Autoriter járványkezelés testközelből: megmutatjuk, hogyan küzd Erdoğan rendszere
Törökország lesz az új Olaszország? Még Amerikában sem nő olyan tempóban az esetek száma, mint a törököknél: a héten utol fogják érni Iránt és Kínát is. De valóban annyira rossz a helyzet? És tényleg sikeresebben harcol egy autoriter rendszer a vírus ellen? Helyszíni jelentés a Válasz Online isztambuli tudósítójától.
– Oké, gyorsan vedd meg azt a kenyeret, de aztán húzás haza! – mordul rám a rendőr a pékség előtt parkoló autójából vasárnap, a hétvégi kijárási tilalom alatt. Az utcák kihaltak, fülsüketítő a csend a jó 15 milliós városban, amely amúgy zajáról és forgalmáról hírhedt. A teljes kijárási tilalom célja, hogy visszavesse a koronavírus terjedését, de emellett arra is kiválóan alkalmas, hogy megmutassa, melyek az előnyei és a hátrányai egy autoriter rendszernek. A parancsok itt villámgyorsan és minden ellenkezés nélkül mennek át.
A péntek éjféltől vasárnap éjfélig tartó kijárási tilalmat minden előzetes utalás nélkül péntek este kilenc után jelentették be, két sorban, magyarázat vagy éppen a kivételek ismertetése nélkül. Az emberek, mint az őrültek rohantak le az utcára, hogy még gyorsan vegyenek valamit hétvégére. Isztambul utcáit ellepte a tömeg, volt, ahol összeverekedtek a még nyitva tartó boltok előtt. Szóval
abból a logikus ötletből kiindulva, hogy nem lenne ideális, ha az emberek a jó időben a hétvégén kirajzanának az otthonukból, sikerült a vírus számára ideális helyzetet összehozni.
Vasárnap fel is ajánlotta lemondását a belügyminiszter, méghozzá olyan formában, amely mindent elmond a török viszonyokról: „bocsásson meg nekem szent nemzetem és tisztelt köztársasági elnökünk, akihez életem végéig hű leszek”. Azt még nem tudni, a szent nemzet megbocsátott-e, Erdoğan elnök mindenesetre igen – és nem fogadta el a lemondást.
Aztán a hétvége már az erős kéz előnyeit mutatta, mindenhol cirkáló (és, mint láttuk, határozott) rendőrökkel és egyéb egyenruhásokkal. Olajozottan működik az egészségügyi rendszer is. Személyes tapasztalat alapján írhatom ezt most. Közeli ismerősömmel történt ugyanis, hogy elment egy magánkórházba letesztelni magát egy sima kis megfázás miatt, s amikor az eredmény pozitív lett, az illetékes kerületi egészségügyi szolgálat előbb tudta meg az eredményt, mint a beteg. Pár órával később meg is jelent két fehér szkafanderes ember a lépcsőházban, és hozta a kétféle gyógyszert – egy víruselleneset (Tamiflu – oszeltamivir a hatóanyaga) és egy maláriagyógyszert (Plaquenil – hidroxiklorokin). Úgy gondolják, hatásos lehet, bár egyértelmű bizonyíték nincs. Ehhez a magánorvos tanácsára még sikerült pult alól a szintén „állítólag hatékony” antibiotikumot (azitromicin) beszerezni, amelyet a török kórházak a súlyosabb eseteknek tartanak fönt.
Még aznap villámgyorsan letesztelték a család többi tagját és a munkahelyen érintetteket is, miközben megkérdezték, kikkel került kapcsolatba az elmúlt időben. A teszteredmény másnapra meglett, találtak is újabb fertőzötteket, az irodaházat azonnal két hétre bezárták és elkezdték a fertőtlenítését. Szóval a szervek elég hatékonyan, gyorsan működnek és ugyanazt adják, amit a világ más részein is.
A fentiekből az is kiderül, hogy a törökök – ellentétben például Magyarországgal, amely szinte sportot űz a nem tesztelésből – tényleg tesztelnek. Folyamatosan emelik a napi tesztek számát, mostanra 40 ezerhez közelítenek. Összehasonlításként: ez a brit penzum kétszerese, Magyarországon meg talán összesen csináltak idáig ennyit. Igen ám, csakhogy Törökország óriási: a mostani ütemben is három évig tartana a lakosság tesztelése és persze közben kezdhetnék elölről az egészet. Másrészt az is igaz, hogy a Törökországhoz hasonlóan 83 milliós Németországban eddig jó kétszer ennyi tesztet végeztek.
Pedig egyáltalán nem így indult. Törökország volt az egyik utolsó ország Európában, ahol elismerték a járvány megjelenését. Március 11-én jelentették be, hogy megvan az első fertőzött, ami elég valószínűtlen volt, hiszen a járvány egyik gócpontja a szomszédos Irán, az isztambuli reptér meg a világ egyik legforgalmasabbika. Erre mondta egy török ismerősöm: az egy nem azt jelenti, hogy Törökországnak egyetlen fertőzöttje volt. Hanem azt, hogy egyetlen tesztje.
Március közepén még a focibajnokság is ment, akárcsak Magyarországon. Elvégre is itt is egy volt amatőr futballista áll az ország élén.
A késői kezdést aztán most egy bámulatos kommunikációs csavarral próbálják pozitívummá fordítani: azt mondják, hogy Törökország sokkal határozottabban lépett a többi országnál – merthogy a lassú kapcsolás után gyorsan szigorítottak. Mostanra a hétvégi teljes kijárási tilalomtól eltekintve is eljutottunk odáig, hogy a 65 év fölöttiek és a 20 év alattiak nem léphetnek ki az utcára. Azt, hogy miért éppen a 20 év alattiak nem, senki nem tudja. A kormányzat itt nem magyaráz az állampolgároknak, hanem utasítja az alattvalókat. A nagyvárosokból kivezető utakat lezárták, az üzletek az élelmiszerboltok és a gyógyszertárak kivételével zárva vannak, s senki nem tudja, melyik intézkedés meddig tart. Főleg pedig, hogy mi jöhet még – emiatt aztán mindenki a legvészjóslóbb forgatókönyvekkel riogatja az ismerőseit.
Merthogy ez is az autoriter rendszerek sajátja, hogy ugyan a hivatalos propaganda ellenállás nélkül és egy hangon ontja az üzenetet – csak hát éppen senki nem hisz neki. A Magyarországhoz hasonlóan itt is csak nagyobb városokban hatalmon lévő, sokat szenvedett ellenzék eközben ugyanazt a stratégiát követi, mint magyar társai: minél szigorúbb intézkedéseket szorgalmaz, hiszen életet menteni szép, főleg ha az intézkedések gazdasági következményeit úgysem neki kell megoldania. Ám egyelőre, mint a világ legtöbb országában, a szavazók a határozottnak és erőskezűnek tűnő kormánypártok mögé sorakoznak fel. Hogy ez meddig marad így, majd elválik.
Mivel tehát a propagandában sokan nem bíznak, a közösségi oldalakon és az emberek között a legvadabb hírek-álhírek terjednek: hogy a problémás kisebbségnek számító kurdokat direkt nem kezelik, hogy a haldoklókat hazaküldik a kórházakból, nehogy rontsák a statisztikákat. És persze legfőképpen: hogy a fertőzöttek és a halottak száma a többszöröse a hivatalosnak. Ez utóbbi persze egyáltalán nem török sajátosság, a legtökéletesebb demokráciákban sem tudja senki, a lakosság ténylegesen hány százaléka fertőzött és valóban hány emberéletet követelt eddig a vírus. (A legaggasztóbb koronavírus-grafikonok, amelyeket láttam, azt mutatják, hogy egyes olasz meg spanyol térségekben mennyivel többen haltak meg az elmúlt hónapokban az ilyenkor szokásos átlagokhoz képest: és hogy ennek a többletnek csak a fele volt koronavírusosként nyilvántartva. Vagyis a járvány végső mérlegét valószínűleg csak egy-két év múlva lehet majd megvonni.) Mégis:
van különbség aközött, ha mondjuk egy osztrák úgy érzi, hogy a kormánya által közölt fertőzöttnél sokkal több van, mert egyszerűen képtelenség pontosan mérni és aközött, ha egy török azt hiszi, kormánya szánt szándékkal titkolózik.
Egy török gyáros mesélte, hogy ők például szívesen adományoznának maszkokat kórházaknak, de azoknak – hiába van felszereléshiányuk – meg van tiltva, hogy elfogadják az adományt. Akkor ugyanis kiderülne az igazság. És valóban: az állami hírügynökség a magyar közmédiához hasonló hangnemben számol be arról, milyen példaértékű a török kormány helyzetkezelése és folyamatosan közli, hogy a török adományok éppen melyik szerencsétlen nyugat-európai országon segítenek. (Nemhogy hiány nincs, még ajándékba is jut!)
Aztán ott vannak a rendszerbe – a kormánytól függetlenül – beépített torzulások is. Egy ismerősöm hívta fel a figyelmem a tényre, hogy Törökországban nagyon magas a magánkórházak aránya és szerepe az egészségügyben. Sokkal magasabb, mint Európában. A török kormány pedig a járványhelyzetben úgy döntött, hogy a koronavírusos betegek kezeléséért ezek a kórházak sem kérhetnek pénzt. Ez viszont tönkretenné őket. Megoldás? Van. Az állami egészségügyben nem bízó betegeket más betegség címén veszik fel a magánkórházba, így pedig már kiszámlázhatják nekik a kezelést. Ezért viszont a statisztikába ezek a betegek nem kerülnek bele.
Mivel senki nem ismeri a valódi számokat, legalább ilyen megkérdőjelezhetők a nyugati sajtóban némi kárörömmel leírt katasztrófa-forgatókönyvek is. Persze ilyenkor mindenki vágyik egy világos narratívára, még akkor is, ha egyelőre egyszerűen nincs meg az ehhez szükséges tudás. Ugyanez volt a helyzet Kínában, ahol az európaiak előbb azt akarták megmagyarázni, miért következik a rendszerből a járvány terjedése, aztán meg azt, hogy a megfékezése. Egyelőre tehát csak hit kérdése a török kormányt alkalmatlansággal vádolni vagy kijelenteni, hogy Isztambul lesz az új Milánó. (Armani pólóból már úgy is van legalább annyi a bazárban). Hiába írják le a nyugati újságírók, miként hibázott az Erdoğan-rendszer és ez hogyan vezetett a járvány elterjedéséhez, ha egyszer azt sem tudjuk, vajon tényleg elterjedt-e a járvány.
Egyáltalán: mi az, hogy elterjedt? A hivatalos adatok szerint Törökországban van a világon a kilencedik legtöbb fertőzött, több mint 60 ezer, és az előtte lévő országokban mind lassabb a növekedés üteme, mint itt. De tegyük fel, hogy a valós szám ennek a tízszerese lenne, akkor sem érné még el a fertőzöttség a lakosság egyetlen százalékát sem! (Ugyanez igaz a pontosan Törökország méretű Iránra is, ahol persze nyilvánvalóan kozmetikázzák az adatokat, de egyelőre akkor sem lehet azt állítani, hogy végül rosszabbul kerülnek ki a vírusból, mint mondjuk a kicsivel több mint feleakkora Spanyolország.)
Az eddig 1300 török halálesetnek természetesen mindegyike óriási egyéni tragédia, de valójában csak egy kis országból nézve tűnik objektíven soknak.
Megint csak összehasonlításként: tavalyelőtt a török utakon 6675 ember halt meg, influenzában pedig csaknem 11 ezer. Ha Törökországban nincs járvány, akkor is 1167 ember hal meg egy átlagos napon. Nagyjából annyi, mint a hivatalos adatok szerint idáig a koronavírus miatt összesen. S ha a hivatalos adatok csalnak is, a nagyságrendeket ezek az összehasonlítások azért jól mutatják. A kérdés persze az, hogy sikerül-e még ezen – az összlakossághoz képest alacsony – szinten megállítani a járványt. A propaganda szerint természetesen igen: a hétvégén megjelent az első biztató adat, amely szerint először csökkent az intenzív osztályokon lévők száma. Ha ez igaz és így marad, akkor előbb-utóbb kezelhető lesz a helyzet és a gyógyultak száma elkezdi meghaladni a megbetegedőkét. Ez persze csak némi késéssel történhet, mert itt is úgy van, hogy az első (pozitív) teszt után két héttel jön az újabb teszt. Ha az negatív, akkor másnap még egy újabb következik – és csak ha az is negatív, csak akkor nyilvánítanak valakit gyógyultnak.
A fordulatra nyilván nagy szükség lenne már csak a török gazdaság miatt is, amely még a legjobb időkben is mindig a szakadék szélén táncol. Bárhogy fejlődött az ország, a csőd, a bizonytalanság réme soha nem volt messze, és itt nincs Európai Unió sem, hogy segítsen. A kormány próbálta is életben tartani a gazdaságot, kifejezetten kérte, hogy a gyárak ne zárjanak be, a 20 éven alattiak közül sem vonatkozik a kijárási tilalom azokra, akik dolgoznak. A legtöbb gyár így is zárva van. Részben félelemből, aggódásból, részben meg azért, mert hova is termelnének? Az üzletek zárva, a legfőbb exportpiacnak számító Európa leállt, vélhetően válságba is kerül.
Ha pedig Európa összezuhan, akkor szinte mindegy, hogy a törökök mit csináltak jól vagy rosszul. Mindenképpen a legnagyobb vesztesek között lesznek.
Nyitókép: katona posztol a török védelmi minisztérium épülete előtt Ankarában 2020. április 10-én. Fotó: Anadolu Agency/Arif Akdogan
Ez a riport nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!
