„Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – Schiffer András a ma 30 éves MDF–SZDSZ-paktumról
Éppen ma harminc éve köttetett meg a paktum, amelyet sokan a rendszerváltás elárulásaként emlegetnek azóta is. Pedig nem volt az, sőt. Schiffer András ügyvéd, volt országgyűlési képviselő három évtized távolából kegyelmi pillanatnak látja. A kegyelmi pillanat azonban hamar elillant, s ami akkor elmaradt, két évtized alatt bár, de nyílegyenesen torkollott a NER-be. Elemzés.
Harminc évvel ezelőtt, 1990. április 29-én kötötték meg az MDF és az SZDSZ közötti politikai megállapodást, az Antall–Tölgyessy-paktumot. A papiroson ugyan egyik oldalon Balsai István, Kónya Imre, Kónyáné Kutrucz Katalin és Salamon László, míg a másikon Kis János és Pető Iván kézjegye is szerepel, a történelmi tett mégis alapvetően a két listavezető, Antall József és Tölgyessy Péter államférfiúi nagyságát dicséri. A bő fél évvel korábban, a Nemzeti Kerekasztalon az állampárttal kialkudott megállapodást végrehajtó törvények a szabad választások előtt nyitották meg az utat. A szabad választásokon, a választók akaratából az első és a második helyen végzett pártok alkuja viszont a szabad kormányzást tette lehetővé. A következő két-három hónap kegyelmi pillanata volt a magyar politikának: a konszenzusos logika dominált.
A paktumból következő alkotmánymódosításokat és más törvényeket a két párt képviselői egyaránt fegyelmezetten megszavazták: így tett a paktum későbbi legnagyobb kritikusa, az MDF-alapító Csurka István is. Természetesnek tűnt, hogy a miniszterelnök és az ellenzék vezére rendszeresen tárgyalnak egymással. Tölgyessyt emiatt ősszel le is szedi az SZDSZ-frakció éléről a posztbolsevik keménymag.
A „paktum”, az alku, a megegyezés, a konszenzusra törekvés normális állapota a demokráciának. A magyar parlamenti politikát úgy 1990 augusztusától eluraló élet-halál-harc abnormális.
A mai spanyol demokrácia nyitányán, 1977 októberében megkötött Moncloa-paktumnak nincsen negatív konnotációja, az Antall–Tölgyessy-paktumnak annál inkább. A „paktum” szitokszóvá lett. Miért alakult így?
Két okot tudok azonosítani. Az egyik, hogy az „emberek feje felett alkudozó elitek” alapélménye lett a rendszerváltás folyamatát térségbeli összehasonlításban meglehetően passzívan szemlélő magyar társadalomnak. Csakhogy amíg a Nemzeti Kerekasztal lovagjai valóban nem rendelkeztek népi felhatalmazással, pár héttel a választások második fordulója után az MDF és az SZDSZ annál inkább. Azonban a paktum rögtön az 1. pontjában azzal indít, hogy „áldemokratikusnak”, a „parlamentarizmus hiányát leplezőnek” bélyegzi és eltörli az 1987-ben bevezetett társadalmi vita intézményét, illetve egyik sarkalatos eleme a közvetlen részvétel kárára dönti el a köztársasági elnök megválasztásáról hónapok óta zajló közjogi vitát. Bizony a későbbi évtizedek jogalkotása is tendenciaszerűen metszette vissza a közvetlen állampolgári részvétel eszköztárát. A másik ok, amiért sokan már a kilencvenes évek elején a „paktumot” kárhoztatták az ország minden bajáért, hogy
végül az MDF és az SZDSZ politikai megállapodása lett a közjogi rendszerváltás záróakkordja. Pedig nem annak szánták.
Annyira nem, hogy június elején, a paktumot végrehajtó legfontosabb alkotmány-módosítás parlamenti vitájában Kónyáné Kutrucz Katalin az MDF és Tölgyessy Péter az SZDSZ vezérszónoka egyaránt arról beszéltek, hogy még hátra van az új alkotmány elfogadása. Hátra is lett. A kegyelmi pillanat hamar elillant, a csalódott tömegekben pedig okkal talált táptalajra a rendszerváltás befejezetlenségének gondolata. A történet két évtized alatt bár, de nyílegyenesen torkollott a NER-be.
Abba a közjogi-politikai képződménybe, amely az Antall–Tölgyessy-paktum három közjogi fundamentumát, a pillanatnyi alkotmányozó többség akaratát bebetonozó kétharmados törvények körét, a kormánytöbbségtől függő államfőt és a kancellária-demokráciát kiválóan illesztette saját hatalmi logikájába. A kancellária-demokrácia legfontosabb pillérérét, az NSZK alkotmányából átemelt konstruktív bizalmatlansági indítványt egyébként a korabeli vitában a leghevesebben a Fidesz frakcióvezetője, Orbán Viktor támadta: „Mindenkit kérek, hogy lehetőleg ne szavazzon egy olyan intézmény mellett, amely ilyen veszélyeket rejt magában, és valószínűleg több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajthat”.
Miért volt egyáltalán szükség a paktumra 1990 tavaszán ? A Nemzeti Kerekasztalon az állampárti hatalom és az antikommunista ellenzék egyezségét kiteljesítő törvények közül a legfontosabb a teljes Alkotmány-revíziót jelentő 1989. évi XXXI. tv. volt. A Köztársaság október 23-i kikiáltására időzített hatályba lépésével váltotta fel Magyarországon az állampárti diktatúrát a demokratikus jogállam. Az ekkor módosított Alkotmány 24. § (3) bekezdése annyit tartalmazott, hogy az alkotmányerejű törvények elfogadásához a képviselők kétharmadának szavazatára van szükség: azt viszont már homályban hagyta, mit kell alkotmányerejű törvénnyel rendezni. Ugyanakkor az új alkotmányszöveg 8. § (2) bekezdése kimondta, hogy alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat kizárólag alkotmányerejű törvény állapíthat meg. Az 1990 első napján induló Alkotmánybíróság azonban előbb a kampány kellős közepén, március 4-én megjelent 4/1990-es határozatában a családjogi törvény módosításáról közölte, hogy alapjogi érintettsége miatt kétharmados körbe tartozik. Majd a második forduló másnapján megjelent 5/1990-es határozatával azzal az indokolással törölte el a kamatadót, hogy nem kétharmaddal fogadták el, márpedig az adózás alapvető kötelezettség. Ráadásul a búcsúzó pártállami parlament – a négyigenes népszavazás miatti visszavágásként – az utolsó pillanatban áttolt 1990. évi XVI. törvénnyel („lex Király”) az antalli MDF és az SZDSZ szándéka ellenére visszacsempészte az Alkotmányba a köztársasági elnök közvetlen választását. Antall és Tölgyessy ekkor úgy látták: hiába kerülték el a lengyel csapdát (a kommunisták és a demokratikus pártok közötti hatalommegosztást), belesétáltak egy másikba, ami viszont az ország kormányozhatóságát veszélyezteti. A helyzet úgy állt a szabad választások másnapján, hogy hiába szerzett stabil többséget az Antall-féle jobbközép blokk, kétharmad híján a kormány felállításától, egyszerű közpolitikai kérdéseken át egészen a költségvetés elfogadásáig, ki lesz szolgáltatva az ellenzéknek. A csődbe vitt ország kormányozhatósága forgott kockán.
A paktumról a köznyelv úgy tartja, hogy Antall a szabad kormányalakításért és kormányzásért cserébe a legnagyobb ellenzéki pártnak, az SZDSZ-nek adta – Göncz Árpád személyében – a köztársasági elnöki posztot. A politikai megállapodás és az azt követő közjogi törvényhozás azért ennél összetettebb. A megállapodás maga öt pontból és négy mellékletből állt.
A 2. pont és az I. melléklet szólt az alkotmánymódosítások tartalmáról, a 3-4., pontok és a III. melléklet tartalmazta a személyi kérdésekről és a mielőbbi elnökválasztásról szóló megegyezést. A II. melléklet 20 pontban sorolta fel a kétharmados körbe tartozó törvényeket. A IV., ún. értelmező mellékletben rejtették el a médiaháború aknáit, de itt rendelkeztek – sok egyéb mellett – a jegybankelnök kinevezésének módjáról, a nemzeti jelképek Alkotmányba foglalásáról is és lényegében szabad kezet adtak Antallnak a kormányzati struktúrát illetően. A paktumot végrehajtó, időben első alkotmány-módosítás, az 1990. évi XXIX. tv. kiemelte a miniszterelnököt a kormányzatból: a továbbiakban csak róla és programjáról szavazott az Országgyűlés, maga állíthatta össze kormányát. A jogalkotási törvényből – a paktum 1. pontjának megfelelően – kiszedték a társadalmi vitát (1990. évi XXXI. tv.). Elfogadták az ekkor még – és utoljára – kétharmados körbe tartozó minisztériumokat felsoroló és államtitkári törvényeket (1990. évi XXX. és XXXIII. törvények), így
május 23-án Antall József már úgy tehette le a miniszterelnöki esküt, hogy saját, közjogi hagyományokon alapuló, elképzelései szerint kialakított szerkezettel vághatott neki a kormányzásnak.
Az Antall–Tölgyessy-paktum velejét adó alkotmány-módosítást, az 1990.évi XL. törvényt már a kormányalakítás után alkotta meg a Ház. Ez az alkotmánymódosítás kikukázta a „lex Királyt”, az 1946 évi I. tv. szellemében rendezte a köztársasági elnök státuszát és közvetett megválasztását, eltüntette az alkotmányerejű törvényeket és a 20 pontban felsorolt törvények elfogadásához követelt csak meg kétharmados többséget. Kihúzta a Nemzeti Kerekasztalon még az állampárt részéről beszuszakolt szocialisztikus betéteket, és új jogállamisági, piacgazdasági és alapjogvédelmi klauzulákat tett a helyükbe. Megállapította a jegybankra, valamint a számvevőszékre vonatkozó alapvető szabályokat, s a kizárólag a miniszterelnökkel szemben felvethető bizalmi kérdéssel, valamint a konstruktív bizalmatlansági indítvány beültetésével – az ifjú Orbán heves tiltakozása mellett – megágyazott a kancellária-demokráciának. A paktumon kívül, de annak farvizén egy párthatárokat átmetsző vita után az Országgyűlés döntött az új címerről, majd a képviselők mentelmi jogáról, javadalmazásáról és a pártok finanszírozásáról.
A korabeli posztkommunista sajtó és suttogó propaganda persze rögtön rázendített: „ezeknek a képviselőknek az az első dolguk, hogy a saját fizetésüket megszavazzák és egyébként meg hülyeségekkel foglalkoznak”. Elképesztő hatékonysággal erodálták az új magyar demokrácia hitelét már az első hónapokban, s ha a ’94-es eredmény felől tekintünk vissza: valószínűleg pontosan ez volt a céljuk. Pedig csak annyi történt, hogy úgy választottunk először szabadon, hogy az új képviselőknek és pártoknak még az alapvető munkafeltételeik sem voltak biztosítva (nem úgy, mint az utódpártnak).
Az új magyar demokráciát – némi képzavarral – bedobták az üres medencébe, hogy ússzon. Az Antall–Tölgyessy-paktum – és az azt követő jogalkotás – a medencét töltötte meg vízzel. Igaz, az kissé zavarosra sikeredett.
A paktum – és minden, ami annak lendületével 1990 májusától júliusáig megszületett az Országgyűlésben – a rendszerváltás záróakkordjának bizonyult. Augusztusban az új önkormányzati rendszer már nem konszenzusos légkörben, hanem a magyar politikát azóta is uraló kíméletlen, a pillanatnyi közvélemény-kutatási görbét figyelő kompetitív szellemben született. A kétszintű fővárosi önkormányzást azóta is nyögjük. Jött az első helyhatósági kampány, a liberális SZDSZ–Fidesz-pártszövetség diadala, a homályos hátterű taxisblokád, Antall József betegsége. Csurka lényegében azért tekintette a rendszerváltás elárulásának a paktumot, mert – Gönczön és a kétharmados körön keresztül – megosztotta a médiafelügyeletet az SZDSZ-szel. A nyilvánosságot akkoriban a közszolgálati média és az állampárti szervezetek által kiadott, illetve átjátszott nyomtatott sajtó jelentette. A mostanában napvilágra kerülő kutatások drámai módon igazolják a drámaíró gyanúját: a kommunista állambiztonsági hálózatok, az „impexesek” tudatosan, vérprofin szőtték át a rendszerváltó évek politikai nyilvánosságát: az és úgy létezett, amit és ahogyan ők bemutattak.
Akit viszont célba vettek, azt pillanatok alatt kiírták a „szalonképesek” köréből: ez történt nemcsak Csurka Istvánnal, de ’91-től Tölgyessy Péterrel, majd ’93-tól Orbán Viktorral is.
Csurka ráadásul védhetetlen antiszemita toposzaival céltáblát is tetovált magára. Abban pedig alapvetően tévedett, hogy nem a paktum volt az ősbűn, hanem a rendszerváltás hajnalán beígért demokratikus alkotmányozás elmaradása. Ott lehetett és kellett volna cezúrát húzni.
A paktum lényegében technikai akadályokat hárított el. Ha azt egy új –immáron a posztkommunistákkal való alkukényszer híján megszülető – alkotmány követi, abban meg lehetett volna ágyazni az igazságtételnek, az ávós keretlegények elszámoltatásának, az aktanyilvánosságnak, a lusztrációnak, és így a nómenklatúrát, a „küldött embereket” a közhatalom, a nyilvánosság és a közvagyon környékéről egyaránt el lehetett volna takarítani, köztulajdonba kellett volna venni a pártállami utódszervezetek teljes vagyonát: nincsen privatizált pártkiadó, Villányi úti oktatóközpont, ifjúsági tábor és így tovább. A rendszerváltás pillanata egyszeri alkalommal indokolta volna a visszamenőleges jogalkotást: a spontán privatizáció alatt kilopott közvagyon és a Németh-kormány segedelmével átjátszott megyei napilapok visszaszerzését. Akkor nincsen nómenklatúra-burzsoázia. Egészen másként alakultak volna a demokratikus Magyarország tulajdon- és hatalmi viszonyai. Új, demokratikus alkotmány rendelkezhetett volna az államadósságfékről, a közszolgáltatások védelméről. Ha ’90 nyarán megszületik egy ilyen új, demokratikus alkotmány: a paktum IV. mellékletének aknái nem robbannak fel a médiaháborúban. Mert lehet, hogy akkor nincs is médiaháború.
Nem a paktumon múlt.
„Tetszettek volna forradalmat csinálni!”
Nyitókép: Antall József a Parlamentben 1990-ben. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
