„A szüzek a legrosszabbak” – Levelek Háfiznak (25.)
Rendszeres szerzőnk, az író, haditudósító Jászberényi Sándor Egyiptomból „küldi” leveleit Magyarországra tízéves kisfiának. A huszonötödik levél elvileg a szépírástól szeretné távol tartani Háfizt – ám ha mégis azt az utat választaná, azért megtudhatja, mi fán terem. És hogy milyenen nem.
El nem tudom mondani neked, fiam, mennyire gyűlölök interjút adni.
Az emberben persze van némi szolidaritás az elején. Tisztában vagy vele, hogy a kolléga, aki veled szemben ül, pénzt kap azokért a kérdésekért, melyekre válaszolsz. Abból tejet és kenyeret vesz, elviszi a családot moziba, gyakorolja mindazon dolgokat, amelyeket mi most éppen nem gyakorlunk a koronavírus-járvány miatt.
Kezdetben még a hiúságodat is legyezheti a dolog. Őszintén meg tudod magadat győzni arról, hogy az érdeklődés az irányodban valódi, és hogy számít, mit gondolsz. Mire azonban túl vagy egy tucat interjún, rájössz, hogy az egésznek semmi értelme sincs.
Mindig ugyanazok a kérdések hangzanak el, csak az irányításuk változik annak megfelelően, hogy az adott kurzust képviselő újságírónak éppen az-e a feladata, hogy a mennyekbe emeljen vagy beletaposson a sárba. A szakma legjobbjai ezt a kettőt egyszerre művelik és nem kurzuslovagok – de ők kevesen vannak.
Általában tehát roppantul unalmas és elszomorító az egész. Néha olyan istentelenül felhúzod magad valamelyik kérdésen, hogy legszívesebben odacsapnád a falhoz a poharat. Ilyet azonban ritkán csinál az ember. Pláne, ha tisztában van vele, hogy csak plusztartalmat készít vele az újságba, melyben az újságíró bátorsága magasztalódik fel a roppantul agresszív íróval szemben. Néha persze nehéz megállni. Egyszer egy újságíró megkérdezte tőlem:
„Tervezi, hogy innentől kezdve csak angol nyelven ír?”
„Nem.”
„Miért nem?”
„Mert magyar író vagyok.”
Vártam, hogy a magyart vagy az írót kétségbevonja. Akkor tényleg csináltam volna egy új ablakot a kocsmában, meg egy hosszú túlórát a János kórház baleseti osztályának. Gondolom, látszott rajtam valami. Lapoztunk. Jöttek az olyan ostobaságok, hogy mi teszi íróvá az embert, illetve mit tanácsolnék a pályakezdő íróknak.
*
Ha könyveket írsz, megtalálnak ezekkel a hülyeségekkel, de addig van szerencséd, amíg újságírók jönnek hivatalból. Benne van a munkaköri leírásukban, hogy időnként seggfejekkel kell beszélgetniük, akik egy rossz kérdéstől agresszívvá válnak. Sokkal rosszabb a helyzet, ha olyanok találnak meg, akik hallják a hívást, és úgy gondolják, tudsz mondani valami értékelhetőt. A szüzek a legrosszabbak. Ellentétben az írókkal, irodalmárokkal, kritikusokkal és újságírókkal, könykiadókkal és ügynökökkel, nekik tényleg tartozol valamennyi felelősséggel. Azért téged keresnek meg ugyanis, mert valamit felhorzsolt bennük, amit írtál. Ez egy sosem meghatározható, de misztikus sérülés, mely a lelken esik. Úgy érzik, történt valami közöttetek. Még nem tudják, hogy minden bennük történt, és kívülálló vagy, mint bárki más. Úgy gondolják, tudsz valamit mondani az írásról. Rosszabb esetben arról is, hogyan legyen valaki író.
Az igazság az, hogy nem sokat lehet mondani erről, Háfiz. Az egész olyan, mintha egy dzsungelben haladnál befelé egy járatlan ösvényen, kezedben macsétával, vágva az utat. Fuldokolsz az erőfeszítéstől, de még az is kívülről látszik csak, ha egyáltalán haladsz.
Szívből kívánom neked, fiam, hogy ne érezz magadban késztetést az írásra. Boldogabb lesz az életed, ha olyan hivatást választasz, amely egzakt számokban mérhető. Amelynek értékét nem politikai kurzusok, baráti körök határozzák meg. Ha mégis írásra adod a fejed (amit nyilván nem tilthatok meg neked), kétszeresen nehéz dolgod lesz. Írónak lenni önmagában sem mulatság, de ha az apád, az anyád, vagy bárki más is író a családból, az maga lesz a pokol. Hosszú árnyék az. Sosem fogod elhinni, hogy sikerült kilépned belőle, és saját jogodon vagy valaki. Akkor sem, ha másban ez a kérdés egyébként fel sem vetődik. Életed végéig fogsz rivalizálni valakivel, aki azon kevesek közé tartozik, akik tényleg mindennél jobban szeretnek téged.
Mivel azonban nem zárhatom ki, hogy az életed egy szakaszában majd kacérkodni kezdesz az irodalommal, úgy gondolom, jobb, ha leírom, én mit gondolok erről az egészről.
*
Egy író mindig pályakezdő. Írhatod az első vagy a negyvenedik regényedet, mindig ismeretlen ösvényen jársz, ha leülsz írni. A világon semmi garanciát nem jelent, hogy írtál már valamikor valami jót. Rengeteg munkát teszel bele valamibe, amiről korántsem biztos, hogy működni fog, vagy, hogy egyáltalán elégedett leszel vele a végére. Akik komolyan veszik az írást, mind tisztában vannak ezzel. Hogy hiába alakul ki némi rutin, az legfeljebb a középszerűségig húzhatja fel az ember írását. Valójában minden remekmű mögött az angyal áll. Azt pedig, hogy ott van-e, illetve meddig van ott, nem te döntöd el. Csak remélheted, hogy nem hagy el sosem végérvényesen.
Ha azt reméled, hogy esetleg majd mások a szakmából eligazítanak ebben, keserűen csalódni fogsz. A hübrisz, valamint a szekértáborhoz tartozás határozza meg a kortárs irodalomkritikát. Nem az írásod számít, hanem te a rendszerben. Kétségtelen, hogy van benne némi szórakoztató, amikor aktuális társadalmi megítélésed szerint állítják, hogy az angyal vezette a kezedet, majd ugyanezek, hogy már elhagyott, utólag pedig, hogy tévedtek, mert valójában ott sem volt.
Nem érdemes ezeken különösebben felidegesítened magadat, mert a bíró és a végrehajtó végül úgyis saját magad leszel. Jobb esetben az Isten, akinek tulajdonképpen minden író címzi az írásait, azzal a hiú felkiáltással: „lehet, hogy te összekavartad, de látod, én ezt és ezt sikeresen egyenesítettem ki.”
*
Az írást semmi más nem tanítja, csak az írás. Elvégezhetsz bármilyen tanfolyamot, szerezhetsz bármilyen képesítést bármilyen író háziakadémiájában, attól még nem fogsz tudni írni. Írni úgy tanulsz meg, ha szembesülsz a problémával. Ez az elmesélés lehetetlensége. Hogy valójában soha, senki nem tudott elmesélni egyetlen történetet sem. Hogy az egész lehetetlen vállalás. Minél többet írsz, annál tisztábban fogod látni ezt, és annál több ötleted lesz, hogyan tudnád mégis megoldani. Ebben segít az olvasás: láthatod, hogyan próbálkoztak több vagy kevesebb sikerrel mások. Az egész folyamat olyan, mint a hagyma hámozása. Minél gyakorlottabb vagy, minél többször ültél le farkasszemet nézni a lehetetlenséggel, annál könnyebben hántod le a külső héjakat, hogy aztán egyre több és több erővel kelljen tépkedned. A végén persze rájössz, hogy a hagyma tulajdonképpen csak héjakból áll, és a végén a semmit markolod. Ez esetben azonban sosem fogy el.
*
Szóval az írás probléma, Háfiz. Amíg ezt nem ismered fel, nem gondolod elég komolyan. A legjobb segítőtársaid a probléma megoldásában pedig: a halott írók. Egy halott író esetében nem áll fenn a lehetősége annak, hogy egy személyes találkozás során kiderül, milyen pitiáner és számító gazember a hétköznapokban, hogy az erkölcsisége mindig az írott oldalakra korlátozódik. Értelmetlen barátkoznod írókkal és irodalmárokkal: semmit sem tudnak megírni helyetted. A problémára legfeljebb a saját megoldásukat tudják mondani, nem a tiedet. Nincs magányosabb műfaj az írásnál. Csak az elolvasott szövegeket viszed magaddal, hogy világítsanak az úton.
*
Élet és írás összefügg. A probléma, amellyel az író szembesül, hogy hogyan meséljen az életről. Esélyed sincs megoldani a problémát, fiam, ha óvatosan élsz. Ha őszinte sajnálatomra mégis az írásra adnád a fejed, muszáj lesz minél több tapasztalatra törekedned, hogy megpróbálhasd elmesélni azokat. Persze jönnek majd maguktól is. Amelyik nem gyilkol meg, azt majd megpróbálhatod elmesélni. Esetleg átrendezheted, hogy értelme legyen. Akár el is halgattathatod. Ha van miről mesélni, a fehér lapon kicsit mindig te vagy az Isten.
*
A meghatározás privilégiumát, hogy mikortól számít írónak valaki, általában megmondóemberek tartják fent maguknak. Írónak tekintenek, ha rangos kiadónál jelennek meg a munkáid, ha jó kritikákat kapsz, ha hozzád vágnak valami díjat. Ezt persze utólag korrigálhatják is. Ahogyan öregszem, egyre inkább gondolom úgy, hogy író az, aki nem tud belenyugodni abba, hogy nem tudja megoldani az írás problémáját, ezért újra és újra nekiáll.
Onnan számít valaki írónak, amikor a viselkedését már nem lehet kamaszos hévnek tekinteni, amikor már tisztában van azzal, hogy sokkal-sokkal több társadalmi megbecsülést, pénzt és kábítószert kapna, ha rocksztárnak, de még inkább politikusnak vagy vállalkozónak állna. Mégsem tud pályát módosítani.
*
Az írást nem lehet megfizetni. Ha azért írsz, mert pénzt akarsz vele keresni, esetleg simogatást, iparos vagy. Nem attól lesz valaki jó író, mert minden héten megjelenik egy tárcája, minden évben egy könyve. Író akkor vagy, ha nincs más szándékod a dologgal, mint Istennek tetszeni, és minden mást sima ráadásnak tekintesz.
*
Az írásban az írót leginkább saját maga akadályozza. Nem fogsz jobbat vagy többet írni, ha csak az írással foglalkozol. Jobb, ha különválasztod a megélhetésedet. Semmilyen munka nem akadályoz benne igazán, ellenben elkerülhetővé teszi, hogy sebzett madárként károgj, hogy éhezel. A nyomorodat sem kell véres pallosként körbehordoznod, hátha megsajnál valaki, és hozzád vág valami ösztöndíjat. Nincs szánalmasabb azoknál, akik egy jó kritika után úgy gondolják, nekik jár, hogy eltartsa őket az ország. De, van. Azok, akik őszintén meg tudnak sértődni, hogy más nyert díjat, nem ők.
*
Nem tartozol alázattal senki és semmi felé, ami nem az irodalom maga. Vannak persze, akik úgy gondolják, hogy ők az irodalom, és bejutni csak általuk lehet. A torzonborz keresztelő Jánosokat ott és úgy nevetheted ki, ahogyan akarod, mert a legrosszabb esetben is addig tudják kifejteni áldásos hatásukat, amíg élnek. A valódi megmérés ezen messze túlmutat.
A szépirodalom olyan, mint a nyelv. Gondolhatják magukról pallérozott akadémikusok, hogy megmondhatják, mi a helyes nyelvhasználat. Akár kampányt is szervezhetnek, hogy kiejtsenek egy-egy számukra nem kedves kifejezést a nyelvből. A nyelvet nem hatja meg az erőlködésük. Hiába szerették volna például, hogy a szpré helyett a magyar nyelvben inkább a permet kifejezés honosodjon meg, hiába vezényelték ki az egyetemistákat, hogy permetet kérjenek a boltokban. A nyelv, köszönte szépen, inkább megtartotta a szprét. Ugyanígy működik a szépirodalom is. Erőlködhet bárhogyan Torzon C. Borz, előbb vagy utóbb a jó írás mindig meg fogja találni az olvasóját. Aggodalomra semmi ok: semmit sem lehet tenni ellene.
*
Csakhogy ellentétben azzal, ha mérnök, orvos, tanár vagy hidegburkoló lesz belőled, ha író leszel, sosem lesz nyugtod. A probléma pedig megoldhatatlan. Egészen biztosan rengeteg dolog nem jut az eszembe az írással kapcsolatban ebben a levélben, de őszintén remélem, hogy nem is kell többet mondanom róla, mert más hivatást választasz és békés, nyugalmas lesz az életed. Ámen.
