők éppúgy eltűntek, mint a magyar feliratok. 1989. decemberében viszont a »láthatatlan« kisebbség percek alatt láthatóvá vált, megszervezte önmagát, jogokat követelt, nemzeti szimbólumait kezdte használni” – teszi hozzá.
Azt, hogy ezek a kérdések éppen Marosvásárhelyen váltak kiélezetté, s nem mondjuk az Erdély fővárosának számító Kolozsváron, földrajzi és történeti okok egyaránt magyarázzák. Egyrészt Marosvásárhely a tömbmagyar Székelyföld és román többségű területek (például a Mezőség) határán fekszik. (Kolozsvár tágabb környezetében Kalotaszeg kivételével nincs összefüggő magyarlakta terület.) Másrészt a város 1952-től a Magyar Autonóm Tartomány központja volt: a román nemzetiségpolitika példásságát demonstráló közigazgatási egység módosított névvel-területtel, visszanyesett hatáskörökkel, de egészen 1968-ig létezett. Noha egy kommunista diktatúrában valódi önigazgatás természetesen nem létezik, a helyi magyar nemzetiségű pártelit Marosvásárhelyen létrehozott egy „kulturális üvegházat”. Itt a magyar még akkor is jelen volt a hivatalos nyelvhasználatban, amikor Erdély más területein már visszaszorult. A földrajzi, történeti okok mellett a demográfia is magyarázza, hogy éppen Marosvásárhelyen alakult ki a konfliktus 1990 tavaszán. Miközben Erdély más nagyvárosaiban – a nagyarányú betelepítés miatt – már régebben megszűnt a magyar dominancia, Maros megye székhelyén még a nyolcvanas évek közepén is a kisebbség volt a többség. László Márton és Novák Csaba Zoltán már említett kötete idéz egy ritkaságszámba menő dokumentumot arról, hogy a helyi pártvezetés tudatosan törekedett a város etnikai arculatának megváltoztatására. Az 1989-es decemberi események során nyilvánosságra került irat szerint 1985. január 1-jén a városnak 150 ezer lakosa volt, ebből 85 ezer (majd 56 %) volt magyar és 66 ezer (43%) a román. A helyi pártvezetés javaslatára az arányok megváltoztatása érdekében 1990-ig masszív betelepítést kellett volna végrehajtani.
Marosvásárhely tehát egy etnikai kontaktzónában fekvő nagyváros volt, ahol nagyszámú, ám félreállított magyar értelmiségi-vezetői réteg volt jelen, elevenen élt a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” autonómia emléke, s ahol a kisebbségi többség ellenére felszámolták a magyar nyelvhasználatot.
Ezen tényezők tehát mind hozzájárultak a konfliktus kirobbanásához, ám nem pusztán az értelmiség számára voltak fontosak. Sherill Stroschein, a University College of London kutatója a közép-európai átmenet etnikai konfliktusairól szóló könyvében megjegyezte: a marosvásárhelyi eseményeket nem egy elitcsoport generálta. Rengetegen vettek részt a különféle vitákban, tüntetéseken, megmozdulásokon, akik gyerekeik számára szerettek volna minőségi anyanyelvi oktatást.
A középiskolai, illetve az orvosegyetemi oktatásról szóló viták 1990 elején gyorsan etnikai színezetet öltöttek. Történelmi tapasztalataik alapján a magyarok úgy vélték, ami engedményt nem sikerül kicsikarniuk, azt az idővel ismét megerősödő bukaresti hatalom megakadályozza. Román szemszögből viszont az önálló iskolák sürgetése a szeparatizmus első lépcsője, amely út végén már Erdély hovatartozása lesz a tét. Magyar szempontból a több ezer főt megmozgató marosvásárhelyi néma gyertyás-könyves tüntetés február 10-én, valamint a szabadon először ünnepelt március 15-e erőt sugárzott. A románságot viszont ezek az események valósággal sokkolták.
A hangulatot tovább mérgezte a helyi pártsajtó utódjaként megjelenő Cuvântul Liber napilap, amely románok elleni támadásokról, rendőrlincselésekről, irreális magyar követelésekről cikkezett. Február 7-én pedig megalakult Marosvásárhelyen a Vatra Românească (Román Tűzhely/Otthon), amely kulturális egyesületként hirdette magát, de a szervezetben tömörülő vezető marosvásárhelyi humán értelmiségiek, orvosok, ügyvédek, ügyészek, katonatisztek a „magyar irredentizmus” elleni harcról szónokoltak.
Ebben a feszült helyzetben végül egy felirat kihelyezése volt a szikra: 1990. március 16-án 11 óra körül a 28-as számú patika egyik kirakatában a meglévő öt román felirat mellé magyarul is felfestették a „gyógyszertár” feliratot. Hamar összesereglett egy ötvenfős csoport, amely a magyar kiírás eltávolítását követelte. Olyan álhírek terjedtek a tömegben, hogy a román vásárlókat nem szolgálják ki. Végül a csőcselék leverte a feliratot és megtámadta a gyógyszertárat. Sütő András író szemtanúja volt az eseménynek és így emlékezett: a patika „tövében egy rosszarcú férfiú szorgalmatoskodott, térdre ereszkedve. Nem állapíthattam meg, milyen szerszámmal dolgozik; az üvegre festett magyar szó betűit kapargatta halálos komolyan, sőt révülten, alkotó elmélyültséggel, akár egy Brăncusi, egy Michelangelo. Hívei, avagy megbízói szemüket meresztve, bambán és szájtátva, pálinka- és diadalittasan, elismeréssel, sőt csodálattal figyelték bravúrját, történelmi súlyú ténykedését. Elnéztem őt hosszan magam is. Ritka pillanat az ilyen az ember életében. Nem a betűvakarás persze, hiszen az mindennapos jelenség Erdélyben, hanem az áhítatos tömeg látványa: a xenofóbiás magömlés kéjében vonagló vitézek találkozása a harmadik évezred küszöbén.”
A gyógyszertári tombolás után az egyik közeli panel lakása következett, ahol magyar iskolát követelő transzparenst feszítettek ki az erkélyre. Az atrocitásokat követő napokban nyilatkozatok, ellennyilakozatok, tiltakozások követték egymást – a helyi magyar vezetők a bukaresti kormány beavatkozását is sürgették, hasztalanul. Március 19-én aztán utcai harcok robbantak ki: a már említett módon megérkeztek a városba az ötven kilométerre eső Görgény-völgyi falvakból buszokkal, teherautókkal hozott falusiak. Doronggal, láncokkal, fejszével estek mindenkinek, akiről azt gondolták, hogy magyar. Útjukat hamarosan az RMDSZ-székház felé vették, ahol éppen a teendőkről tanácskoztak: körülbelül hetven ember ragadt bent az épületben és barikádozta el magát. A vérfagyasztó áradatot Sütő András később így idézte fel:
„Mintha ketrecből, avagy óriáskondérból kannibálok körtáncát figyeltük volna.”
Az ismételt segítségkérés (páncélautókkal evakuálni a bent ragadtakat) ellenére csak nagy késéssel küldtek egy ponyvás teherautót, amely ráadásul nem is tolatott a székház kapujáig. A járműig vezető úton mindössze egy gyenge katonai kordon volt hivatott távoltartani a támadókat. A körülményeket látva többen visszamentek a székházba. Sütő és néhány társa a várost ideiglenesen vezető Ioan Judea ezredes felszólítására elindult a teherautó felé – a tömeg ekkor rohanta meg őket és az ütlegelés még a járművön is folytatódott. A súlyosan megsérült író életét a teherautóra felugró altiszt mentette meg, aki testével védte Sütőt a záporozó ütések elől.
Az események, s különösen a hatóságok tétlensége, asszisztálása óriási felháborodást keltett az erdélyi magyarság soraiban, de külföldön is. Budapesten március 21-én többtízezres tiltakozó nagygyűlést tartottak, ahol többek között Lezsák Sándor, Göncz Árpád, Tamás Gáspár Miklós és Csurka István mondott beszédet. Később Tom Lantos magyar származású amerikai kongresszusi képviselő erélyesen szólította fel az amerikai kormányt Bukarest elítélésére. A helyszínen már korábban, rögtön másnap keményebb válaszok születettek. Március 20-án a magyar identitású cigánysággal megerősödött magyarok ellentámadásba lendültek. („Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok!” – ezzel a kiáltással érkeztek meg a romák.) A város központjában összegyűlt csoportok megtámadták az ott táborozó, többségükben Görgény-völgyi románokat, s közülük sokakat súlyosan megsebesítettek, buszaikat is felgyújtották.
Bár tartani lehetett az erőszak további eszkalálódásától, erre végül szerencsére nem került sor, a hadsereg a továbbiakban már hatékonyan választotta szét a csoportokat.
Már a brutális események másnapján felvetődött, hogy külső beavatkozás nélkül (falusiak szervezett szállítása, álhírek célzott terjesztése, tétlenség stratégiai pillanatokban) nem fajultak volna el az események. Vajon a decemberben szétesett rettegett politikai rendőrség, a Securitate keze benne volt a dologban? Így bizonyították volna a hatalomra került rég-új bukaresti elit számára az országot fenyegető „magyar szeparatista veszélyt”, egyben saját nélkülözhetetlenségüket? Noha ezirányba mutató hivatalos dokumentumok máig nem kerültek elő, tény: maga Judea ezredes is azt nyilatkozta 2005-ben , hogy a városi tanács ideiglenes elnökeként nem szüntette meg a titkosszolgálati szerveket, sőt, parancsot adott a további munkavégzésre. „Én minden reggel hét órakor megkaptam a szigorúan titkos jelentést a marosvásárhelyi rendőrség parancsnokától” – emlékezett vissza a katonatiszt.
Akár állt titkosszolgálati szervezkedés az események mögött, akár nem, kizárólag ezzel magyarázni a marosvásárhelyi fekete márciust félrevezető lenne. A fentebb már említett társadalmi, történelmi, demográfiai és lélektani okok mind szerepet játszottak az események elfajulásában.
„Harminc év elteltével mennyire van jelen a »fekete március« a romániai köztudatban?” – kérdezzük végül Kiss Tamás szociológustól. „Az eseménysorozat a magyar és román kollektív tudatból egyaránt kikopott. A harminc évvel ezelőtti esemény az erőszakos etnikai konfliktus lehetőségét jelenti, ma reális lehetőségként ez nem vetődik fel. Az erdélyi magyar közösségben autonómiaharc és jogvédő küzdelem egyaránt van, de az erőszakmentesség megkérdőjelezhetetlen.” Kiss Tamás szerint a többségi társadalomban még kevesebbszer jelenik meg a marosvásárhelyi konfliktus, általában a magyar közösség sem téma. Az elmúlt időszakban egy kivétel volt, amikor a gyergyóditrói Srí Lanka-i pékek miatti botrány heteken keresztül uralta a román sajtót. „Antirasszizmus ürügyén magyarellenes kampány zajlott. »Párhuzamos társadalom« kialakításával vádolták az erdélyi, s különösen a székelyföldi magyarokat, holott a román jogrendszer bátorítja a kisebbségi intézményrendszer létrejöttét.”
A fekete március egyik öröksége az erdélyi magyarok kivándorlásának felgyorsulása. Marosvásárhelyről például főleg fiatal családok mentek el, kilátástalannak ítélve jövőjüket. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de beszédes a Maros Megyei Tanács német nemzetiségű családok között 1990 áprilisában végzett felmérése. A László–Novák-kötetben idézett kutatás szerint a megkérdezett 2100 német családfőből 1500 válaszolta azt, hogy még húsvét előtt elhagyják az országot, 500 család kivárja a választásokat és csak 100 nyilatkozott úgy, hogy maradnak Romániában.
A fekete március további hatása, hogy a városban ma is nemzetiségük szerint szavaznak az emberek. A koronavírus-járvány előtt 2020. júniusára tervezték az önkormányzati választást, amelyen valószínűleg nem indul újra a várost 2000 (az eddig utolsó magyar polgármester, Fodor Imre leváltása) óta irányító Dorin Florea. Az RMDSZ által javasolt, de függetlenként induló Soós Zoltán múzeumigazgató népszerűségi indexe jó, de egyelőre nem látni, ki lesz az ellenfele, ha Dorin Florea tényleg nem száll ringbe. A 2011-es népszámlálás szerint a város lakosságának 52 százaléka román, 45 százaléka magyar. Mivel azonban a helyhatósági választás Romániában kétfordulós, nehéz megjósolni a részvételi arány dinamikáját a két közösségben. Egy biztos: a voksoláson bizonyosan kiemelt figyelem övezi majd Marosvásárhelyt.
Nyitókép: Bernády György Közművelődési Alapítvány/Bálint Zsigmond
