„Az alázat nem lúzerség” – Mit mond egy 1500 éve „karanténban élő” szerzetesrend a járványról?
„Amit nem tettünk meg eddig a gyermekek jövője érdekében, azt most muszáj lesz megtenni a szüleink miatt” – mondja a járványhelyzetről a Válasz Online-nak adott interjújában Baán Izsák, a bakonybéli bencés monostor perjele. Az Olaszországban tanult fiatal szerzetes szerint nagy világválságok után az emberek olyan dolgokra voltak képesek, amikre korábban nem, és a változásra való képesség mindig arányos a szenvedés mértékével. Baán Izsák elmondja, miben téved Yuval Harari izraeli sztártörténész Homo Deus című könyvében, hogyan segíthet a Keresztapa című film a keresztény üzenet megértésében és arról is beszél, miért engedi Isten a járvánnyal együtt járó szenvedést.
– Már a koronavírus-járvány idején, március 21-én ülték meg a bencés rendalapító Szent Benedek ünnepét, akit a katolikus egyház Európa védőszentjének is tart. Másként emlékeztek rá a rendkívüli helyzetben?
– Természetesen. Szent Benedek egyik legrégebbi ábrázolása egy római bazilika altemplomában található: leprást gyógyít meg, azaz gyógyítóként is ismerjük. Előttem van az az interneten látott kép is, ahogy jóbarátunk, Donato Ogliari Monte Cassino-i bencés apát Szent Benedek ereklyéjével megáldotta Olaszországot és Európát. Azt érezzük, hogy a bencések számára fontos értékek most különösen aktuálisak. Ahogy rendalapítónk fogalmazott, a keresztény embernek a legfontosabb az engedelmesség és az alázat.
– Járvány idején kinek kell engedelmeskedni? A hatóságoknak, a szakembereknek? Lelkiismeretünknek? A saját magunk és szeretteink megvédését előtérbe helyező reflexeinknek?
– A mai embernek még a hivatalos felszólításoknak engedelmeskedni sem egyszerű, hiszen nem szeretjük, ha dirigálnak nekünk. Benedek ennél többet kér – azt, hogy megértsük, ebben a helyzetben mit vár tőlünk Isten.
Még egy szerzetesközösség sem tud működni, ha tagjait pusztán a tekintély iránti formális engedelmesség vezeti, naponta rá kell kérdeznünk a feladatra, nem elég várni a hatóságok előírásaira. Az alázat pedig nem lúzerség, hanem arról szól, hogy tudjuk, csak együtt vagyunk képesek kezelni a helyzetet.
Nem is olyan régen még az egyén halhatatlanságáról olvashattunk – most pedig saját kicsinységünkkel és eszköztelenségünkkel szembesülnünk…
– Yuval Harari izraeli sztártörténész Homo Deus című könyvére utal?
– Például. A kötet premisszája, amely szerint az emberiség a tudománynak köszönhetően legyőzi a nyomort, a betegségeket, s hamarosan a halál is csak egy technikailag kezelhető probléma lesz – nos, ez az optimizmus egy szabad szemmel láthatatlan vírus miatt percek alatt semmivé foszlott.
– A bencés közösség 1500 éve gyakorolja az elvonulást, egyfajta tudatos „önkarantént”. Mit tanácsol a most kényszerűen bezárkózott, szorongó embereknek?
– Életformánk szellemi kihívása, hogy önként vállaljuk azt, ami a többség számára kényszer. A mostani bezártság lehetőségét ahhoz tudnám hasonlítani, amikor valaki elkezdi szerzetesi életét és van egy elképzelése az élet másik dimenziójával kapcsolatos tapasztalatszerzésről. Azt mondja Benedek, hogy a szerzetesi út kezdete mindig szűk és szoros – a társadalom most ebben a szakaszban van. A koronavírus miatt kialakult élethelyzetünk elengedéssel, lemondással jár, s ezért első reakciónk a kétségbeesés, a frusztráció. A bölcsesség arra tanít,
ha az ember nem keseredik bele ebbe az állapotba, megnyílhat számára egy új távlat.
Megtapasztalja azt, amit Szent Benedek a „szív kinyílásának” nevez. Egyelőre azzal van tele a fejünk, azt görgetjük a közösségi oldalakon, hogy másutt mi történik és próbáljuk kitalálni, mi lesz velünk. Pedig sokat segít, ha konkrét dolgokba tudunk belekapaszkodni: abba, ami most és itt van.
– „A »régi kerékvágás« illúzió, nincs visszatérés ugyanoda. Változnunk kell, erről szól az egész” – írta egyik internetes bejegyzésében. Miért ne térhetnének vissza a dolgok a megszokott medrükbe, ha majd megszűnik a járvány?
– Még az egészségügyi helyzet változását sem látjuk, nem tudjuk például, hogy az első hullám csillapodását követően nem tér-e vissza a vírus később. A gazdasági bajok pedig már most látszódnak, erősen úgy tűnik, hogy a végtelen mobilitás, a minden ellenőrzés nélkül átjárható határok kora egy ideig biztos nem tér vissza.
Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy amit nem tettünk meg eddig a gyermekek jövője érdekében, azt most muszáj lesz megtenni a szüleink miatt.
A korlátlan utazás, fogyasztás és az ezzel járó áruforgalom nemcsak a teremtett világot zsigerelte ki a végletekig, egyben – nem kizárólag, de legfőképpen – az időseket veszélyeztető vírushordozó folyamattá is vált. Látjuk, hogy ez a helyzet egyeseket még önzőbbé tesz – szükségtelen mennyiségben vásárolnak például vécépapírt, akkor is, ha a többieknek már nem jut. Mások, például az egészségügyi dolgozók, az őket meleg étellel, szállással, maszkkal segítők viszont az odafordulásról, a szolidaritásról tesznek tanúbizonyságot. Azt remélem, hogy a válság levonulásával az utóbbi csoport lesz nagyobb és jobban átérezzük a bolygó és közösségeink iránti felelősségünket.
– Nem kell ahhoz cinikusnak lenni, hogy tanulási képességünkkel kapcsolatban kételyeink legyenek.
– Nehezen és lassan tanulunk, leginkább csak akkor, ha a saját bőrünk a tét. Hiába van jelen a kereszténység kétezer éve Európában, a közénk jövő és minket megváltó Isten örömhíre csak kevesek életét formálja napi szinten. Szeretem a Keresztapa című filmet, amelynek egyik jelenetében I. János Pál pápa kettétöri a kavicsot és megmutatja: hiába van a kő régóta a vízben, belseje mégis száraz. Sokan így élnek keresztény kultúrában, így vallanak keresztény értékeket, miközben a szívüket nem éri el Jézus jelenléte. Ahhoz az kell, hogy a kavics kettétörjön, kell valamilyen mély megérintődés, megrendültség. Hiszem, hogy a mostani helyzet felhívás Isten részéről, s megrendülésünk talán változást indít el. Nagy világválságok után az emberek olyan dolgokra voltak képesek, amikre korábban nem, s a változásra való képesség mindig arányos a szenvedés mértékével. Gondoljunk csak Európa második világháború utáni történelmére, amikor a hetven éven belül egymás ellen háromszor háborúzó franciák és németek kibékültek egymással! Minél többen válunk a változás prófétáivá, annál nagyobb az esély annak bekövetkeztére.
A bakonybéli Szent Mauríciusz bencés monostor tavalyelőtt ünnepelte alapításának ezredik évfordulóját. A szerzetesközösséget 1018-ban megszervező Günther Szent István király bajor felesége, Gizella rokona volt; hét évet töltött el itt Szent Gellért is. A középkori virágzásnak a török előrenyomulás vetett véget, csak a 17. század végén érkeztek ismét bencés szerzetesek Bakonybélbe. A monostor és a templom ma is látható barokk együttese 1754-re készült el. A reformkor idején, Guzmics Izidor apáti szolgálata alatt (1832-39) számos kiváló diák tanult a rend tanítóképzőjében, folyóirat jelent Bakonybélben meg és szoros kapcsolatot ápoltak a korszak kulturális elitjével – Vörösmarty Mihály is többször járt a monostorban. Ahogy más szerzetesi közösséget, úgy a bakonybéli bencéseket is felszámolta a kommunista diktatúra, 1950-ben az épületbe szociális otthon költözött. Végül 1998-ban vették ismét birtokba a szerzetesek a monostort, jelenleg öt örök fogadalmas, két ideiglenes fogadalmas szerzetes, és egy növendék alkotja a közösséget. Az bencés rend „Imádkozzál és dolgozzál!” jelmondatához híven a szerzetesek többek között gyógynövények szárításával, teák, szörpök készítésével, illetve bronz ötvösművészeti alkotások előállításával foglalkoznak. Az alapítás ezredik évfordulójára 1,4, milliárd forint állami támogatásból teljesen felújították a monostort és a templomot. |
– Környezete és szerettei miatti aggódás mellett jut még energiája a másokkal való együttérzésre? Gondolok Olaszországra, ahol évekig élt és tanult.
– Személyesen érint a helyzet, sok barátom él ott, egyik bakonybéli bencés testvérünk is olasz származású. Egyik kinti testvérközösségünkben mindenki megfertőződött – hála Istennek a betegség enyhe tünetekkel ment végig rajtuk. Megdöbbentett a súlyos olasz helyzet egyik keveset emlegetett vonása. A koronavírus miatt haldoklókhoz a fertőzésveszély miatt nem mehetnek be szeretteik: emberi arcok, érintés és ima nélkül hagyják itt a világot. Eddig körülbelül hatvan olasz katolikus pap halt meg, többségük azért, mert a veszélyt tudatosan vállalva a végsőkig próbált másoknak segíteni. Elgondolkodtatott az a hír is, hogy a kórházak túlzsúfoltsága miatt az orvosoknak kell eldönteniük, ki élhet és ki fog meghalni, ugyanis nem tudnak már mindenkinek kezelést biztosítani. Rettenetesen ijesztő a tudat, hogy adott esetben idegen emberek döntenek pár perc alatt a halálunkról.
A mérleg egyik serpenyőjében tehát a félelem és a kétségbeesés van, a másikban a remény: nincs olyan helyzet, amikor mi nem tudunk a szeretet mellett dönteni.
Példa erre Giuseppe Berardelli plébános, aki a hívek által neki vásárolt lélegeztetőgépet egy válságos állapotban lévő fiatalnak engedte át, s ezzel önként vállalta a halált. A mostani helyzetben senki sem ígérheti meg, hogy nem döntenek mások rólunk, de mi mindig dönthetünk a szeretet mellett.
– Biztosan találkozott a „Miért engedi Isten?” kérdéssel. Ha ő az abszolút jó, nem engedné a vírus terjedését. Ha engedi, nem lehet abszolút jó – ez az érv rendszeresen előkerül most az internetes vitákban.
– A keresztény teológia egyik legnagyobb misztériumáról beszélünk, elég nagy önhittségre vallana, ha meg tudnám válaszolni pár mondatban. A kérdésre a legerősebb felelet Jézus Krisztus: az általa és általunk is legnagyobbnak tartott mennyei Atya a rosszal kapcsolatban nem azt döntést hozta, hogy eltörli, hanem kiszolgáltatta fiát és engedte magát legyőzni. A világban lévő rosszat felülírja a húsvéti titok, a kereszthalál és a feltámadás. Jézus azt tanította, hogy az Istenbe vetett bizalmunkat semmilyen rossz nem kezdheti ki, még a legszégyenletesebb meghurcolás, a kereszthalál sem. Elkerülve a világban meglévő szenvedés és a fájdalom minimalizálásának veszélyét, hisszük, hogy a jóságos Isten a járvánnyal szeretne nekünk tanítani valamit, és még a rosszal is az emberiség üdvösségét munkálja. A gonosz okozta szenvedésre adott másik, egyéni szintű hiteles válasz a keresztény cselekvés. Például azé az olasz atyáé, aki hajlandó volt meghalni a másik emberért.
– „A nyugati egyházban létszámában kicsi, de hatásában, kisugárzásában felbecsülhetetlen szemlélődő szerzetesség mustármagként elrejtve, nagypéntek és nagyszombat csöndjében létezik egy zajos társadalom peremén vagy inkább szívében” – írta a Csendhez szokott szív – tíz szó a benedeki hagyományról című könyvében. Jobban hallatszik a szemlélődő közösség hangja most, az eddig zajos társadalom elhalkulásakor?
– Az a kérdés, hogy a csend lehet-e most hangosabb a szokásosnál. Szokták mondani, hogy a szerzetesi élet várakozás Istenre – most az egész társadalom bezárva, feszülten vár a járvány végére, aminek körülményeiről még semmit nem tudunk. Van tehát egyfajta párhuzam a mi „szokásos” várakozásunk és a világ mostani állapota között. Igyekszünk több üzenetet eljuttatni a külvilágnak közösségi platformjainkon keresztül, most, hogy a látogatók nem jöhetnek. Nem túltolva persze az információk közlését, de jelezve, hogy egy szerzetesi közösségnek milyen válaszai lehetnek a jelenlegi helyzetre. Tapasztaljuk, hogy tágul a ránk kíváncsiak köre; azt azonban nehéz felmérni, hogy keresztény emberek vagy nemhívők keresnek-e kapaszkodókat.
– Önt mire tanította eddig ez a láthatatlan, mégis nagyon valóságos fenyegetés?
– Az idei esztendő első hónapjai jórészt az éves költségvetés összeállításáról, a monostort látogatók számának növeléséről szóltak. Nagy tanítás volt, hogy minden egy perc alatt lenullázódott: Isten a terveim kidobására kért. Az igazán lényeges dolgok kerültek előtérbe, például az, ahogy szerzetesközösségünk összezárt. Mindenfajta ellenállás nélkül meghoztuk a nehéz döntéseket és felelősséget vállaltunk nyolc alkalmazottunkért, akiket nem bocsátottunk el. Ahogyan elkezdett kiürülni a naptáram, rádöbbentem, mennyi kevéssé lényeges dologgal foglalkozom. A vészhelyzet nálam is a mindenkiben felvetődő kérdéseket hozta elő: mi a dolgom, feladatom a világon most. Ezekre kell válaszolnom.
Nyitókép: Baán Izsák (Szent Mauríciusz Monostor / Földházi Árpád )
