Szép nagy Farkasházy–Ungár-vita kerekedett Szárszó felemlegetéséből
Ha nem is név szerint, házigazdaként mindenképp megszólíttatott Farkasházy Tivadar abban a cikkben, amelyet Ungár Pétertől közölt a Válasz Online az első szabadon választott parlament megalakulásának 30. évfordulóján, múlt szombaton. Az LMP-s politikus szerint ugyanis a kilencvenes évek szárszói találkozói határozták meg elmúlt évtizedeinket, s akaratunk ellenére is Szárszó kormányzott. Az érintett, a találkozókat saját kertjébe szervező Farkasházy most igyekszik mindezt cáfolni – és újabb részletekkel szolgál a híres György Péter–Orbán Viktor-csörtéről is. Folytatódik tehát a Válasz Online rendszerváltásra visszatekintő vitasorozata – a megszólítottak reakcióinak, valamint a fontos hozzászólásoknak természetesen a továbbiakban is helyt adunk.
×××
Ungár Péter szerint a magyarok megosztását okozó vírus – mint valami vuhani piacról vagy laboratóriumból – az 1993-as szárszói sátorból szabadult el. S bár egy házigazdának nem sokkal több köze van az ott történtekhez, mint egy stadionnak a benne zajló meccshez, talán meg tudok világítani néhány nem igazán ismert mellékkörülményt. Korántsem érzem megtámadtatva magamat, sőt az én szakmámban az a legjobb gyógyászati segédeszköz, a humoristák tiltott doppinglistáján csak a gyűlölködés szerepel. Két dolgot bocsátok előre, a Cyrano elején Ragueneau látja vendégül a szereplőket, foglalkozására nézve cukrász, pék, pástétomsütő és fűzfapoéta, talán nem nagyképűség, ha hozzá hasonlítom magamat, mármint hogy azért nekem is volt némi szerepem abban, milyenné vált az évek folyamán az ottani hangnem. A másik az, hogy senki se befolyásolt, e rendezvényt egyedül találtam ki, ezt se a kérkedés mondatja velem, csupán már az elején tisztázzuk, pártoknak, politikusoknak sosem volt beleszólása abba, hogy mi lesz a téma, kik kezdik és kiket hívok el rá.
A sors különös fintora, hogy az elmúlt harminc év hét miniszterelnökéből öten is megfordultak a kertben, közülük négyen úgy, hogy az akkori vendégek közül nem sokan gondolták, talán maguk sem, hogy egyszer kormányfők lesznek, leszámítva azt, aki már úgy született. Ezzel egyúttal alátámasztom Ungár elméletét, minden a szárszói kertben dőlt el. A jobboldalt pedig olyanok képviselték akkor és később, mint Katona Tamás, Horváth Balázs, Bethlen István, Beke Kata, Szabó Iván, Furmann Imre, Oláh Sándor, Zsíros Géza, Széles Gábor, Melocco Miklós, Kerényi Imre, Orbán Viktor, Deutsch Tamás, Szájer József, Selmeczi Gabriella, Rockenbauer Zoltán, bár az utóbbi öt akkor talán még nem sejtette, hogy hamarosan azzá lesz. Tudtommal Kosáry Domokos se a baloldali szakszervezeteket képviselte. Miként a kétezres évek elejéig nekem rendkívül sokat segítő Fábry Sanyi. Miközben Monoron még voltak liberálisok, de Lakitelekre már nem hívták őket. Én legalább törekedtem rá, hogy a szélsőjobbot leszámítva mindenkit hívjak.
De ne ragadjunk le a politikusoknál, csak egy szakmából, mondjuk, a filmesek közül sorolok néhányat: Jancsó Miklós, Makk Károly, Szabó István, Bacsó Péter, Kovács András, Gothár Péter, Jeles András, Fehér György, Ragályi Elemér, Almási Tamás, hamarjában ők jutnak eszembe. Meg Tarr Béla, aki csak írni tudott nekünk akkor Szarajevóból. Az elsők háromnaposak volt, 1993-ban egy teljes napot szenteltünk határon túli honfitársainknak, a végén Grendel Lajos felvidéki író, Dupka György kárpátaljai költő, Ágoston András vajdasági politikus és Tamás Gáspár Miklós Erdélyből származó, de már itt élő gondolkodó egy diófát ültetett a kertben, húsz éven át küldtem egy-egy szemet róla karácsonykor a találkozó törzsvendégeinek, ma már nincs rá erőm, és egyre gyakoribb a dióvész is. Gazsi nem nagyon akart ásni és locsolni, de addigra az Erdélyből és a Partiumból érkezők már elindultak haza.
A találkozó létrejöttét egy véletlen gyorsította fel. 1993 tavaszán a Stefánia úti Tisztiházban folyt a Naptévé Össztüzének a felvétele, a vendég Lezsák Sándor volt, aki még akkor is védte Csurkát. Selmeczi Tiborral afféle bemelegítő emberek voltunk, hogy a másnapi szokásos heti kettősünket is felvegyék, már nem emlékszem, az elején vagy a végén kaptunk nagyobb füttyöt – az biztos, hogy gázsit egyik alkalommal sem –, hiszen a hatalmas közönség szinte kizárólag csurkistákból állt.
Itt térek ki egy pillanatra, hogy Ungár Péter szerint Antall Józsefet akkori ellenzéke sokszor nemtelenül támadta. Az MDF-ellenes igaztalan támadások megtestesülése a Demokratikus Charta volt. Az, hogy az antiszemitizmus vádja mennyiben volt igaztalan, most nem érdemes itt kifejtésre: legyen elég megemlíteni a tényt, hogy a Csurka-szárnyat kizárták az MDF-ből.
Annyira kizárták, hogy 1993 tavaszán a hívei mind ott ültek Lezsákot, az MDF egy másik akkori főemberét hallgatni. Csurka kizárására csak június elején került sor, a Charta viszont majdnem két évvel korábban, 1991 szeptemberében alakult, legnagyobb hatású százezres gyűlésére a hírhedt Csurka-dolgozat után 1992 szeptemberében került sor a Kossuth téren, amelyre kérésünkre senki se hozott táblákat, szellemes, ostoba vagy gyűlölködő jelmondatokat, pártlogókat és zászlókat, maximum egy fáklyát. Vagyis korántsem döngettünk nyitott kapukat, amelyek előtt már ott állt Csúcs és Nahlik, a két elnöki jogkörrel felhatalmazandó rádiós és tévés alelnök. Az események tehát pont fordítva történtek. Ungár Péter a Charta alakulásakor még csak három hónapos volt, így talán rosszul emlékezik: e mozgalom nem Antallt támadta hátba, létrejötte és működése Csurka és Kónya nézeteinek és dolgozatainak köszönhető, hiszen egyikük az MDF alelnökeként, a másik frakcióvezetőként ült a hatalomban, egyik se csupán írói munkásságuk terméke volt. Csak az irónia kedvéért jegyzem meg, hogy a Fidesz vezetői bár aláírták a Chartát, azzal az indokkal maradtak ki később belőle, hogy az utcára viszi a politikát.
S bár rengeteg szitkot valamint korántsem barátságos hátba veregetést kaptam, amíg a végén a Lezsákot ünneplők közé furakodtam a zsúfolt előcsarnokban, de nem bírtam ki, hogy ne figyelmeztessem a szónokot:
– Kedves Sándor, azt mondtad, hogy Csurkának 60 százalékban igaza van, csak 30 százalékban nincs, nem tévesztetted össze véletlenül a derékszöggel?
Éppen egy bundás, platinaszőke szélső szélsőjobb hölggyel beszélgetett a Csurka-hívek gyűrűjében, romló memóriám miatt a nevére már nem emlékszem, Amerikából tért haza és a Magyar Fórumban engem is a hazátlan bitangok közé sorolt, ami akkoriban olykor elég kellemetlen utcai következményekkel járt. Ráadásul, ha szó nélkül hagyja az ember, megszokják, ha meg elkezdi bizonygatni az ellenkezőjét, még rosszabb. Nem véletlen, hogy az 1992-es Kossuth téri gyűlésen – amelynek én voltam a botcsinálta színpadmestere – a legnagyobb sikere annak a mondatomnak volt, amikor előhúztam a zsebemből egy fecnit és felolvastam:
– Most kaptunk egy táviratot, hogy mi is magyarok vagyunk.
Szóval a Selmeczivel való menekülés közben arra gondoltam, azt talán nem kell magyarázgatnom, hogy szárszói vagyok. Életem negyedét ott töltöttem, minden paraszt ismer, jártam ott iskolába, egyik fiam is, a másik ott született és Attila a neve, a házmesterünk temette el József Attilát, Szabó Lőrinc évekig volt a vendégünk, a szomszédunk a Soli Deo Gloria, ahol a híres találkozókat tartották a negyvenes évek elején, egykor ott táborozó és később ott sátorozó fiatalok mentettek meg az ötvenek évek hülyeségeitől nyaranta. Ám magam is elcsodálkoztam, hogy a meghívottak túlnyomó része el is jött, majd még tizennégyszer, az utolsókra már korántsem vagyok büszke.
Miniszterelnökök Balatonszárszón: Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon
Kezdettől különös gondot fordítottam arra, hogy a kertben senki se legyen kisebbségben, legalábbis ne éreztessék vele, ezért bántott annyira György Péter hozzászólása, pedig magam idéztem elő. A nagy rumliban ugyanis nem gondoskodtam korreferátumokról, s Havas Henrik enyhén szólva kissé kiengedte a kezéből a vitát, s amikor Kerényi Imre azzal állt elő, hogy meg kéne szüntetni a hadsereget, Lengyel László tüntetőleg felállt és nem is olyan halkan azt suttogta:
– Te jó ég, hova kerültem!
Majd a fejét fogva kirohant. Mire György Péter, látva megrémült arcomat, fölényesen felém intett:
– Nyugi, majd én feldobom.
És számon kérte a székház eladását az előző este a hóna alatt házi kisüstivel érkező Orbánon, amelyet még kinn az éjszaka sötétjében a kezembe nyomott. Kevesen tudják annak umbuldáját, hiszen nemcsak abból állt, hogy megkapták, s másnap már el is adták. Az MSZP vélhetően több ingatlant tudott átmenteni 1989-ben valamilyen módon, így akár azt is lehetett mondhatni, hogy ez járt a Fidesznek és az MDF-nek. Ám a rendelet szerint csak a hasznos négyzetmétereket vették figyelembe, amennyit irodaként használni lehet, márpedig a Váci utcai régi Tisztiháznak volt Pesten a legnagyobb bálterme – nem véletlen, hogy a Petőfi Kör is ott ülésezett 1956 nyarán – a kormányzó MDF is ezért játszotta át a Fidesz kezére, magának pedig az MTA melletti Duna-parti, szintén sokat érő bérpalotát, amit ugyancsak azonnal piacra dobott. Vagyis a hatalmas aula nulla négyzetméternek számított, viszont Simicska egy banknak ezzel a sokszorosáért eladhatta, mint mondjuk egy csupa irodából álló szocreál szörnyet, amilyet például emlékezetem szerint a KDNP kapott. Orbán mindenesetre úgy érezte, hogy ott a szárszói kertben, 1993 júniusában György Péter révén tőrbe csalták, hiszen így kezdte:
– Ha csel van, hát legyen csel…
– Semmilyen csel sincs, nem beszéltem meg senkivel, önkéntes partizán vagyok… (szól közbe György Péter már a helyén)
– Ezt most felejtsük el, vagy elhiszi az ember vagy nem… nincs miért védekeznem, nincs mi ellen védekeznem… tessék megmondani, hogy mi a baj, konkrétan, egyenként, mi a probléma, egyébként nemcsak ránk vonatkozik ez, hol történt bármilyen párt ügyeiben olyan lépés, ahol azt lehet mondani, hogy uraim, itt és itt, ez és ez nem kóser… hogy a székházeladás például morális kérdés vagy nem, nincs Magyarországon olyan párt, amely miután megkapta a székházát, a székházait, ne kért volna be üzleti ajánlatokat. Azt is meg tudom mondani, csak nem tartozik ide, kitől, hogyan, és milyen konstrukcióban, nem szeretem, ha bennünket kiemelnek ebből a körből, amely egy ilyen mondjuk úgy, hogy tisztes társaságban gyalázat…
Ha kérdezték interjúban, évekig azt feleltem, mennyire bántott ez a szópárbaj, amely valóban elvitte a vita fonalát, miképpen az is, hogy a kertben már előtte és utána is afféle távoli vidéki rokonként kezelték egyes liberálisok Orbánt, éreztetve vele, hogy itt ők vannak többen, holott a Fidesz akkori népszerűsége még mindig jóval meghaladta az SZDSZ-ét, a történtek ellenére is.
Ezt még a húszéves évfordulón, 2013-ban is mondogattam az ATV-ben, mire pár hónapra rá az utcán félrevont az akkor már halálos beteg Ferenczi Krisztina, hogy azért ne legyen akkora lelkiismeret furdalásom. Mert hallván szavaimat utána nézett, és amikor Orbán kikérte magának a szárszói kertben e hátba támadást, s meg volt győződve, hogy kelepcébe csalták, akkor a papája már megkapta a székházeladásból azt a pár milliót, amely a bányája elindításához kellett. Vagyis nemcsak a párt járt igen jól, az is már megtörtént, hogy közpénz vándorolt belőle magánzsebbe.
Mivel Stumpf Andrást régóta érdekli, hogy a szárszók miből jöttek össze, elmondom, hogy a 11. találkozó után kikísértem egy pártvezetőt, aki a kapuban megkérdezte:
– Mondd, Tivadar, és ezt miből csinálod?
– A saját pénzemből. És sok jó ember segít sátorral, borral, hússal, ezzel-azzal.
– És eddig miért nem szóltál?
– És eddig miért nem kérdeztétek?
Poénnak szántam, 2003-at írtunk, e nélkül is hozzájuk fordulhattam volna, épp azért hagytam akkor abba tíz évre, hogy ne váljak besurranó kijárók gyülekező helyévé. Orbán 1993 után természetesen soha többé nem jött, viszont a Soli Deo Gloriának adott kétmilliárdot, amiből egy hatalmas szállodát építettek a fejünkre, cserébe az elő- és utószezonban ott képezték ki a Fidesz választási gárdistáit, talán mind reformátusok voltak. A régi épület emléktábláját évente megkoszorúztuk, emlékezve a fél évszázaddal korábbi találkozókra. 1993-ban Orbán is Konrád, Mészöly, Faludy, Vásárhelyi mellett állt, pedig Németh László itt mondta 1943-ban, hogy nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem hallja, hogy Shylocknak éppen a szív kell.
Mindezek ellenére se találok észérveket arra, miért éppen a szárszói sátorra fűzte fel Ungár Péter 27 év összes baját, s Antall József megismételhetetlen nagyságát.
Ismét csak az irónia mondatja velem, mivel a Hócipő többször is idézte pár évvel korábbi különös sátorlátogatásait egy Momentum-fesztiválon, talán ez adta neki a párhuzamot, s némi visszavágás is motoszkálhatott a fejében, gondolatmenetét ugyanis ezzel fejezi be:
1990-ben a magyar emberek többsége úgy szavazott, hogy Antall József és az MDF által vezetett koalíció, ne pedig a szárszói sátor pártjai kormányozzanak. 1994-ben a magyar emberek többsége úgy döntött, hogy Horn Gyula és az MSZP, ne pedig a szárszói sátor pártjai kormányozzanak. De akkor már nem volt választásuk. A szabadon választott magyar országgyűlés ciklusai közül az első volt az utolsó és eddig egyetlen, amelyet nem ott, nem abban a szárszói sátorban tartottunk.
Érdekes, Orbán is mindig a magyar emberek többségére hivatkozik, hogy ő miért tehet meg bármit, hiszen vagy kormányoz, vagy a haza nem lehet ellenzékben. Márpedig ha valaki, ő él évtizedek óta az állandó háborúskodásból, nem véletlen a folytonos ellenségkeresése. Főleg az S végű szavakat szereti, mert azt jól lehet sziszegni: liberális, migráns, Soros, vírus. Én viszont nem kevesebbet állítok, mint azt, hogy a szárszói kert, legalábbis Szárszó szelleme még egyszer sem volt hatalmon, ahogy a Charta tucatnyi szóvivőjéből is csak egy állt be politikusnak, Vitányit pedig Horn rögtön félrerakta, miként a két másik állandó szónokot, Konrádot és TGM-et se kérte fel soha semmire az SZDSZ. De mondhatnám szárszói támaszaim közül Lengyelt vagy Kérit is, akik Horn és Medgyessy idején se fukarkodtak a kertben soha felsorolni a ballépéseiket. Más kérdés, hogy a népi–urbánus vitának – amely 1993-nál jóval korábban kezdődött – e tizenöt találkozó is szép lassan az áldozata lett, de hogy nem élezte, hanem éppen tompítani próbálta, arra remélem, több tanúm is akad, bár fogynak rendesen. Talán az azóta még jobban düledező százéves ház is közéjük tartozik egy 27 éves diófával.
Még csak annyit, hogy három éve valaki kérdezte tőlem:
– Idén lesz Szárszó?
– Nem.
– És miért?
– Mert lehet, hogy a vendégek közül többeket kellemetlenül érintene, ha nem mennék el rá.
Ezt is poénnak szántam, mivel mi szeretjük, ha valaki töprengeni kezd, ez most vicc vagy komoly?
Fotók: a szerző archívuma
