Lányi András: Történelmünk legveszedelmesebb pillanatait éljük
„A most bevezetett rendkívüli állapotok ezentúl vissza-visszatérnek, velünk maradnak. Életünk megszokott része lesz a szájmaszk, az elzárkózás, a rettegés ismeretlen, új betegségektől. És a kárpótlás, amit a virtuális (túl)világ kínál nyomorult életünkért” – írja Lányi András a Válasz Online-nak küldött esszéjében. Az író, filozófus megítélésünk szerint kulcsszöveget alkotott arról, mit tett a vírus Európával és a Nyugattal, s külön arról, milyen állapotban találta Magyarországot. Mire számíthatunk, ha eddigi életünkre már biztosan nem?
I. Figyelem: elkezdődött a 21. század!
Amikor a mostani járvány hullámai elülnek, és a világ dolgai megpróbálnak visszatérni a régi kerékvágásba, kiderül majd, hogy ez többé nem lehetséges. A globalizációval kiteljesedő korszak fordulóponthoz érkezett, az út ettől kezdve folyvást lefelé visz. Az ember pusztító beavatkozása a földi életet fenntartó rendszerek lassú összeomlásához vezet, ennek jelei egyre nyilvánvalóbbak, süketnek és vaknak kell lennie, aki nem akarja őket észrevenni. A kihaló fajok nem éleszthetők fel, a meg nem újuló nyersanyagforrások kimerülése visszafordíthatatlan. Az emberiség lélekszáma messze meghaladja a bolygó eltartóképességét, csak úgy tudunk gondoskodni magunkról, hogy feléljük a jövő nemzedékek erőforrásait. A fosszilis tüzelőanyagok mértéktelen égetése drámai módon alakítja át az éghajlatot. Az embermilliók és az árutömeg szakadatlan áramlása új, pusztító betegségeket szabadít a világra – ennek következményei ma még kiszámíthatatlanok, s talán jobb is, hogy azok.
A koronavírus szinte egyik pillanatról a másikra elérte, amit a zöldek évtizedek óta követelnek: drasztikusan lecsökkentette az országok és földrészek közötti forgalmat, és átmenetileg véget vetett a természet tűrőképességét feszegető növekedésnek a gazdaságban.
Kormányoknak és kormányzottaknak életükben először azon kellett elgondolkodniuk, hogy mi az, ami nélkülözhető, s nem azon, hogy mi az, ami még eladható és megvásárolható.
Márpedig nem egyszeri balesetről van szó. Régóta hangoztatott előrejelzések váltak valóra. A most bevezetett rendkívüli állapotok ezentúl vissza-visszatérnek, velünk maradnak. Életünk megszokott része lesz a szájmaszk, az elzárkózás egymás elől, a számítógép képernyője előtt töltött mindennapok, a rettegés ismeretlen, új betegségektől, s a kárpótlás, amit a virtuális (túl)világ kínál nyomorult életünkért. Akik ebben nőnek fel, azoknak ez lesz a természetes, nem ismernek, talán elképzelni se tudnak majd szebb, szabadabb, egészségesebb életet. De hiába is képzelnének, mert a lázadás a technológia fegyelme, a növekedésre alapított gazdaság kényszerűségei ellen tragédiát okozna: törékeny és viszonylagos társadalmi békénk nyomban felborulna. A rendszer működőképességét a természeti forrásokkal űzött lelkiismeretlen pazarlás biztosítja. Ehhez a világnak piaccá kellett válnia, és nekünk továbbra is úgy kell élnünk, ahogy eddig, akkor is, ha tudjuk, hogy mindez fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme.
A tragédia nem üres fenyegetés. Az is lehet, hogy már javában zajlik. Azonban ugyanúgy vezethet megtisztuláshoz (katarzis), mint összeomláshoz, vagy talán mindkettő elodázható, és akkor nem tragédiáról beszélünk, hanem szomorújátékról: a kilátástalan végzettel csatázó hős szenvedéseiről. Mindez rajtunk, ma élő embereken múlik. Nehéz döntések előtt állunk, és ki sem térhetünk előlük: sorsot választ az is, aki tétlen marad. A következmények pedig visszafordíthatatlanok. Történelmünk legveszedelmesebb pillanatait éljük.
Az elodázás forgatókönyve: az államok és a bankok minden pénzü(n)ket beleölik a termelés/fogyasztás felpörgetésébe. Ez újabb és újabb ökológiai akadályokba ütközik (a megújuló járványokkal kapcsolatos többletköltségek, nyersanyagok szűkössége, a világ elszennyeződése, terméskiesés a talajpusztulás és a klímaváltozás következtében…), így a növekedés hasznát egyre inkább meghaladják azok a járulékos költségek, amelyeket dehogyis akarnak szegény, gyengélkedő gazdasággal megfizettetni. Fizetnek tehát az adófizetők, s fizetnek az emberek az egészségükkel, a romló életkörülményeikkel és emberi jogaikkal – mert ne legyenek kétségeink, fizetési hajlandóságunkat a kormányok egyre kíméletlenebb eszközökkel fogják biztosítani. Erőfeszítéseik nem is lesznek hiábavalók: a gazdaság ismét virulni fog – egy egyre betegebb világban. A jövedelem fő forrása azonban nem az új hozzáadott érték lesz. Már jó ideje nem az. Hanem a rohamosan amortizálódó természeti és társadalmi tőke. Ennek látványos jeleit egyre nehezebb lesz letagadni.
Az összeomlásnak nincs forgatókönyve, se nyertesei, a valószínűsége azonban nem elhanyagolható, ha belegondolunk, milyen kibékíthetetlen ellentétek fordítják szembe egymással a szereplőket, és mennyire sérülékenyek azok az intézmények, amelyek jól-rosszul közvetíteni próbálnak köztük. Egyvalami biztosan nem folytatható: ezentúl nem használhatjuk úgy a láncfűrészt, mintha az fejsze volna, a szuperszonikus repülőgépet, mintha vitorláshajó volna.
Ha továbbra sem leszünk képesek megérteni azt, amit tudunk, azaz erkölcsi gondolkodásunk nem éri utol a technológiánkat, akkor belátható időn belül eltűnnek bolygónkról az emberhez méltó élet elemi feltételei. Félreértés ne essék, ezek kulturális feltételek – a természet pusztulása csak indikátora a gyászos folyamatnak.
A papírforma azonban ad némi esélyt a katarzisnak is. Miért ne tudnánk ezúttal is rugalmasan alkalmazkodni a változásokhoz, mint tették jégkorszakot túlélő őseink, s azóta minden sikeres civilizáció? Kiderülne például, hogy ha a régiók és országok maguk igyekeznének előállítani legalább az alapvető közszükségleti cikkeket – mindenekelőtt az élelmiszert –, a kényszerű utazgatásra nem lenne szükség, ellenben rengeteg munkaalkalom keletkezne a világban, ennek a ténynek valamennyi gazdaságélénkítő hatásával. (Amúgy épp elég munka várna ma is szorgalmas, jószívű emberekre, csak nem rentábilis, hogy elvégezzük őket.) Hogy közben a monetáris szféra részesedése, a várható tőkehozam lecsökkenne, a nagyhatalmú járműipar és az egész logisztikai ágazat pedig egy kicsit tönkremenne? Hát igen. Ezzel szemben a reálgazdaságnak egészében véve kifejezetten jót tenne, ha megszabadulna a globalizáció által főbüntetésként rámért növekedési kényszertől, valamint a hatékonysági hajsza mellékhatásaitól: a monokultúráktól, a rossz minőségtől, a kezelhetetlen hulladékok és káros kibocsátások növekvő tömegétől, a túlzott digitalizációtól. Idővel az is kiderülne, hogy teljesítmény címén nem azt kellene mérni, amit az újratermelési folyamat során elhasználunk (anyagban, energiában, emberi életben), hanem amit hozzáteszünk a világhoz. És akkor föltalálhatnánk a valóban gazdaságos – azaz takarékos – gazdaságot.
Eközben emberek százmilliói, akiket a szegénység vagy a gazdagság idáig arra kényszerített, hogy egyik kontinensről a másikra vándoroljanak megélhetést keresve, vagy épp azért, hogy megszabaduljanak pénzüktől és szabadidejüktől, felfedeznének egy kisebb világot, amit a magukénak mondhatnak és otthonossá tehetnek; egy világot, amelynek nem fogyasztói, hanem alkotói. Benne társakat, akik nem versenytársaik. Végül, hogy ezekkel szót érthessenek és együtt tudjanak működni, kénytelenek lennének helyreállítani a politika eredeti értelmét: a békés egyet-nem-értés kultúráját.
A következő évtizedekben valószínűleg mindhárom irányban történnek majd kísérletek. Hogy egy-egy országban melyik lehetőség válik valóra, az elodázás, az összeomlás vagy a megtisztulás, azt nem a véletlen dönti el. A jövőt, ami megnyílik előtte, minden nemzetnek a múltjából kell kiolvasnia, állítja Alasdair MacIntyre, és nem a történelemre gondol, hanem a ma élők viszonyára a hagyományhoz, vagyis önmagunkhoz mint közösséghez. Szegény Magyarország!
II. Magyarország 2020
Az útirány megállapításához nem elég, ha világosak a céljaink és tudjuk, milyen út vezet feléjük. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy mi magunk hol tartózkodunk. Helyzetértékelésünk pedig maga is nyomban a helyzet része lesz: nálunk a széthulló világ kihívásával egy végzetesen kettészakított nemzet néz szembe.
Mi az, hogy ketté? Mi az, hogy nemzet? Minden kimondott szó önleleplezés, amely a szólót akaratlanul is besorolja két egymással szemközt álló gyűlölet- sérelem- és félelemközösség valamelyikébe. Nagyobb baj ennél, hogy ez a viszály, ami a nyilvánosságot cirkuszporonddá aljasítja, nem korunk nagy kérdései körül forog, hanem olyan témák körül, melyeket a küzdő felek koncként vetnek a politikai arénába, felhergelt híveik elé.
Mostani helyzetünk azonban túlságosan veszélyes ahhoz, hogy elodázzuk a számvetést, vagy hogy a politikát a politikusokra bízzuk.
Próbáljuk inkább megérteni őket, hogy tudjuk, mire számíthatunk! Ha ezzel tisztába jöttünk, megvizsgálhatjuk, hogy a hazai kormányzati törekvések alkalmasak-e arra, hogy a világban jelenleg érlelődő változásoknak megfeleljenek.
A Fidesz vezetői két évtizeden keresztül a saját bőrükön tapasztalhatták a magyar politika kiszolgáltatottságát a gátlástalanul kapitalizálódó egykori szocialisták és a nekik falazó liberálisok szövetségének, illetve külföldi támogatóiknak. A késő Kádár-kori elit és üzletfelei tartották a kezükben a gazdasági és a kulturális élet, valamint az államigazgatás kulcspozícióit, s elrekesztették mindenki más elől az újrapolgárosodás útját. Orbán Viktor későbbi lépéseit ez a traumatikus tapasztalat teszi érthetővé. Nem hitte el, hogy a civil társadalom támogatásával békés úton is megszabadulhat ellenfeleitől; ezért a napi érdekekhez igazított jogszabálygyártás fedezete alatt lényegében erőszakkal fosztotta meg őket erőforrásaiktól, kapcsolataiktól és jogosítványaiktól.
Az eszköz bemocskolta a célt: a jogsértő intézkedésekhez, a kormánypolitikává lett harácsoláshoz, megfélemlítéshez és korrupcióhoz csak egyre rosszabb minőségű végrehajtókat talált,
s a szétzilált, vak parancsteljesítésre idomított államapparátus tehetetlensége szinte rákényszerítette a teljes kézivezérlésre, minden hatáskör, információ és pénz összpontosítására a saját közvetlen környezetében. Orbán kiváló politikus: mesterien bánik a hatalom megszerzésének és megtartásának eszközeivel, így ahhoz is ért, hogy kormányzását a többség szemében sikeresnek tüntesse fel. Azonban tehetségtelen államférfi: az út, amelyre hatalomféltés és bosszúvágy vezette, az ország számára tévútnak, a maga számára kényszerpályának bizonyult. Minden további lépés ezen az úton romlásunkat sietteti.
A Fidesz-kormány előtt álló igazi kihívás politikájuk anyagi fedezetének előteremtése volt, fenntartva közben a piaci verseny szabadságának látszatát. Uniós csatlakozásunk a fejlesztési források példátlan mértékű koncentrációját tette lehetővé, így csak arról kellett gondoskodni, hogy ezekből kizárólag a kormányzó pártszövetség legbizalmasabb hívei részesüljenek. Szó sincs korrupcióról (a legfelső szinten legalábbis): az a néhány száz, szoros hálózatot alkotó üzleti vállalkozás, amely ma már a hazai gazdaság túlnyomó részét uralja, valójában az állam meghosszabbítása, vagyonukkal ténylegesen a kormányfő rendelkezik. Ritka eset, hogy egy állam alkalmazzon strómanokat, de másképpen nem lehetett volna kijátszani az uniós versenyszabályokat. A nemzetgazdaság (főleg papíron jelentkező) eredményeinek és (kézzelfogható) kudarcainak ez a titka, ugyanakkor ez biztosít a miniszterelnök számára olyan korlátlan politikai mozgásteret. Olyat, amilyenről parlamentáris viszonyok közt működő kormány nem is álmodozhat, amennyiben csak az adóbevételek és hasonló, nyilvánosan ellenőrizhető források állnak a rendelkezésére.
Orbán pirrhuszi győzelmeinek igazi terepe mégsem a gazdaság, hanem a külpolitika. Ahhoz, hogy politikai ellenfeleit a haza ellenségének nyilváníthassa, neki magának a haza megmentőjeként kellett fellépnie. Csakhogy Magyarországot éppen nem fenyegette senki. Ezért ellenfél gyanánt az Európai Uniót, a Soros Györgyben megszemélyesített nemzetközi tőke titkos üzelmeit, végül a migránsokat léptette fel teljes sikerrel. Önkényes eljárásaival eközben idehaza sorra sértette meg a jogállam és a parlamentarizmus Európában bevett elveit, amihez filozófiát is kreált. Ettől fogva az illiberális demokrácia bajnokaként, elvi alapon (de anyagi előnyök reményében) nyíltan közeledett az Unióval szemben ellenséges keleti despotákhoz, Oroszország, Kína és Törökország vezetőihez. Helyesen mérte fel, hogy mindezt büntetlenül megteheti, ameddig olcsó és fegyelmezett munkaerővel, kedvező jogi környezettel és a hazai gazdaságtól elvont hatalmas támogatásokkal áll a német autóipar és más nemzetközi cégek rendelkezésére. Nyugati szövetségeseitől ugyan elszigetelődött, és keleti kapcsolataiból nem sok haszna származott, azonban mint az európai politika fenegyereke némi kétes hírnévre is szert tett – bár ezzel hosszabb távon aligha használt az ország nemzetközi megítélésének.
A huszonegyedik század sorskérdéseit miniszterelnökünk nem érti, ezekről nincs mondanivalója. Ő a huszadik század csatáit vívja a mai napig. Kultúrpolitikai célja, hogy a közterektől a tantervekig mindenben azt a szellemet juttassa érvényre ismét, amely az 1938 előtti hivatalos Magyarországot jellemezte; azt a korszakot, amelynek önvigasztaló hazugságait, igazságtalan berendezkedését és gyűlölködő légkörét a jóindulatú kortárs is csak a friss trianoni traumával tudta mentegetni.
III. Mit tehetnénk?
1. „Az magyari urak” a mohácsi katasztrófa előtt, de még utána is, az oroszlán fogai között is azt latolgatták, hogyan járhatnának jól egymás rovására az ország veszedelmén. A helyzet ma ismét polgárháborús: nincs olyan közös cél vagy meggyőződés, amely felülírná a pártfelekezetek egymás elleni gyűlöletét, nem számít se jog, se emberélet. Márpedig a következő évtizedekben a kibontakozás jelszava ez lesz a világban: „a magunk erejéből”. Ahol ezt az erőt egymás megsemmisítésére fordítják, a romlás megállíthatatlan. S nézzük meg, máris hová jutottunk, akár csak hozzánk hasonló sorsú szomszédainkhoz képest is: mivé lett politikai kultúránk, iskolarendszerünk, egészségügyünk, vasúti hálózatunk, jó hírnevünk? A kölcsönös sérelmek pedig – és velük együtt a jogos félelem az ellenfél bosszújától – egyre súlyosabbak.
A polgárháborúnak csak úgy lehet véget vetni, ha véget vetünk neki. Ezt bárki bármikor elkezdheti: ne üss vissza!
Az élet-halál harcot folytató hatalmi csoportosulásoknak ez nem áll érdekében, létjogosultságuk és megélhetésük a hadiállapot fenntartásával áll és bukik. Ezért és nem általában a pártrendszer elutasítása okán kell a civileknek magukhoz ragadniuk a politikai kezdeményezést. Mindenki civil, aki a civilt felismeri magában, együttes fellépésük pedig átrendezheti a politikai arénát; az egyik oldalán azok maradnak, akik ütnek, a másik oldalán azok, akik nem ütnek vissza. Ők lesznek a többség, mert ők vannak többen. Ez ilyen egyszerű.
A jelenlegi rendszertől pedig azért kell sürgősen megszabadulnunk, mert példátlan mértékben bénítja a magyar társadalom alkotóképességét az élet valamennyi területén, és ezt többé nem engedhetjük meg magunknak. Az államapparátust a Fidesz-kormányzat megfélemlítette, színvonalát lezüllesztette, az iskolarendszert agyonszabályozta és alulfinanszírozta, a kultúra kulcspozícióit elképesztő figurák kezére juttatta; kinevezett milliárdosai alkalmatlanok a piaci helytállásra, a földet sosem látott új földesurak a célszerű gazdálkodásra. Túlélésünk szempontjából ma létkérdés volna a szakmai autonómiák helyreállítása, a valódi teljesítmény megbecsülése, a tehetség támogatása, a köztisztviselők és közhatalmi ágak jogállásának rendezése, az önkormányzatok hatáskörének kiterjesztése, a civil kezdeményezések bátorítása. Mindez szöges ellentétben áll a mostani kormány gyakorlatával, amit a társadalmi partnerekkel, mindenféle önálló kezdeményezéssel és különösen az értelmiséggel szembeni mélységes bizalmatlanság jellemez.
2. Az elmúlt évek magyar gazdasági sikerei többnyire csak papíron léteznek, valójában a kiadásainkat könyveltük el bevételként. Iparunk versenyképes része nagyjából a német autóiparral áll és bukik. Ha ezt a súlyos nemzetgazdasági kockázatot, valamint a multiknak nyújtott közvetlen és közvetett támogatások teljes összegét költségként kezelnénk, más képet kapnánk. Az építőipar száguldó teljesítményének nincs felső határa, mert a szemérmetlen túlszámlázás az állami megrendeléseknél nem lehetőség, hanem követelmény. A betonba-acélba ölt milliárdok társadalmi haszna elenyésző, gazdaságélénkítő hatásuk nulla, fenntartásuk majdani költsége nyomasztó. A jövedelem egy számottevő része azonban visszavándorol a kormányhoz vagy a pártelit zsebébe. Így érthető, hogy a hazai gazdasági „teljesítményt” produkáló vállalkozások belső körébe csak megbízható, de legalábbis megzsarolható Fidesz-oligarchák kerülnek, s hogy ebben a titoktartó körben tűnik el az uniós fejlesztési források szinte teljes egésze. Az államtól valamelyest független piaci szereplők ellenben a túlélésért küzdenek. A munkanélküliek tömegét a közmunka és a háztartás rejti a statisztika elől, aki ennél többre vágyik, köztük rengeteg diplomás, külföldön talál magának jobb megélhetést. A megváltozott viszonyok között ezek egy része most majd hazakényszerül vagy végleg külföldön marad, és elvész az ország számára.
A következő évek egyre súlyosbodó nehézségeiért könnyű lesz az előttünk álló világgazdasági válságot okolni. Megélhetésünk eddigi forrásai elapadnak, a magyar kormány azonban – ki tudja, milyen forrásból – figyelemre méltó erőfeszítéseket tesz majd a válság szociális következményeinek enyhítésére. De igazság szerint nem is egykönnyen tudnánk gazdaságunkat egészséges, új alapokra helyezni, mert ezeket az alapokat harminc éven keresztül romboltuk vagy elhanyagoltuk:
- az élelmiszer-önrendelkezés és a minőségi agrárkivitel alapját képező kis- és középvállalkozást, a maga tájadottságokhoz alkalmazkodó, munkaintenzív, változatos termékkínálatával, valamint a rövid élelmiszerlánc sokféle előnyének ehhez kapcsolódó kiaknázását;
- azoknak a közszükségleti cikkeknek az előállítását, amelyekben most nálunk gazdagabb országok termékeire szorulunk – szinte minden téren;
- a máig kimagasló magyar innovációs teljesítmény gyümölcseinek hazai hasznosítását, általában a magas szintű tudományos szakértelemre épülő ágazatok megkülönböztetett támogatását;
- ettől nem függetlenül: a kreatív gondolkodásra, önálló vállalkozásra, önismeretre és együttműködésre képes fiatalokat nevelő korszerű iskolarendszer megteremtését;
- a tanulásra, beilleszkedésre, munkavégzésre képtelen emberek bővített újratermelésének felszámolását, az országnak hatalmas tehertételt jelentő pauper-társadalom integrálását;
- a megújuló energiaforrások térhódításában rejlő, adottságainknál fogva számunkra különösen kedvező lehetőségeket.
A lista bővíthető. A program elemei vissza-visszatérnek a pártok választási programjában – a kormányok gyakorlatában soha. Most, amikor az eddig vitt gazdaságpolitika kockázata és folytathatatlansága nyilvánvalóvá válik, újragondolhatnánk a prioritásokat. Ezt azonban ugyanúgy akadályozza majd a globális szabadkereskedelem haszonélvezőinek messzire ható befolyása, mint a hazai párthűbéri rendszer érdekviszonyai. Döntő érvük az lesz, hogy az elmozdulás az itt javasolt irányba nem növelné a „versenyképességet” és a nemzeti jövedelmet. Felesleges újra és újra elmagyarázni, hogy az üzleti forgalom manipulált mérőszámai milyen keveset árulnak el a gazdaság életképességéről, a folyamatok fenntarthatóságáról vagy a közjólét alakulásáról. Akik e számok miatt aggódnak, azoknak inkább azt ajánljuk, a beteg gyógyulása érdekében – dobják el a hőmérőt!
3. Ami a nemzetek közösségében elfoglalt helyünket illeti, a történelmi párhuzam túlontúl kézenfekvő. A részvétlen nyugattal, tehetetlen demokráciákkal szemben kisebbik rosszként, geopolitikai helyzetünkre hivatkozva nem először sodródunk sikeresen terjeszkedő, agresszív nagyhatalmak érdekkörébe. Amikor a történelem benyújtja majd a számlát, mentségeinkre ezúttal se lesz kíváncsi senki. Valahol megint utat tévesztettünk, Európa árulói lettünk.
Azonban a mostani Európa önmagához is hűtlen, nem a szolidaritás tartja össze és nem valamiféle európai értékrend, amin mindenki mást ért. Legfeljebb az üzleti számítás. Létezik-e harmadikutas külpolitika a multik Európája és a kelet despotikus birodalmai közt? A válság megadja erre is a választ. Fölülírja-e a nagyhatalmi ambíciókat, a tőzsde értékítéletét, a vallási előítéleteket a túléléshez fűződő közös érdek? Dehogy írja fölül!
A mostani világrendet fenntartó erők mozgástörvényei nem változnak, ezért nem lesznek képesek megfelelően reagálni a körülmények alapvető változására. Legfeljebb gyakrabban fognak háborúzni a fogyatkozó erőforrásokért, egymással és az oktrojált világrend kárvallottjaival, vagy azok egymással.
Nem Kína, Oroszország, Irán vagy az Egyesült Államok viselkedésében következik be majd látványos fordulat, hanem a köztük zajló, elhúzódó állóháború lövészárkaiban. A nagyhatalmak önzése, a nemzetközi szervezetek tehetetlensége kikényszeríti a globális ökológiai válság áldozatainak védekezését. Nem egy új világnézet jegyében, csupán az életösztöntől űzve. Ezek a helyi kísérletek ott nem fulladnak majd véres anarchiába, ahol még nem a kétségbeesés, a nyomor és a gyűlölet uralkodik. És csak ott nem fojtják el csírájukban őket, ahol nem parancsuralmi rendszerek szorítják engedelmességre az alattvalókat.
Európát felszínének tagoltsága, kultúrájának változatossága tette kivételesen alkalmassá a demokratikus berendezkedés számára. Itt a jogállam hagyománya elég erős ahhoz, hogy ellenálljon az üzleti, technológiai és bürokratikus hálózatok bénító erejének. A létező Európa alternatívája tehát egy alternatív Európa újjáéledése volna, és nekünk, magyaroknak elemi érdekünk, hogy ennek az újjászületésnek részesei legyünk. Kozmopolita és soviniszta képzelgések között alighanem ez a harmadik út, amelyen a legtöbb barátot és a legkevesebb ellenséget szerezhetnénk magunknak. Hogy ez az Új Szövetség létrejöjjön a saját feloldhatatlan ellentmondásaiba gabalyodott Unió keretei között vagy annak helyén, arra az ad esélyt, ami a mostani közösség válságát okozza: csökkenő versenyképessége a világpiacon, csökkenő politikai és katonai súlya. Európa vezetőinek nem lehet, de nem is kell többé globális nagyhatalmi szerepálmokat kergetniük. Könnyen lehet, hogy a szellemi kezdeményezés éppen ez által kerül ismét az európaiakhoz.
Az integráció alapelveit azonban jó előre tisztázni kell. Embercsoportok együttműködésének három indítéka lehetséges: a parancs, az érdek és a szolidaritás, vagyis e három célszerű kombinációja. Ami az európaiaknak a legkevésbé hiányzik, az egy fejük felett intézkedő szuperállam, a parancsolás jogával. Európa megkülönböztető vonása, történelmi sikereinek alapja a sokféleség. A birodalomépítő kísérleteket mindig lerázta magáról, ez most is így lesz. Az itt élő népeknek azonban vannak és ma egyre inkább vannak közös érdekei, csakhogy az Unióban eddig nem ezek érvényesültek, hanem a nagy európai cégek befolyása. Nem a sokat emlegetett nacionalizmus, hanem a rideg üzleti számítás akadályozta a kölcsönös segítségen és tiszteleten alapuló együttműködést. Márpedig ez az egyetlen, ami Európa népeit meggyőzheti az összefogás létjogosultságáról.
IV. Mire számíthatunk?
Az emberek kezdenek ébredezni. Látják már, hogy a haladás diadalútja nem oda vezetett, ahová készültek. Hogy amit jólétnek neveznek, példátlan kiszolgáltatottság a technológia rendjének, a gazdaság kérlelhetetlen logikájának. Hogy értelmes munkára, egészséges környezetre, biztonságos megélhetésre az eddig járt úton többé nincs kilátás. Változást szeretnének tehát, azonban tapasztalniuk kell, hogy a kezdeményezés kicsúszott a kezükből. Ezért, ha nem akarják beérni lelkes petíciókkal és jámbor zöld utópiákkal, a legkomolyabban számot kell vetniük a változások útjában álló három súlyos akadállyal.
Először, hogy soha az emberiség történetében nem összpontosult még ilyen szűk körben a fegyveres, információs és pénzügyi hatalom. Akik képesek lennének végrehajtani a globális léptékű változásokat, azok e hatalom egymással is halálos játszmát folytató birtokosai. Ők a legkevésbé érdekeltek abban, hogy ezt megtegyék. Továbbra is gátlástalanul fogják feláldozni az emberhez méltó élet természeti és kulturális feltételeit uralmuk fenntartása érdekében. Bármit megtehetnek, és meg is tesznek mindent, hogy elhitessék, eljárásaik szükségszerűek, a megkövetelt áldozatok elkerülhetetlenek. A globális politikai színtereken ezek az erők legyőzhetetlenek: a rendszer logikája őket igazolja. Vazallusaiknak azonban a jövő nem sok jót ígér: a Selyem-út a szerencsétlen ujgurok földjén át vezet. Aki szabadulni szeretne a technológiai-gazdasági világrend zsarnoki hatalmától, annak a jövőt más rendszerben kell elgondolnia.
Másodszor, hogy talán egyetlen ország sincs, se gazdag, se szegény, amelynek lakói többségükben ne lennének döbbenetesen tájékozatlanok a körülöttük zajló, földtörténeti léptékű változások valóságos természetét illetően.
Kedves Olvasó, egy töredék kisebbséghez tartozol: honfitársaid nem akarnak szembenézni a helyzetükkel, mert elhitették velük, hogy úgysem tudnának rajta változtatni, s jobban teszik, ha átengedik sorsuk intézését a hatalom és a tudás birtokosainak.
Ez persze mindig így volt: egy uralom addig tartható fenn, ameddig rendjét az alattvalók szükségszerűnek vélik. Arra azonban még nem volt példa, hogy ilyen sikeresen rejtsék el előlük a saját személyes életük mindennapos valóságát, s hogy a fiatalok döntő többsége az elektronikus tudatipar függőségében éljen. Ahhoz, hogy a fizikai valóságban bármit is tehessenek, előbb haza kell térniük. Amit ökológiai politikának nevezünk, azzal az exodussal kezdődik, amely kihozza őket a digitális rabszolgaság Egyiptomából.
Harmadszor: a globalizáció nem azt jelenti, hogy az európai felvilágosodás szellemi vívmányai terjedtek el az egész világon. Tudományos-technológiai eredményeink terjedtek csak el, amelyek most félelmetes erőt kölcsönöznek a szabadság ellenségeinek. Soha – talán az 1939 és 1941 közötti rövid periódus kivételével – nem állt ilyen rosszul az emberiség ügye. Soha nem rendelkeztek még elnyomó, kegyetlen diktatúrák ilyen mindenre kiterjedő hatalommal ilyen hatalmas embertömegek fölött – a világ nagyobbik része fölött. Bármit is gondoljunk a nyugati demokráciáról, tudnunk kell, hogy nyíltan beszélni a globális ökológiai katasztrófa társadalmi okairól és következményeiről szinte csak ezekben az országokban szokás: Európában és egy sor egykori angol gyarmaton. A globalizáció igazi kárvallottjai Afrikában vagy Ázsiában többé nincsenek abban a helyzetben, hogy maguk kezdeményezzenek. Az európai lelkiismeret lázadása azonban reményt nyújthat, példát mutathat a többi kontinensnek is.
Az igazán nagy változások a történelemben mindig észrevétlenül mentek végbe (és a változás útjában álló súlyos akadályok láttán ma ez az egyetlen, amiben bízhatunk). Előbb a próféták és apostolok szavai által, akiket esetleg megköveznek vagy kigúnyolnak képtelen nézeteikért. Azután az emberek szívében. Később a kisebb-nagyobb közösségek mindennapjaiban. Az elnyomó rendszereket nem szokás megdönteni. Ha fegyveres erőszak végez velük, bukásukat rendszerint még szörnyűbb elnyomás követi. A jövő nem ezekből a véres rögtönzésekből születik, hanem a szabadság kicsiny körei kezdenek tágulni, míg végül összeérnek. Rendszert alkotnak, amilyenre senki se számított. És annyira földhözragadtak, hogy el sem lehet tiporni őket.
Az emberek nem a Földet akarják megmenteni, hanem a saját földjüket. Az életüket. Vagy azt, amit az életük értelmének gondolnak. Ezért néha még áldozatokra is hajlandók. Sőt, összefogásra, ami a ma élőknek a legnehezebben megy, hiszen elszoktatták tőle őket. Az így keletkező lakóhelyi, munkahelyi, hivatásrendi vagy véleményközösségek azonban szükségképpen csak részei, szorosan egymásra utalt és többé-kevésbé kiszolgáltatott részei egy nagyobb közösségnek, melynek intézményesült kereteit együttélésük története formálta. Ha változást akarnak, előbb-utóbb ezeket az intézményeket kell megváltoztatniuk. Tehát politikai eszközökkel fognak élni, az adott helyi keretek között. Ameddig a saját szomszédainkkal nem tudunk szót érteni, globális szolidaritásról fecsegni nem egyéb öncsalásnál.
Helyreállítani pedig csak azt lehet, aminek ismerjük a helyét.
Nyitókép: katonai rendészek járőröznek a Bosnyák téri piacon 2020. március 31-én. Fotó: MTI/Balogh Zoltán
