Prezi-társalapító: „Előfordulhat, hogy ezek után jobb emberek leszünk”
Azt tudjuk, hogy a vírus ellen hatlépéses kézmosással kell harcolnunk, de hogyan védjük meg magunkat, családjainkat a „ránk zuhanó” internettől? Aki válaszol: az egyik legismertebb magyar gyökerű világcég, a Prezi társalapítója, művészeti vezetője. Somlai-Fischer Ádámtól azt is megkérdeztük, villognak-e dollárjelek a szemében, amikor látja, hogy termékeiket egyre intenzívebben használják a járvány elől a digitalizációba menekülő földlakók.
– Önöknek most jött el a Kánaán.
– Mire gondol?
– Digitális kommunikációval, prezentációs- és videóeszközök forgalmazásával foglalkozó világcégként nyilván szárnyalásra vannak ítélve, ha a glóbusz népének jelentős része karanténból dolgozik, tanul.
– Mindig örül az ember, ha hasznos, szükség van rá, illetve értéket tud adni mások kezébe. A Prezi Video most kiváltképp időszerű lett, mert visszaadja az emberi kapcsolatot, amely elveszett az otthoni munka és tanítás miatt. Ám ez elsősorban felelősséget jelent. A cégünk által kínált digitális megoldások tömegeknek nyújtanak segítséget a távoktatásban, az otthoni munkában, a vállalatirányításban – jórészt ingyenesen –, s minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy ezeket az eszközöket tökéletesítsük. Ha ez szárnyalás, akkor a Prezi tényleg szárnyal. Mégis szívesebben lennék most egy évvel ezelőtt, amikor még nem volt járvány.
– Hogy viselkedik világjárvány idején egy üzletember, akinek a szektorát pozitívan érinti a válság? Dollárjeleket lát, felfelé módosítja a profitcéljait? És miközben ingyenes videófelületeket kínál pedagógusoknak, arra számít, hogy a tanárok, diákok indirekt reklámhordozók lesznek, így extrém módon nő a fizetős partnerei száma?
– Egy gazdasági krízisnek egyetlen jóérzésű ember sem képes örülni. Lehet, hogy naiv vagyok, de feltételezem: a cégtulajdonosok többsége azonnal becserélné a profit- és vagyonnövekményét arra, hogy ne legyen egészségügyi, pénzügyi katasztrófa. Sokkal rosszabb jómódúnak lenni egy szegény országban, mint közepesen tehetősnek egy jómódú országban.
– Azért csak újrafogalmazzák magukat ilyenkor, átírják az üzleti terveiket.
– Az agyunkat nagyon nem kell átprogramozni, a Prezi alaptermékeit eddig is bárki szabadon használhatta, aki vállalta, hogy az elkészült prezentációkat, videókat mindenki számára elérhetővé, akár lemásolhatóvá teszi. A publikus tartalmak megosztására tehát mindig ott voltunk, ott leszünk, mint ingyenes eszköz. A tanároknak kínált oktatói felületünkért sem kell fizetni, az alábbi filmben kifejezetten kérem is a pedagógusokat, hogy az ingyenes csomagot válasszák maguknak.
Ahogy mondtam, sokaknak próbálunk hasznosak lenni, és tökéletesíteni az őket segítő infrastruktúrát. Ha ez az alap stabil, csak akkor van értelme fizetős termékeket kínálni azoknak, akiknek speciális igényeik vannak. Ami pedig az üzleti terveinket illeti, nyilván próbáljuk intelligensen megérteni, hogy mik a valószínű és kevésbé lehetséges forgatókönyvek a számunkra, illetve felkészülni akár a legrosszabbra. Ha fél év múlva esetleg el is tűnik a vírus, a világ óriásit változik majd: nagy lesz a bizalmatlanság a nemzetközi piacok és kapcsolatok iránt, egy időre teljesen visszaszorulhat a repülés, más logikával kezdenek működni az életben maradt vállalatok. A Prezi globális cég – San Franciscó-i, berlini, rigai és budapesti irodákkal –, egyértelmű, hogy a nemzetközi partnereink sorsa a mi eredményünkre is hathat. Az esetünkben is van tehát kockázat,
de kifejezetten tudnék örülni, ha az üzleti szféra esetleg belátná: a sok repülés, reprezentáció, meeting-halmozás a világ különböző pontjain jórészt felesleges volt, mindezzel őrült stresszt okoztunk a Földünknek.
– El tudja képzelni, hogy a járvány levonultával nem pattan vissza a világ – életvitel tekintetében – ugyanoda, ahonnan „lezuhant”? Nem fogjuk elővenni a régi rutinokat, ha eljön a szabadság pillanata?
– Nem tudom, lesz-e olyan, hogy a járvány levonul. Ma reálisabb azzal számolni, hogy a vírus időnként visszatér; ez vagy egy másik. Mindeddig életmód szempontjából Amerikát követte a világ, de ez a krízis ott is sokkot fog okozni – egészségileg, érzelmileg, gazdaságilag. A kényszeres utazásoknál, pénzköltéseknél sokkal fontosabbá válhat, hogy intelligensen fektessünk egy bizonytalanabb jövőbe. Még az is előfordulhat, hogy miután hónapokig bezárva élünk a családunkkal, jobb emberek leszünk, átértékeljük, hogy mi fontos igazán az életben. Nézze csak meg: az emberek érzelgős posztokat tesznek ki a Facebookra, nem győzik megköszönni a pedagógusok küzdelmes, de sikeres átállását a távoktatásra, hirtelen mindannyiunknak újra értelmezhető lett a szolidaritás fogalma is.
– Nem lesz ebből csömör? Amikor már majd harmadik hónapja tapsolgatjuk az egészségügyieket az ablakból, a kétszázadik dalt is megtanuljuk otthon a gyerekekkel, naponta háromszor érzékenyülünk el különböző nemes cselekedetek láttán, nem arra fogunk rájönni, hogy a kevesebb több lenne?
– Sok mélyen átélhető drámát hordoz egy ilyen válság, például több barátunk el fogja veszíteni egy időre a munkáját. Szerintem nem lesz alkalmunk ráunni az eseményekre, már csak azért sem, mert valójában nem kiábrándító, céltalan háborúval van dolgunk, hanem egy cselekvésre ösztönző időszakkal, amelyben szükség van rám is, önre is, mindannyiunkra. Már most sokkal több ember értette meg, hogy a közösségnek akkor tesz jót, ha otthon marad, mint annak idején azt, hogy ne dobja el a műanyagot.
Képesek vagyunk tehát egyfelé cselekedni. Ilyesmit akkor tesz az emberiség, ha a félelmen kívül pislákoló fényeket is lát.
– A remény után térjünk vissza a rögvalóságba! Nagyon úgy tűnik, a járvány mellékhatásaként belemenekülünk a digitalizációba, és az internet nevű intézmény válik a legfontosabb szervezőerővé az életünkben. Nem túlzás ez?
– Én 25 éve digitális platformok segítségével haladok előre. Már egyetemistaként is más országokban tanuló barátaimmal dolgoztam együtt, és hatalmas kincsnek tartom, hogy azóta mindig olyan emberekkel tudtam kooperálni, akik térben, kultúrában távol voltak tőlem, de nagyon hasonló dolgokért lelkesedtek. Mégis egyértelmű számomra, hogy le kell tudni rakni a digitális eszközöket. A mostani, bezárt, karanténos időszakban ez különösen fontos.
– Hogy kell ezt csinálni? A hatlépéses kézmosás szabályait már mindenki ismeri, de a digitáliseszköz-lerakásban kevésbé vagyunk tudatosak. És itt át is adom a szót Somlai-Fischer Ádám „életmódtanácsadónak”.
– Csak azt tudom elmondani, mi hogyan csináljuk a családban. Egyrészt a 9 és 12 éves gyermekünknek nincs okostelefonja – ha nagyon kell, „butáról” telefonálnak –, miközben laptopot már használnak.
– Lehet még egyáltalán nyomógombos mobilt kapni?
– Van piaca az ilyen készülékeknek – tipikusan az idősek meg a hozzánk hasonló családok miatt. Az okostelefonnal az a baj, hogy kifejezetten addiktívra, szenvedélyt keltőre van tervezve. Nem is igen lehet mást csinálni vele, mint fogyasztani, jobb esetben virtuálisan integetni vagy pózolni a barátainknak. Egy asztali gép vagy laptop jobban fókuszálja a figyelmünket és az időnket; annyira nem könnyű kézbe venni, hogy minden pillanatban ráfanyalodjunk, lehet vele alkotni, jegyzetelni, értelmes programokat tanítani a gyerekeknek. Mindemellett képernyőmentes napot is szoktunk tartani, jellemzően a szombatok ilyenek nálunk. Ez első hallásra talán nem nagy kunszt, de ha valaki élesben kipróbálja, rögtön rájön, hogy
őrült nehéz a „digitális böjtöt” megtartani. Ha sikerül, világossá válik, hogy ezek az eszközök függőséget okoznak, tehát az ember a jövőben kicsit távolságtartóbban kezeli őket.
A Prezi előtt médiaművész voltam, szeretek programozni, rajongok a digitális kreatív világért, de a gyerekekkel rengeteget alkotunk az analóg világban. Értsd: rajzolunk, festünk, barkácsolunk, zenélünk. A legkevésbé sem azért, mert alapból károsnak tartom a számítógépet, hanem mert az élet több élményt, lehetőséget kínál, ha nem egyetlen dimenzióban létezünk. Mindezek persze legfeljebb szelíd tanácsok, nem kötelező szabályok, mint a hatfokozatú kézmosás.
– Igazán lehetne szigorúbb is!
– Egy ügyben nem ismerek pardont. Jó, ha tudjuk, hogy a távoktatással most a 6-7 évesek is rázuhantak az internetre, minden iskolás gyerek órákat tölt gép előtt, és hamarosan mindegyikük készségszinten fog használni néhány webfelületet, például a chatszobákat. Ennek számtalan haszna van, de a veszélyei is jelentősek. Vigyázzunk a gyerekekre, kisebbekre, nagyobbakra, nem szabad őket egyedül hagyni éjszakákra laptopokkal! A chat például nagyon be tudja szippantani őket, és ez a keretrendszer aztán az online zaklatás, a bullying legdurvább terepévé válhat. Az iskolák, a pedagógusok lényegében együtt tanulják a gyerekekkel – tapasztalataim szerint elképesztő odaadással, hivatástudattal – az internetes oktatás fortélyait, lehetőségeit, és közben nyilvánvalóan nincs mindegyiküknek energiája arra, hogy a veszélyelhárításra is figyeljen. Lehet installálni szűrőprogramokat a gépekre, hogy bizonyos tartalmakat ne lássanak a gyerekek; ez elsősorban a szülők felelőssége.
– Egy szülőn ma sokszoros terhelés van; karantén-körülmények között a családi időbeosztást is nehéz tartani, pláne, ha nincs otthon annyi digitális eszköz, ami a távmunkához meg az online iskolához szükséges. Van valami tuti tippje, hogy miként lehet áthidalni ezt a problémát?
– Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen a Prezi munkakultúrája eleve olyan, amilyet most tanul az ország, a világ. Távoli együttműködőkkel dolgozunk együtt – néha a legkülönfélébb időzónákból –, nincs kötelező munkaidő, és bárki teljesítheti a feladatait otthonról, ha megbeszéli a kollégákkal. Tapasztalatból mondom tehát, hogy a távmunka akkor hatékony, ha nagyobb részben aszinkron – vagyis a kollégára van bízva, a nap, a hét melyik szakában végzi el a dolgát –, és csak egészen kis százalékban áll jelenidejű online értekezletekből. Valamilyen ritmusra persze minden családnak szüksége van, így vagyunk összegyúrva. A járvány előtt a legtöbb ember számára a hivatalos munka- és iskolaidő adta a hétköznapok „törzsét”, ezen most sokaknak változtatni kell – alapvetően a hely- és eszközhiány, az összezártság miatt.
– Képzeljünk is el gyorsan egy átlagos családot: 51,5 négyzetméteres lakótelepi lakás, a szülők homeoffice-ra rendelve, a gyerekek távoktatás alatt, egy asztali számítógép, egy működő tablet.
– Nehéz az én helyzetemből hitelesnek tűnni: van kertünk, ráadásul nem szenvedünk hiányt digitális eszközökből. Hajnali, reggeli ember vagyok, délelőtt dolgozom többet, a párom meg este, a gyerekek is több órán át tanulnak. Mindig beiktatunk egy közös, családi napindító sétát, rohangálást vagy birkózást a kertben, valamennyire struktúráljuk a napot, de nem az történik, hogy reggel 8 és délután 4 között mindenki a gép előtt ül. A családtagok aktív munkaidőszakai tehát nem esnek egybe. Ez az életszervezési modell sokaknak most kényszerré vált, még nem szoktak hozzá, frusztráltak tőle, vissza akarnak térni a normál kerékvágásba. Pedig tényleg csak az fontos igazán, hogy legyen közös családi ritmus.
– Mivel gyakorló szülő és oktatási videóplatformokat is fejleszt, nyilván van véleménye a távoktatás hatékonyságáról. Lehet pótolni bármivel a személyességet, a pedagógus és az osztálytársak jelenlétét?
– Most minden magyar család megtapasztalhatja, mennyire fontos referenciaszemélyek a tanárok. Amikor elkezdünk valamit nagyon bölcsen megmagyarázni a gyerekeinknek, ők gyakran leintenek azzal, hogy rosszul tudjuk, „Ági néni” mást mondott. Ha egy pedagógus lelkesedik például a római korért, és át akarja adni a tudást a gyerekeinknek, jóval hatékonyabb, mint egy szülő. Ez személyes, de digitális keretek között is igaz: a kislányomnak például videón küldött furulyaleckét a tanára. Hamarabb megtanulta így, mintha bent lett volna a tanteremben, és roppant boldog volt utána. Az olyan videók, ahol a tanár szuggesztíven beszél, motivál, ráadásul vissza is lehet tekerni a filmet, ha valami nem világos, elképesztően jól működnek a gyerekeknél.
– Jobban, mint a normál iskola?
– Bizonyos tárgyak esetében lehet előny az, ha a gyerekek a saját ritmusukban, fókuszáltabban, az osztályközösségi alapzaj és fészkelődés kizárásával tanulhatnak. Rendkívül fontos a személyesség, csak ez akkor sem feltétlenül valósul meg, ha 33 diák figyeli meredten a padsorokból a tanár monológját. Amerikában nem ritka az olyan iskola, ahol előre kiküldik a tanár koncentrált videóelőadását, hogy a gyerekek beleszeressenek a témába, majd a szövegszerű tananyagot is megkapják, és az iskolai óra már „csak” a téma feldolgozásáról, a kérdések, a kontextus átbeszéléséről szól. A gyerekek tehát vegyes csomagban tanulnak: van benne videóelőadás, szövegátadás, tesztkitöltés és közösségi élmény is – utóbbi viszont nem azt jelenti, hogy reggel 8.00-tól 14.55-ig ülünk a teremben. Ez akkora terhelés, mint egy hétórás értekezletfolyam a felnőtteknek. Húsz éve vezetek csapatokat távolról: úgy tapasztalom, a munkában is az a leghatékonyabb forma, ha indításként egy videón belelkesítem a csapatot, elmondom, mit, illetve miért csinálunk. Aztán persze vannak élő videómeetingek 5-10 fővel – legfeljebb fél vagy háromnegyedórás időkeretben. Továbbá kéthetente „összekonferenciázunk” a neten egy órára a teljes Prezi-stábbal; van néhány rövid előadás, de közben nyitva a chatszoba, lehet küldeni szmájlikat, „beszólogatni”, tapsolni – ez körülbelül olyasmi, mint az iskolában a szünet. És évente egyszer az összes alkalmazott össze szokott jönni, hogy lássuk egymást húsvér-minőségünkben is. Az iskolás gyerekek szociális fejlődéséhez nyilván elengedhetetlen a majdnem mindennapos élő jelenlét, a jelenidejűség, ezt tudom, de nem feltétlenül a mai feszes oktatási forma a leghatékonyabb. Ez a karanténidőszak arra talán jó, hogy felértékeljen egy-egy alternatív iskolai módszert.
Nyitókép: Somlai-Fischer Ádám (fotó: Somlai-Fischer Léna, 8 és fél éves )
