Nem azért alkotmányellenes a felhatalmazási törvény, amiért mondják. De tényleg az
Vendégszerzőnk nem akárki: Fülöp Botond volt az, aki az Alkotmánybíróságon egy több tízezer beteg életére hatással lévő szabály alkotmányellenességét ki tudta mondatni. Az ügyvéd most a felhatalmazási törvényről állapítja meg, hogy az bizony alaptörvény-ellenes. Az egyik része legalábbis. Az a része meg pont nem, amelyen az ellenzék felháborodott, s amely a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Amikor a magyar házelnök külföldi politikusoknak írott levélben bizonygatja, hogy nincs itt semmi látnivaló, itt egy írás, amely megmutatja, hogy bizony van. Nehéz jogi okfejtés következik, de megéri végigküzdeni.
Az Alaptörvény 53. cikkének (1) bekezdése értelmében a kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén, valamint ezek következményeinek az elhárítása érdekében veszélyhelyzetet hirdet ki, és sarkalatos törvényben meghatározott rendkívüli intézkedéseket vezethet be. A katasztrófavédelemről szóló 2011. évi CXXVIII. törvény (a továbbiakban: „katasztrófavédelmi tv.”) 44.§ c) pontjának ca) alpontja értelmében a tömeges megbetegedést okozó humánjárvány kiválthatja a veszélyhelyzetet.
Jóllehet a „tömeges megbetegedést okozó humánjárvány” a rendkívüli jogrendet eredményező veszélyhelyzet bevezetésének indoka lehet, a fogalom jelentését semmilyen jogszabály nem határozza meg. Ebből következően – egyértelmű törvényi fogalommeghatározás hiányában – jelenleg kizárólag a kormány mérlegelésén és döntésének múlik, hogy a tömeges megbetegedést okozó humánjárványra hivatkozással mikor vezeti be a különleges jogrendet. A kormány ezen döntésének jogszerűsége semmilyen objektív szempont alapján nem kontrollálható, ami alkotmányossági szempontból – álláspontom szerint – elfogadhatatlan. Ráadásul, a katasztrófavédelmi törvény nemhogy nem definiálja a veszélyhelyzet bevezetésére okot adó egyes tényállásokat, hanem még csak nem is zárt felsorolásban adja meg ezeket.
Az alkotmányos rend és a jogállam védelme szempontjából elfogadhatatlan, hogy a különleges jogrend bevezetése feltételeinek fennállásával kapcsolatos döntés szubjektív jogértelmezés felülbírálhatatlan eredménye legyen, az pedig különösen elfogadhatatlan, hogy amennyiben mégis ez a helyzet, vagyis mégis szükség van bizonyos mértékű szubjektív jogértelmezésre, akkor ezen – senki által felül nem bírálható – döntés meghozatala éppen azon állami szerv kizárólagos diszkrecionális jogkörébe tartozzon, melynek jogköre a különleges jogrendben jelentősen kiszélesedik, vagyis amely szerv a rendkívüli jogrend bevezetésének „nyertese”.
Egy rendkívüli jogrend bevezetése nem lehet az ezen jogrend révén jelentős túlhatalomra szert tevő szerv olyan döntése, mely kizárólagos, diszkrecionális, más szerv által felülbírálhatatlan és szubjektív jogértelmezésen alapul. Márpedig, a jelenlegi szabályozás alapján pontosan ez a helyzet.
A veszélyhelyzeti okokkal kapcsolatos szabályozási és fogalmi határozatlanság ugyanakkor két további komoly alkotmányossági problémát is okoz. Nevezetesen arról van szó, hogy a veszélyhelyzet kihirdetésére okot adó elemi csapások definícióinak hiánya folytán nem csupán a veszélyhelyzet kihirdetése válik a kormány egyoldalú jogértelmezésének „áldozatává”, hanem a veszélyhelyzet megszüntetésével kapcsolatos döntés is. Az Alaptörvény 54. cikkének (3) bekezdése szerint ugyanis a veszélyhelyzetet kizárólag a kormány jogosult és egyben köteles megszüntetni, mégpedig akkor, ha kihirdetésének feltételei már nem állnak fenn.
Az alkotmányos anomáliát tovább súlyosbítja, hogy az Alaptörvény nem csupán az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség elleni védekezés, hanem ezek következményeinek elhárítása érdekében is lehetővé teszi a veszélyhelyzet kihirdetését és fenntartását. Az, hogy egy tömeges megbetegedést okozó humánjárvány vonatkozásában melyek azok a következmények, melyek elhárítása a veszélyhelyzet kihirdetésére és fenntartására alapot adhat, szintén nincs törvényileg meghatározva. Következésképpen a kormány – a veszélyhelyzeten túlnyúló következmények elhárítására történő hivatkozással – akár a veszélyhelyzetre okot adó katasztrófa megszűnését követően hosszabb ideig is fenntarthatja a veszélyhelyzetet, ami nyilvánvalóan szintén nem elfogadható.
Ráadásul, a jelenlegi szabályozás nem csupán arra az esetre nem ír elő semmiféle biztonsági garanciát, ha a kormány indokolatlanul, adott esetben alkotmányos jogával visszaélve hirdeti ki vagy tartja fent a veszélyhelyzetet, hanem
arra az esetre sem tartalmaz megoldást, ha a kormány, bár indokolt lenne, elmulasztja a veszélyhelyzet kihirdetését, vagy – a kihirdetés feltételei megszűnésének hiányában – indokolatlanul szünteti meg azt.
Ezen, jelenleg fennálló, a kormány számára indokolatlan és veszélyes túlhatalmat biztosító alkotmányossági visszásságok megszüntetése érdekében – álláspontom szerint – az Országgyűlésnek a katasztrófavédelmi törvényben a jelenleginél sokkal pontosabban meg kellene határoznia mind a veszélyhelyzet kihirdetésére alapot adó események körét és fogalmát, mind pedig ezen események azon következményeit, melyek elhárítása a veszélyhelyzet kihirdetésére és fenntartására alapot adhat.
Ezen túl pedig – a népfelség elvének fenntartása és a veszélyhelyzet kihirdetése és időtartamának meghatározása tekintetében fennálló kormányzati túlhatalom megszüntetése érdekében – az Alaptörvénynek vagy lehetőséget kellene adnia az Országgyűlésnek arra, hogy felülbírálhassa és pótolhassa a kormány veszélyhelyzet kihirdetésével és megszüntetésével kapcsolatos döntéseit, vagy pedig határozott időtartamot kellene tartalmaznia a veszélyhelyzet hosszára nézve, azzal azonban, hogy a veszélyhelyzet időtartamát az Országgyűlés (vagy az Országgyűlés felhatalmazása alapján a kormány) meghosszabbíthatja. Ez utóbbi esetben olyan szabályozás megalkotása lenne célszerű, melynek értelmében minél hosszabb ideje áll fenn a veszélyhelyzet, annál nagyobb parlamenti többség szükséges annak további meghosszabbításához. Így például a veszélyhelyzet a korábbi megszüntetés és a meghosszabbítás hiányában a kihirdetés napjától számított 30. napon automatikusan megszűnne, tartamát azonban az Országgyűlés egyszerű többséggel legfeljebb a kihirdetés napjától számított 60. napig meghosszabbíthatná (illetve ilyen többséggel adhatna erre a kormány számára felhatalmazást), a 60 napon túli további hosszabbítás viszont már csak minősített többséggel, míg a 90 napon túli további hosszabbítás csupán 4/5-ös többséggel lenne lehetséges.
Az Alaptörvény 53. cikkének (2) bekezdése értelmében veszélyhelyzetben a kormány sarkalatos törvényben meghatározott rendkívüli intézkedéseket vezethet be. A kormány által a veszélyhelyzetben bevezetett intézkedéseknek tehát mindenképpen sarkalatos törvény által meghatározottnak kell lenniük, más szóval sarkalatos törvénynek kell kijelölnie azon intézkedések körét, melyeket a kormány veszélyhelyzetben bevezethet. Az Alaptörvény 53. cikkének (3) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a kormány veszélyhelyzetben megalkotott rendeletei ellentétesek lehetnek törvényi rendelkezésekkel, illetve azok alkalmazását felfüggeszthetik. Ezen túl, az Alaptörvény 54. cikk (1) bekezdése alapján veszélyhelyzetben a kormány rendeleti úton felfüggesztheti, illetve az Alaptörvény által megengedett mértéken túl is korlátozhatja az alapvető jogok gyakorlását – kivéve az élethez és az emberi méltósághoz fűződő jogot, a kínzás és az embertelen bánásmód tilalmát, valamint az alapvető büntetőeljárási garanciákat, úgy mint az ártatlanság vélelmének elvét, a védelemhez való jogot, a visszaható hatályú büntető jogalkalmazás tilalmát, és a ne bis is idem (kétszeres értékelés tilalma) elvét. Nem függeszthető fel ugyanakkor az Alaptörvény alkalmazása és nem korlátozható az Alkotmánybíróság működése. Ezen rendeletek – az Alaptörvény 53. cikkének (3) bekezdése értelmében – tizenöt napig maradnak hatályban, kivéve, ha a kormány – az Országgyűlés felhatalmazása alapján – a rendelet hatályát meghosszabbítja. A rendeletek a veszélyhelyzet megszűnésével ugyanakkor mindenképpen hatályukat vesztik.
Különbséget kell tehát tenni a veszélyhelyzet időtartama és a kormány veszélyhelyzetre tekintettel megalkotott rendeleteinek időbeli hatálya között. Míg a veszélyhelyzet időtartamának meghatározása – a jelenlegi szabályozás mellett – a kormány diszkrecionális döntési jogkörébe tartozik, a rendeletek időbeli hatályának 15 napon túli meghosszabbításához az Országgyűlés felhatalmazása szükséges. Az Országgyűlés tehát bár nincs abban a helyzetben, hogy a veszélyhelyzetet megszüntethesse – hiszen erre egyedül a kormány jogosult –, azt azonban megteheti, hogy nem hatalmazza fel a kormányt a veszélyhelyzetre tekintettel megalkotott kormányrendeletek hatályának 15 napon túli meghosszabbítására, következésképpen elérheti, hogy azok 15 nap múlva hatályukat veszítsék. Arra, hogy az Országgyűlés ezen jogosultsága mennyire tekinthető hatékony kontrollmechanizmusnak, a későbbiekben még visszatérek.
A veszélyhelyzeti rendeletalkotás tekintetében tehát a következő alkotmányos korlátozások érvényesülnek:
- A bevezetett rendkívüli intézkedéseknek sarkalatos törvény által meghatározottaknak kell lenniük. Ezen intézkedéseket a katasztrófavédelmi törvény 47-51 §§-ai tartalmazzák.
- Nem függeszthetik fel és nem korlátozhatják az Alaptörvény által megengedett mértéken túl az élethez és az emberi méltósághoz fűződő jogot, a kínzás és az embertelen bánásmód tilalmát, valamint az Alaptörvény által meghatározott büntetőeljárási garanciákat.
- Nem függeszthetik fel az Alaptörvény alkalmazását.
- Nem korlátozhatják az alkotmánybíróság működését.
- Időbeli hatályuk legfeljebb 15 nap, kivéve, ha a kormány – az Országgyűlés felhatalmazása alapján – a rendelet hatályát meghosszabbítja.
- A veszélyhelyzet megszűnésével valamennyi rendelet automatikusan hatályát veszti. (Itt jegyezném meg, hogy mivel ez a rendelkezés értelemszerűen csak az Alaptörvény 53. cikk (1) és (2) bekezdése alapján megalkotott rendeletekre vonatkozik, feltétlenül szükséges ezen rendeletek pontos meghatározása az Alaptörvény 53. cikk (1) és (2) bekezdésére, mint felhatalmazó rendelkezésre történő hivatkozással.)
A sarkalatos törvényként megalkotott felhatalmazási törvény, vagyis a 2020. évi XII. törvény a fenti felsorolásban 1. és az 5. sorszámmal jelölt korlátot érintette. Egyrészt ugyanis a meghozható rendkívüli intézkedések tárgykörét a katasztrófavédelmi törvényben nem szereplő tárgykörökre is kiterjesztette a törvény által meghatározott cél tükrében értelmezendő szükségesség és arányosság követelményének előírása mellett, másrészt pedig az Országgyűlés előre felhatalmazást adott a kormány számára, hogy a kormányrendeletek hatályát a veszélyhelyzet megszűnéséig meghosszabbíthassa, azzal, hogy ezen felhatalmazást bármikor visszavonhatja. Nem képezheti tehát vita tárgyát, hogy
az Országgyűlés a felhatalmazási törvénnyel mind a tárgyi, mind pedig az időbeli hatály tekintetében kiterjesztette a kormány veszélyhelyzeti jogalkotói jogkörét.
Az előzőek értelmében a felhatalmazási törvény a veszélyhelyzeti rendeletalkotás korlátait a következőképpen módosította:
- A kormány által bevezethető intézkedések pusztán céljuk szerint váltak meghatározottá (az állampolgárok élet-, egészség-, személyi-, vagyon- és jogbiztonságának, valamint a nemzetgazdaság stabilitásának garantálására érdekében a humánjárvány megelőzésére, kezelésére, felszámolására, továbbá káros hatásainak megelőzésére, illetve elhárítására kell irányulniuk) és – a meghatározott jogalkotási célok tükrében – meg kell felelniük a szükségesség és arányosság követelményének.
- Nem függeszthetik fel és nem korlátozhatják az Alaptörvény által megengedett mértéken túl az élethez és az emberi méltósághoz fűződő jogot, a kínzás és az embertelen bánásmód tilalmát, valamint az Alaptörvény által meghatározott büntetőeljárási garanciákat.
- Nem függeszthetik fel az Alaptörvény alkalmazását.
- Nem korlátozhatják az alkotmánybíróság működését.
- Időbeli hatályuk – az Országgyűlés felhatalmazás-visszavonó döntésének hiányában – a veszélyhelyzet megszűnéséig tarthat, vagyis nem érvényesül az Alaptörvény által meghatározott 15 napos időkorlát.
- A veszélyhelyzet megszűnésével valamennyi rendelet automatikusan hatályát veszti.
Mindezek rögzítését követően érdemes megvizsgálni, hogy a felhatalmazási törvény által biztosított tárgyi és időbeli jogkörbővítés alkotmányosnak tekinthető-e.
A kormány veszélyhelyzeti rendeletalkotási jogkörének tárgyi kiterjedésére vonatkozóan az Alaptörvény csupán annyi követelményt támaszt, hogy mind a bevezetett rendkívüli intézkedéseket, mind pedig a törvények alkalmazása felfüggesztésének és a tőlük való eltérésnek a módját sarkalatos törvénynek kell meghatároznia. Az Alaptörvény tehát a „meghatározás” kifejezést tartalmazza. A felhatalmazási törvény az alaptörvényi rendelkezésnek formailag kétségkívül megfelel, hiszen a törvény ezen rendelkezését sarkalatosként fogadta el az Országgyűlés. (Véleményem szerint ugyanakkor a sarkalatosság követelménye szempontjából a törvényben az Alaptörvény 54. cikk (4) bekezdése helyett az 53. cikk (1) és (2) bekezdésére kellett volna hivatkozni.)
A tartalmi megfelelés vizsgálata során abból kell kiindulni, hogy a felhatalmazási törvényt megelőzően az Alaptörvény ezen előírásából adódó jogalkotói kötelezettségének az Országgyűlés a katasztrófavédelmi törvény 47-51 §§-ai révén tett eleget, mégpedig oly módon, hogy a kormány rendeletével bevezethető szabályokat és a kormány rendeleti felhatalmazása alapján alkalmazható rendkívüli intézkedéseket precízen, tételesen, taxatíve rögzítette, mind a védekezés, mind pedig a következmények elhárítása tekintetében. Ehhez képest a felhatalmazási törvényben a lehetséges intézkedések körének pusztán cél szerinti megjelölése nem csupán más jogtechnikai megoldást, hanem az ezáltal létrejövő jogkör kiterjedése szempontjából is egyértelműen más kategóriát jelent. Ezen szabályozási megoldás – a tételes, részletező, vagyis tényleges maghatározásnak tekinthető szabályozáshoz viszonyítva – ugyanis
egyrészt sokkal tágabb szabályozási jogkört biztosít a kormány számára, másrészt pedig – a korlátok rugalmassá válása miatt – sokkal nehezebbé teszi a felhatalmazási korlátok betartásának ellenőrzését is.
Az egyes rendeletek vonatkozásában mind a konkrét szabályozási célnak a felhatalmazási céllal való lefedettsége, mind a szabályozásnak a felhatalmazási cél eléréséhez való szükségessége, mind pedig az ezen céllal való arányossága olyan szubjektív megítélés alá eső körülmények, melyek lehetőséget adnak a jogalkotói hatáskörrel való visszaélésre, illetve az azzal való kísérletezésre. Nehezen indokolható, hogy ha az Országgyűlés a katasztrófavédelmi törvény megalkotásakor abból indult ki, hogy alkotható olyan törvényi szabályozás, mely pontosan, tételesen rögzíti a kormány veszélyhelyzeti jogalkotói hatáskörét kitöltő intézkedéseket minden szóba jöhető veszélyhelyzetet eredményező katasztrófa vonatkozásában, akkor miért gondolta úgy egy, a törvény megalkotásának időpontjában már kialakult és többé-kevésbé ismertnek tekinthető járvány vonatkozásában, hogy nem képes a kormány rendeletalkotási jogkörét a pusztán a cél általi megjelölésnél pontosabban körülhatároló szabályozás megalkotására. (Persze, tudom, a kérdés csupán elméleti, hiszen nem beszélhetünk elkülönült kormányzati és parlamenti akaratról… )
A felhatalmazás ilyen általános jellegéből eredő kockázatok különösen annak tükrében válnak szembetűnővé, hogy az Alaptörvény a veszélyhelyzetre okot adó katasztrófa következményeinek elhárítása érdekében is lehetővé teszi a különleges jogrend alkalmazását. Mivel egy katasztrófa következményei nagyon szerteágazók, sokrétűek, a gazdaság és a társadalom szinte minden szegmensére kiterjedőek lehetnek, a felhatalmazási törvénynek legalább a következmény-elhárítás vonatkozásában részletező szabályozást kellett volna tartalmaznia. Ennek hiányában azt lehet mondani (és az eddigi tapasztalatok is egyértelműen igazolják), hogy
a kormány jogalkotási jogköre gyakorlatilag parttalanná vált, mert aligha található olyan szabályozási terület, melyre vonatkozóan nem lehetne azt állítani, hogy valamilyen módon érintette a koronavírus-járvány, ezért szükséges az ezáltal keletkezett káros hatások megszüntetése.
A veszélyhelyzet kihirdetése óta eltelt idő tapasztalatai azt mutatják, hogy a kormány lényegében véve „elszabadult”, és a legkülönbözőbb területek vonatkozásában él rendeletalkotó jogkörével.
Ahogy az előzőekben már említettem, az Alaptörvény 53. cikkének (1) és (2) bekezdése a kormány veszélyhelyzeti jogalkotói hatásköre vonatkozásában a sarkalatos törvény általi meghatározottság követelményét támasztja az Országgyűléssel szemben. Egy hatáskör vonatkozásában a meghatározottság értelemszerűen a tartalom meghatározását és a határok kijelölését jelenti. Annak eldöntésekor, hogy e tartalomnak mennyire kell egyértelműnek, a határoknak pedig mennyire kell merevnek, vagy ellenkezőleg: rugalmasnak lennie, mindenek előtt a szóban forgó hatáskör célját, tartalmát, valamint létrejöttének következményeit kell figyelembe venni. A kormány veszélyhelyzeti jogalkotói hatáskörének céljai – a veszéllyel szembeni hatékony védekezés és következmény-elhárítás – kétségkívül az ezek eléréshez szükséges mértékű rugalmasságot igénylik a hatáskör határainak megvonása tekintetében. Másrészről viszont mind a hatáskör törvények „felülírásának” és az alapvető jogok gyakorlásának alaptörvény-ellenes korlátozásának lehetőségét is magában foglaló tartalma, mind pedig létrejöttének az állam „normális”, vagyis jogállami és demokratikus működésének megszűnését eredményező következményei az ezáltal keletkező potenciális kockázatokkal és veszélyekkel arányos mértékű határozottságot is megkövetelnek a hatáskör tartalmának és határainak megvonása során. Ezen egymással konkuráló és egyaránt fontos szempontokra tekintettel az Alaptörvény 53. cikkének (1) és (2) bekezdése azt a kötelezettséget rója az Országgyűlésre a kormány veszélyhelyzeti jogalkotói jogköre sarkalatos törvény általi „meghatározásának” előírásával, hogy ezen alkotmányos szempontokat és követelményeket gondos mérlegelésen alapuló kiegyensúlyozott kompromisszum révén egyszerre érvényre juttató szabályozást alkosson, mely kötelezettségének azáltal tud eleget tenni, hogy a kormány rendkívüli jogkörének terjedelmét a hatékony és eredményes védekezéshez szükséges lehető legszűkebb terjedelemben és a lehető legpontosabb módon határozza meg.
A felhatalmazási törvény – összesen két mondatból álló – 2.§-a azonban ezen követelményeknek nem felel meg, mert a kormány hatáskörének pusztán a rendkívül általános módon megfogalmazott cél általi, egyébként viszont teljesen általános jelleggel történő kijelölése folytán az Országgyűlés az alkotmányos rend és az alapvető jogok védelmével összefüggő szempontokat teljesen feláldozta a rugalmasság és a hatékonyság oltárán, vagyis a hatáskör terjedelmének meghatározása során nem mérlegelte megfelelően a figyelembe veendő alkotmányos szempontokat. Ezt a hibát nem orvosolja a szükségesség és arányosság követelményének előírása sem, mivel ez a követelmény pontosan olyan mértékben válik súlytalanná, amilyen mértékben általános az a cél, melynek tükrében ezen kritériumokat értelmezni kell. Márpedig a törvényben a kormány jogkörére vonatkozó célt a lehető legáltalánosabb módon fogalmazták meg. Ilyen körülmények között kijelenthető, hogy a felhatalmazási törvény által a kormány részére adott tárgyi felhatalmazás nem tekinthető alkotmányos értelemben vett jogalkotói hatáskör-meghatározásnak.
Mindezen okokból kifolyólag úgy gondolom, hogy
a felhatalmazási törvény 2.§-a nem elégíti ki az Alaptörvény 53. cikkének (1) és (2) bekezdésében foglalt sarkalatos törvény általi meghatározás követelményét, ezért alaptörvény-ellenes.
Ami pedig a kormány rendeletei időbeli hatályának meghosszabbítása tekintetében adott felhatalmazást, vagyis a felhatalmazási törvény 3.§-át illeti, a következőket kell figyelembe venni.
Az Alaptörvény 53. cikkének (3) bekezdése értelmében a kormány veszélyhelyzetre tekintettel megalkotott rendeleteinek időbeli hatálya legfeljebb 15 nap. Ez a legfeljebb 15 napos időbeli hatály a kormány által az Országgyűlés erre vonatkozó felhatalmazása alapján meghosszabbítható, a veszélyhelyzet megszűnésével azonban a rendeletek mindenképpen hatályukat vesztik.
Mindenek előtt kijelenthető, hogy ezen szabályozás ésszerűségével kapcsolatban jogosan merülhetnek fel kételyek. Viszonylag hosszabb ideig tartó és nagyobb számú rendelet megalkotását szükségessé tevő veszélyhelyzet esetén a rendeletek hatályának állandó hosszabbítgatása és az Országgyűlés ezzel kapcsolatos folyamatos közreműködése (a felhatalmazás megadása, illetve megtagadása) felesleges terhet ró az Országgyűlésre és a kormányra egyaránt. A szabályozást nyilván az a törekvés indokolja, hogy az Országgyűlés folyamatos kontrollt tudjon gyakorolni a kormány jelentősen kiszélesedett rendeletalkotási jogkörének gyakorlása fölött oly módon, hogy nem járul hozzá azon rendeletek időbeli hatályának meghosszabbításához, melyekkel nem ért egyet. Csakhogy ez az ellenőrzési jogkör pusztán látszólagos és meglehetősen alacsony hatékonyságú, mivel a kormányt semmi sem gátolja abban, hogy az országgyűlési felhatalmazás hiányában hatályukat vesztett rendeletek helyett újakat alkosson – akár ugyanazzal, vagy nagyon hasonló a tartalommal. A felhatalmazási törvény által biztosított előzetes hatály-hosszabbításra vonatkozó felhatalmazás álláspontom szerint nem vonja el az Országgyűlés ezen – mint írtam, inkább csak látszólagosnak tekinthető – ellenőrzési lehetőségét, mivel a törvény rögzíti az Országgyűlés azon jogát is, hogy ezen felhatalmazását bármikor visszavonja, mely aktussal újra az Alaptörvény 53. cikkének (3) bekezdése szerinti szabályozás lépne életbe. A felhatalmazási törvény tehát az előzetes felhatalmazással oly módon tette egyszerűbbé a kormány jogkörének gyakorlását a hatályhosszabbítgatások kiiktatása révén, hogy ezzel egyidejűleg az ezen módosítás bármikor történő megszüntetésére vonatkozó lehetőség kilátásba helyezésével fenntartotta a folyamatos és az eredeti szabályozás szerintinél érdemben gyengébbnek nem minősíthető országgyűlési kontrollt is. Ezen okból kifolyólag úgy gondolom, hogy a felhatalmazási törvény 3.§-a – a 2.§-sal ellentétben – nem alaptörvény-ellenes.
Az ellenzék által követelt időkorlát beiktatása az ellenzék pozícióján egyébként érdemben nem javított volna, mivel a kormánytöbbség nagy valószínűség szerint meghosszabbította volna a felhatalmazás időtartamát, ha a kormány ezt kérte volna tőle. Ez a döntés ráadásul nem is igényelt volna minősített többséget. (Ez az oka annak, hogy a felhatalmazási törvény 3.§-a – a 2.§-sal ellentétben – nem is minősült sarkalatosnak.)
A kormány indokolatlan és alkotmányos anomáliaként is értékelhető túlhatalmát valójában nem a – veszélyhelyzet megszűnésével hatályukat vesztő – rendeleteinek időbeli hatálya, hanem magának a veszélyhelyzetnek a kihirdetésével és tartamának meghatározásával kapcsolatos diszkrecionális joga okozza.
Más szóval: a fékek és ellensúlyoknak a veszélyhelyzeti különleges jogrend bevezetése és tartamának meghatározása tekintetben fennálló teljes hiánya az, ami elfogadhatatlan és ami megszüntetendő.
A kormány veszélyhelyzeti rendeletalkotási jogkörének gyakorlását pedig egyrészt a tárgyi hatály lehető legpontosabb – és az előzőekben részletezett alkotmányos követelményeket is érvényre juttató – meghatározásával kell korlátok közé szorítani – mely korlátokat az Országgyűlés szükség esetén sarkalatos törvény által természetesen akár a veszélyhelyzet fennállása alatt is módosíthatja –, másrészt pedig a jogalkotási jogkör gyakorlásának ellenőrzését oda kell telepíteni, ahová való: az Alkotmánybírósághoz. Utóbbi testület eljárása tekintetében egyúttal annak előírása lenne indokolt és célszerű, hogy amennyiben az Alaptörvény 24.cikk (1) bekezdésének e) pontja szerinti kezdeményezés a kormánynak az Alaptörvény 53. cikkének (1), vagy (2) bekezdése alapján elfogadott rendeletére vonatkozik, az Alkotmánybíróság az indítványról soron kívül, de legfeljebb öt napon belül dönt.
Nyitókép: AFP/Kisbenedek Attila
