Pavlovi áldás – Levelek Háfiznak (26.)
Rendszeres szerzőnk, az író, haditudósító Jászberényi Sándor Egyiptomból „küldi” leveleit Magyarországra tízéves kisfiának. A huszonhatodik levélben arra tanítja, hogy számlálja meg az áldásait bizonyos időközönként. Most viszont, amikor a járvány a feje tetejére állít mindent, feltétlenül.
Néhány évente érdemes megszámlálnia az embernek az áldásait.
Leülni egy üres papírlap elé, kézbe venni a ceruzát és leírni, mivel áldotta meg az Úristen az elmúlt időkben.
Erre azért van szükség, mert természetünkből fakadóan képesek vagyunk bármit normálisnak tekinteni, ami valójában áldás. Aztán ha hirtelen lekerül a listáról, megdöbbenve állunk.
Nyilván vitatkozhatunk arról, ki mit tekint áldásnak. Jelentős tábora van azoknak, akik úgy vélik: áldás az, amikor kap valamit az ember. „Az Úristen gyerekkel áldott meg, szerelemmel, anyagi biztonsággal.” Ők úgy gondolják, az áldás jutalom.
Én inkább Ivan Petrovics Pavlov úr kutyáival értek egyet.
Ezek az ebek a saját bőrükön tanulták meg, hogy a büntetés elmaradása is áldás. Hogy az is csodálatos, ha nem ráz meg az áram. Nem csak az, ha enni kapok.
Pavlov úr felvillanyozó kísérleteivel – amely kísérletek miatt napjainkban bizonyosan az ajtóra szegelnék széplelkű állatvédők – bizonyította, hogy az emlősök képesek jutalomként tekinteni a büntetés elmaradására. Sőt kifejezetten motiváltak és bármit elkövetnek azért, hogy ne bassza meg őket az áram. Ez tehát formálja az egyén viselkedését.
Persze nem azonnal. Kell néhány áramütés, hogy megértse az ember, ez nem jó, és érdekelt legyen abban, hogy az ütés elmaradjon. Ha tud tenni valamit ellene, megteszi. Ha nem, hát tűri, és reméli, hogy egyszer abbamarad. Szóval, Ivan Petrovics kutyasokkolós kísérletei óta – amelyek egyébként negatív kondícionálásként kerültek a viselkedéstudomány klasszikusai közé –, tudományosan is állíthatom neked, fiam: az is áldás, ha elkerül a rossz.
Amikor tehát összeírom, hogy mik az áldásaim, olyanokat is felírok a listára, hogy nem vagyok beteg, hogy nem rabolták el megint a fiamat Írországba, hogy nem lőttek agyon Nigériában, hogy olyan igazán rossz dolog nem történt mostanában.
Még.
Így egy hónap házi karantén után csak az igazán ostobák nem érzik, hogy összedugta már a vezetékeket és fehér köpenyében kísérletre kész az atyaúristen. Akiket rázott már meg áram, tudják, mi következik és kushadva fekszenek. Akiket nem, azok is érzik az elektromosságot a levegőben.
*
Mindig azt hittem, a legnagyobb áldásom az, hogy nincsenek nagy igényeim. Tíz éve feladtam, hogy otthonom és családom legyen, és úgy alakítottam az életemet, hogy minden, amire szükségem van, elférjen egy hátizsákban. Legfeljebb attól rettegtem, hogy elpuhulok. Hogy elfelejtem, mire is van igazán szükségem. Aztán a felelősségtől kezdtem el félni, attól, hogy emberek függenek tőlem. A feleségem, édesanyámék, az öcsém és te, Háfiz. A felelősségem vagytok, így aztán nem vehetem a hátizsákomat és állhatok odébb könnyedén, légiesen, mint örökké idegen utazó. Nem hagyhatlak titeket sorsotokra. Elmúlt az az idő.
Már nem mondhatom, amit előszeretettel hangoztattam korábban: hogy tulajdonképpen olyan vagyok, mint a szeretet. Mindent eltűrök, mindent elviselek – ha lehet dohányozni közben. Ha rám ez igaz is, gyalázatom lenne a ti nélkülözésetek.
*
Azokban a hetekben járunk, amikor a családoknak elfogynak a tartalékaik.
A nyakunkba szakadó nyomor egyelőre láthatatlan. Nem látjuk a kölyköket, akiknek a szülei nem tudnak új cipőt venni a lábukra, nem látjuk az éhesen lefekvő színésznőt, aki már online hirdeti eladásra családi ékszereit, nem látjuk a munkanélküli családfenntartó férfit, aki zokog, mert pénz híján nem tudja elvinni az epilepsziás családi kutyát az orvoshoz. A nyomor most még láthatatlan, mert mindenki a négy fal közé van zárva, és ha valamit, hát a nyomorát nem szívesen osztja meg az ember senkivel.
A bajról egyelőre a megszaporodó üzenetek mesélnek az ember postafiókjaiban: „Ne haragudj, nem tudnál kölcsönadni egy húszast?”
Ha a karantént holnap feloldanák, érdemben az sem változtatna semmin. A baj megtörtént. A nyomorgó középosztály korszaka következik. Szövetkezhetnek a kormányok bárhogyan arra, hogy megmentsék a gazdaságot, tömegek fogják érezni bőrükön a nélkülözést.
Eddig sem volt valami biztos a jövő, de ez a járvány végképp lekapcsolta a villanyt. A legtöbben csak ötletelnek, hogyan tovább. Ami biztos: sokan nem fognak kibírni még egy hónapot otthon. A nyomor aztán könnyen utcára viszi az embert. Ismét divatba fognak jönni a „munkát, kenyeret”-tüntetések.
*
A megalkuvások és az összeszorított fogak korszaka jön, Háfiz. Annak a korszaka, amikor olyan dolgokat kell csinálnunk azért, hogy megéljünk, amilyeneket egyébként nem tennénk. Olyan idők jönnek, amikor az ember örülhet, ha dolgozhat egyáltalán. Nem lesz meg többé az a luxusunk, hogy eldöntsük, mit.
Az egyetlen dolog, amit tehetünk: az együttérzés. Tömegeknek nincs hová visszamenniük dolgozni, az egy hónap leállásnak legalább fél év lábadozás lesz az ára. Addig valamiből majd kenyér kell meg cipő a gyereknek.
A csupaszseggűek nem moralizálhatnak. Azt gazdagék szoktak. Most is. Olvasom, hogy több százmilliós ingatlanvagyonon ücsörgő közéleti szereplők merik venni a bátorságot maguknak Magyarországon, hogy megmondják, mi az, ami nem fér bele. Olyan emberek mondják meg, mit dolgozhatsz és kivel, akik életükben nem dolgoztak a kenyérért. Nem csak nekik: senkinek sincs joga megítélni a másikat amiatt, hogy a kenyeret a gyerekének mivel teremti elő ilyen időkben.
*
Ideje van elővenni egy papírlapot és szépen felsorolni, mivel áldott meg minket az Isten, fiam. Békeidőben is hasznos dolog ez. Emlékezteti az embert arra, hogy semmi sem magától értődő. Ilyen helyzetben azonban, amilyenbe ez a világjárvány hozta az emberiséget: kötelező. Soroljunk fel szépen minden áldást és helyezzük el magunkat az egyenletben. Vizsgáljuk meg, eleget tudunk-e tenni a kötelezettségeinknek. Ha gyereknek, szülőnek jut arra, ami kell, gondoljuk végig, miben tudunk segíteni a közeli barátainknak. Ha rajtuk is tudsz segíteni és még tart az áldás, vizsgáld a távoliakat. Ha annyi áldásod van, hogy még mindig tart: akkor nézd a nemzetet.
Ez most a munka. Ámen.
