Az identitásháború állatorvosi lova: kormány és ellenzék is szándékosan beszélt mellé az Isztambuli Egyezményről
Tegnap volt kilenc éve, hogy elfogadták az Isztambuli Egyezményt, amely múlt héten néhány órára újra a figyelem középpontjába került Magyarországon: a kormánypárti képviselők eredeti szándékukat megváltoztatva politikai nyilatkozatban utasították el a dokumentum ratifikálását. Nővé kellett volna operáltatnunk magunkat, de ezzel most megmenekültünk? Vagy ellenkezőleg: mucsai tempó, amit a magyar kormány művelt? Nos, egyik sem. Totális félreértések között igyekszünk vágni némi rendet.
Vajon kinek jutott eszébe a gendert „társadalmi nemnek” fordítani? Lehet, hogy egy csomó ideológiai csatározást megspórolhatnánk, ha egyszerűen „nemi szerepek” jelentésben ültették volna át magyarra a ma már szemeket vérbe borító kifejezést annak idején? A bűvös fogalmat, amelyre hivatkozva a magyar kormány múlt héten visszatáncolt az Isztambuli Egyezmény törvénybe iktatásától is?
A Válasz Online több genderszakértőt is megkeresett, de mint kiderült, nem magától értetődő az sem, mikor került a magyar nyelvbe a szó. Az általános vélekedés szerint a kilencvenes években. De nem. Gregor Anikó nemsokára cikkben teszi majd helyre a kérdést: az ELTE oktatója éppen írni tervez a témában. Tőle nem csupán azt tudhattuk meg, hogy a fogalom már a hetvenes években megjelent a magyar orvosi periodikákban, de azt is: a gender fogalmának nemzetközi megszületésével összhangban itthon is kifejezetten a transzszexuálisok, interszexuálisok „helyreállításának”, gyógyításának leírásakor vezették be orvosok, pszichiáterek – tehát cseppet sem szociológusok, valamiféle elnyomott társadalmi csoport tételezésére. Ilyen értelmezés akkor még sehol a világon nem volt ugyanis. Még közelebbről egyébként az akkor ifjú, ambiciózus Buda Béla volt, aki – ebben az értelmezési keretben – bevezette a magyar szakirodalomba a genderidentitást, majd 1972-es A szexualitás modern elmélete című munkájában tovább boncolgatta azt, és ott már társadalmi értelemben is használta. „Külön érdekesség, hogy Kolozsvári Grandpierre Emil a fogalom megjelenésekor azon morfondírozott a Kritika című folyóiratban, hogy jó volna azt zsánernek magyarítani.”
Hogy a zsáneridentitásért, netán a zsánerterror ellen folytatott küzdelem tömegeket hevítene-e ma, ha Kolozsvári Grandpierre álma beteljesül, sosem tudjuk meg. Azt viszont látjuk, hogy a gender fogalma annyiféle tartalommal bír, hogy szinte lehetetlen is követni. A latin „genus” még csak a főnevek nemére vonatkozott (ahogy a németben ma is a der, die, das-ra), francia közvetítéssel aztán gender lett belőle az angolban, amely a biológiai nemet jelentette, csakúgy, mint a „sex”. Hogy aztán hogyan lett egyre több és több jelentése az elmúlt nyolcvan évben, azt részletesen mutatja meg Feró Dalma tanulmánya. A mi szempontunkból most az a bizonyos „társadalmi nem” a fontos – amelyen nagyjából mindenki azt ért, amit akar.
A múlt héten elutasított Isztambuli Egyezményben – és erre hivatkoznak a dokumentum támogatói – mindenesetre kifejezetten normális definíciója van a fogalomnak. A gender eszerint ezt jelenti:
„azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”.
Hogy ilyen szerepek léteznek a valóságban, akárcsak a társadalmi elvárások, azt aligha tagadná bárki. S ha csupán ennyi lenne a szövegben, legyintésnél nem érdemelnének többet a „genderideológia” terjedésétől tartó, Magyarországon most triumfáló ellenzők. Csakhogy a 4. cikk 3. pontja így szól:
„Ezen Egyezmény rendelkezéseinek, különösen az áldozatok jogainak védelmét szolgáló intézkedéseknek a végrehajtását a részes felek kötelesek biológiai nemen (sex), társadalmi nemen (gender), származáson, bőrszínen, nyelven, valláson, politikai vagy más véleményen, nemzeti vagy társadalmi származáson, nemzeti kisebbséghez való tartozáson, vagyonon, születésen, szexuális irányultságon, nemi identitáson, életkoron, egészségi állapoton, fogyatékosságon, családi állapoton, migráns vagy menekült jogálláson vagy más jogálláson alapuló megkülönböztetés nélkül biztosítani.”
Minthogy ebbe a felsorolásba a „gender” épp a „sex” után került, nem nagyon lehet másképp érteni és fordítani, mint társadalmi nemként. Hiába definiálta tehát a gendert néhány sorral följebb társadalom által elvárt nemi szerepként a dokumentum, annak az értelmezésnek ebben a mondatban egyszerűen nincs értelme.
Hogy hányféle értelemben használatos a fogalom, azt Kováts Eszter foglalta össze még azután, amikor a magyar kormány megszüntette a gender studies-képzést. Az angolok ma is használják nem értelemben, a sex szinonimájaként, ha a szexuális aktusra való utalásnak még a látszatát is kerülni akarják. Van aztán, hogy pusztán a nő szó szinonimája a gender – a genderelemzés például azt mutatja meg általában, hogy az adott intézkedés hogyan érinti a nőket. A harmadik értelmezés szerepeket jelöl, amelyeket nőkhöz és férfiakhoz rendel az adott társadalom. Ez van az Isztambuli Egyezmény genderdefiníciójában is. Ez az értelmezés erőteljesen elkülönül a negyediktől, a transz- és queer-aktivizmusétól, amelyben gyakran a nemi identitás (gender identity) szinonimájaként használják a gender szót. Ez az a többség számára hajmeresztő értelmezés, amely szerint nemünk független a testi valóságtól, a társadalmi nem létezik tehát, a biológiai kvázi nincs is, a társadalmi pedig nem más, mint amivel az ember azonosítja magát.
Ez a csoport tehát létezik és elég hangos – hamis tehát az az érv, hogy a „gender nem is ezt jelenti”.
Jelenti tehát ezt is, ráadásul a különféle értelmezések miatt a progresszívek között vérre menő viták dúlnak – aki újságírói szerencséje folytán belepillanthatott mondjuk transznemű aktivisták és első körös feministák levélváltásába zárt Facebook-csoportokban, annak a hazaárulózással, fasisztázással nap mint nap tarkított Fidesz–ellenzék csatározások tán örökre habos kakaós babazsúrnak tetszenek.
A fogalom tehát annyi mindent jelent és annyira tisztázatlan, hogy mára használhatatlanná vált. Felvetésünkre, hogy akkor miért nem dobjuk ki, kiderül: Gregor Anikó szerint is nehéz a fogalmat problémák nélkül használni. Sőt, még a nemi szerep kifejezést is. „Úgy oldom meg a problémát az egyetemen, hogy miután tisztázzuk a fogalmak különféle jelentéseit, ahol lehet, sem »genderről«, sem nemi szerepről nem beszélek. Egyszerűen nemekről, nemek közötti viszonyokról beszélek a hallgatóknak” – mondja érdeklődésünkre. Nem rossz megoldás.
A kérdés csupán az, hogy ha az egyezmény ellenzőinek igazuk volt is a genderfogalom bizonytalanságával kapcsolatban, vajon a valóságon mit változtatott volna, ha ratifikáljuk a dokumentumot? Az Alapjogokért Központ nevű kormányzati fiókszervezetnek már három éve pontos válasza volt erre. „Bár a józan ész alapján nyilvánvaló, hogy mindössze két teremtett nem létezik, a szóban forgó egyezmény a teremtés tényét semmibe véve elvetné a biológiai nemek fogalmát és helyettük a társadalmi nemeket vezetné be a jogba: többé senki sem lehetne egyszerűen férfi vagy nő, hanem a végtelen számú, mesterségesen kreált gender-kategóriák egyikébe tartozna.”
Hangzatos, de – szerencsére – alaptalan felvetés volt. Sem a fent idézett, teljesen más értelmű definícióból, de még az áldozatvédelemnél olvasható felsorolásból sem következett volna a kötelező nemátalakító műtét senki számára. Sőt, a megelőzésre, oktatásra vonatkozó rész is lehetett volna hasznos. Megtanítani Béluskának, hogy nem verjük Gizikét – ez talán nem olyan borzalmas, ha megvalósul. Az oktatásra vonatkozó szöveg ugyanis így szól:
„A részes felek adott esetben megteszik a szükséges lépéseket, hogy az oktatás minden szintjén a tanulók változó képességeihez igazított tananyagot illesszenek a hivatalos tantervekbe olyan témákban, mint a nők és a férfiak közötti egyenlőség, a sztereotípiamentes nemi szerepek, a kölcsönös tisztelet, az erőszakmentes konfliktusmegoldás a személyközi kapcsolatokban, a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak, és a személyi sérthetetlenséghez való jog.”
Ebből azért elég nehezen következik automatikusan, hogy Béluskának mindenképp Barbie-znia kell ezen túl, mindenekelőtt rózsaszín tüllszoknyában.
S ha már Béluska: vele kapcsolatban vérzik el a szöveg ellenzőinek másik gyakori érve is, amely szerint az egyezmény diszkriminálja a férfiakat és a fiúgyerekeket, mert „míg a nőkkel szembeni erőszak minden formájára alkalmazni kell a részes feleknek az Egyezményt, az csupán ösztönzi a részes feleket arra, hogy a kapcsolati erőszak minden áldozata tekintetében is alkalmazzák, tehát az érintett fiúkra és férfiakra”.
Első blikkre megintcsak igazuk van az egyezmény ellenzőinek: az említett passzus valóban szerepel a szövegében. (Nem másért egyébként, hanem éppen a nemi szerepek miatt: sok országban a férfiak kikérnék maguknak, hogy áldozatként azonosítsák őket.) Csakhogy az efféle nemzetközi egyezmények saját jogrendbe való átültetése azonban nem kopipésztet jelent – nem ezt a szöveget kellett volna szó szerint bemásolni valamilyen magyar törvénybe. Alapvetés, hogy a részes állam többet mindig vállalhat, mint ami az egyezményben elő van írva.
A magyar kormány nyugodtan ratifikálhatta volna tehát úgy a szöveget, hogy kötelezően előírja a hímnemű áldozatokra való alkalmazást is – ezért egészen biztosan nem rótta volna meg az Európa Tanács.
Na jó, de a csatafeminista szöveget a preambulumban mégsem lett volna ildomos a magyar jog részévé tenni – jöhet a végső érv. Tény: a nőket a férfiak részéről érő nagy, stukturális elnyomás a szöveg alapmegközelítése, amelyet egyébként jócskán alá lehet támasztani adatokkal (a családon belüli erőszak nagy részét nők és gyerekek ellen követik el férfiak).
Csakhogy az adatokat másképpen elemezve más következtetésre is lehet jutni: Tamási Erzsébet kriminológus például szintén nem tagadja az „évszázados elnyomást”, de régóta a férfiakat tekinti áldozatnak társadalmi méretekben: többek között halálozási, egészségügyi, hajléktalansági adatokra hivatkozva. A feminista áldozati álláspont tehát nem a nagybetűs igazság, csupán egy legitim és lehetséges értelmezése a valóságnak – mégis ez érvényesül az egyezmény preambulumában.
Valóban, ez azonban a magyar valóságot biztosan nem forgatta volna fel: a preambulum ugyanis nem operatív szöveg. Efféle dokumentumokban megesik, hogy ideológiai-fogalmi katyvasz van ezeken a részeken: a magyar Alaptörvény elején például elévülhetetlen „embertelen bűnökről” esik szó, amely kifejezésről még annyira sem mondja meg élő ember, mit is jelent pontosan, mint a genderről.
A preambulumból tehát konkrét intézkedés nem következik, egy ilyen egyezmény átültetése a nemzeti joganyagba pedig nem egyetlen mozdulat: rengeteg munkával járó, hosszú folyamat, nagy játéktérrel – mindenhol évek telnek el az aláírás és a ratifikáció között.
Itthon is megkezdődhetett volna a munka 2014-ben, amikor Magyarország aláírta az egyezményt. Merthogy aláírtuk.
Lattmann Tamás nemzetközi jogász úgy emlékszik, 2015-ben kezdődött volna a ratifikációs munka – aztán mégsem kezdődött el. Igaz, akkoriban még nem volt hősies genderharc: egyedül Dúró Dóra és az akkori Jobbik kelt ki az egyezmény ellen, mondván, a magyar nőket érő igazi erőszak az abortusz. Trócsányi László igazságügyminiszter pedig még 2017-ben is arról beszélt, hogy nagyon fontos az egyezmény Magyarországnak. Valami szakmainak látszó kifogást talált akkor a csúszásra. Igaz, abban az évben a háttércivilek, mint a CitizenGo vagy az Emberi Méltóság Központ, valamint a már említett Alapjogokért megfogalmazták fenntartásaikat, s 2018-ban a „genderszakot” is megszüntette a kormány, mégis: mostanáig kellett várni, hogy nyíltan elutasítsa a már aláírt egyezményt.
S hogy jogilag volt-e valami szükség a parlamenti szavazásra, amelyben ezt megtették? Nem volt – magától nem ratifikálódik egyetlen egyezmény sem, tehát hatályos sem lesz. Ha nem tettek volna semmit, ugyanez lenne tehát az eredmény. Akkor mire volt jó mindez? „Figyelemelterelés a járványról” – vágják rá sokan. Nem talált. A járvány még nem volt az országban, kósza mínuszos hír volt csupán Kínából, amikor Varga Judit igazságügyminiszter már nekirontott az egyezménynek. Identitásképző, saját tábort összetartó téma, amelybe még a migránsokat is be lehetett hozni – aki erőszak áldozata, befogadást kérhet békeidőben is, ami bár levezethető a Genfi Konvencióból is, de kellő értelmezéssel a migránshordák előtt megnyíló kiskaput is jelenthet – mondanunk sem kell: a kormány utóbbi értelmezést tette magáévá.
Ha azonban azt hinnénk, valami nagyon mucsai tempóról van szó, egyedülálló jelenségről, nagyot tévednénk. Amint Balogh Lídia friss tanulmányából (The Ratification Status Of The Council Of Europe’s Istanbul Convention Among EU Member States) kiderül, Kelet-Közép-Európában német katolikus szerzők játszottak kulcsszerepet az anti-gender szemlélet elterjedésében, ami a 2000-es évek elejétől nemzetközi antiliberális gondolattá nőtt. Ám még csak antiliberálisnak sem kellett lenni ahhoz, hogy kritikus legyen az ember az egyezménnyel szemben. Németföldön az említett tanulmány szerint libertárius oldalról például azért kritizálták azt, mert a nemi erőszak fogalmának változásától a németek szexuális szabadságát féltették.
És ez az a pont, ahol a migráció és az egyezmény valóban összekapcsolódott: a hírhedt kölni szilveszteréjszaka után ezek a hangok elcsitultak – Németország részben az akkor, ott tömegesen zaklató migránsoknak „köszönheti” a ratifikációs folyamat meglódulását.
Hogy nem teljes az egység a német politikai elitben sem, azt mindenesetre mutatja: tavaly novemberben, amikor az Európai Parlamentben arról szavaztak, hogy az Európai Unió ratifikálja-e az egyezményt, a 91 nemmel szavazó közül 12 német volt.
Az viszont igaz, hogy a briteken kívül a nem ratifikálók (Bulgária, Csehország, Litvánia, Lettország, Szlovákia) mind a mi régiónkból valók – ahol a nyugati elitek „ránk erőltetett” úri huncutságának látszik a genderkérdés. S hogy miért? Mert valóban onnan jött be: hozzánk például a Soros György által alapított elitegyetem CEU kínálatának részeként. Ha tehát az egyezményt is ebben az összefüggésben tárgyaljuk, könnyű meghirdetni ellene a szokásos közép-európai szuverenitásharcot.
Az ebben rejlő politikai hasznot persze nem csak a kormánypártok igyekeznek learatni itthon: a Momentum Cseh Katalinja már tavaly videóban követelte, hogy Magyarország végre álljon neki ratifikálni, a mostani elutasítás után viszont a párt úgy ráharapott a gumicsontra, hogy csak úgy habzik a száj. Helyi oldalaikon fideszes képviselők nevével üzenik követőiknek: „XY is leszavazta a családon belüli erőszak áldozatainak védelmét”.
Ami nem igaz: 2013 óta van hatályban a kapcsolati erőszak büntető törvénykönyvi tényállása, 5 évet lehet ülni ilyesmiért: nem csak fizikai, de lelki erőszakért is, ráadásul hivatalból eljárást kell indítania a nyomozó hatóságnak, ha a bűncselekmény tudomásukra jut, nem csak akkor, ha a sértett jelentkezik náluk.
Azóta a jelentett esetek száma egyre növekszik, azaz egyre több érintett fordul a hatóságokhoz – bár a látencia óriási az ilyen bűncselekmények elszenvedőinél. Az igazságügyben két munkacsoport – egy szakmai és egy civil – foglalkozik az áldozatvédelemmel éppen, tehát az sem jelenthető ki, hogy a kormány elengedte volna a témát. Igaz, a büntetőjog csak egy elem: a megelőzés, oktatás és segítségnyújtás miatt lehetett volna előrelépés az egyezmény ratifikációja. Németországban például, ahol ez 2017-ben történt meg, Erősebb az erőszaknál elnevezésű programot indítottak tavaly, amely összehangolja a kapcsolati erőszak áldozatainak támogatására indított kezdeményezéseket és 120 millió eurós (40 milliárd forint) beruházási program is indult idén a titkos menedékházak, krízisközpontok és tanácsadó szolgálatok fejlesztésére. Hogy milyen eredményt hoznak ezek a változások, az még ott is a jövő zenéje.
Nyitókép: Cseh Katalin (fotó: Európai Parlament/Marc Dossmann) és Varga Judit (fotó: NurPhoto/Artur Widak)
