Tetszettek volna normális közjogi rendszert csinálni!
Az Ungár Péterre reagáló Farkasházy Tivadar után itt a Schiffer Andrással vitatkozó Kozák Márton! Erőszak nélkül, egyetlen nagy választási győzelemmel alkotmányozó hatalomhoz lehetett jutni, aminek birtokában porig lehetett rombolni a plurális politikai rezsimet – ez a tény a ’89-es közjogi mű megsemmisítő kritikája a szociológus szerint. Az SZDSZ egykori médiapolitikusa úgy számol: az őseredeti választási törvény szerint 2010-ben még akkor is hét mandátum hiányzott volna a Fidesz szupertöbbségéhez, ha minden egyéni választókerületet megnyert volna a párt. Azt ígértük: ha a harminc éve rendszerváltásként elhíresült események mai hatásait vizsgáló sorozatunk írásaira értelmes válaszok születnek, azokat közöljük. Így teszünk.
×××
A felhatalmazási törvény árnyékában megemlékezni a rendszerváltás utáni első szabadon választott parlament megalakulásáról – micsoda pazar ötlet! De sajnos az 1989-90-es évek uralkodó eszméi és a 2020 valósága közötti kontrasztot abszurditásig fokozó, polgárpukkasztó parlamenti flashmob sem ingerelte vitára a publikumot. Ezért fontos a szerkesztőség nógatása, amivel a harminc évvel ezelőtti történések mára való kihatásának vizsgálatára kéri olvasóit, szerzőit.
A május 2-i egypárti parlamenti buli kapcsán fel kell idézni a World Justice Project (WJP) jelentését, mely szerint a vizsgált 128-ból csak hét ország parlamentjének van a magyarországinál is csekélyebb befolyása a dolgok menetére (az anyag a felhatalmazási törvény előtt készült!). A kutatási eredmény egybevág mindennapi tapasztalatunkkal:
a legfelsőbb népképviseleti szervnek napjainkban annyi a súlya, mint a Hazafias Népfrontnak volt 1980 táján.
Ez maradt a parlamentnek felelős kormány 1848-as és 1990-es eszméjéből: a miniszterelnöknek felelős bábkormány. Zéró parlament, maximum potencia, ezek valának jelszavaik.
Magyarország az elmúlt harminc évben a régió más országaitól eltérő, egyre merészebb ívben és gyorsuló ütemben elkanyarodó fejlődési pályát futott be, ami az utóbbi tíz évben a hatalommegosztás törvényi, intézményi és személyi feltételeinek radikális felszámolásához vezetett. Az 2010-es alkotmánysértő fordulatra az 1989-90-ben kialakított közjogi keretek miatt kerülhetett sor – ha a képviseleti demokrácia játékszabályait kellő hozzáértéssel és körültekintéssel alkották volna meg, ma nem egy tájidegen turkesztáni enklávé éktelenkedne a keresztény Európa védőbástyájának hűlt helyén. Tragikus történet: a rendszerváltók a plurális, jogállami Magyarország működésének közjogi kereteit szándékozták összerakni, mégis egy a pluralitást és a joguralmat elpusztító vírust szabadítottak az országra. És a világra.
Ezt gondolom, és az alábbiakban megkísérlem alátámasztani, miért.
Magyarország 2010 utáni fejlődése nagyon eltért Kelet-Közép-Európa többi átalakuló országétól. Ennek a mibenlétét, irányát és a jelenlegi helyzetet legpontosabban a World Justice Project (WJP) jelentéseire támaszkodva írhatjuk le. Jakab András, a salzburgi egyetem professzora, az MTA Jogtudományi Intézetének volt igazgatója a jogállamiság mérésére kidolgozott indexek közül fogalmilag és módszertanilag is ezt, a WJP Rule of Law indexét tartja a legjobbnak – a maga műfajában olyan minőség, mint egy másik műfajban a Mercedes és a Tesla együtt. Még egy fontos érv szól a WJP használata mellett: külön mutatóban vizsgálják a hatalommegosztás állapotát, márpedig ez a mutató jelöli ki egy ország tényleges helyét a jogállamtól a pártállamig, a liberális demokráciától a zsarnokságig terjedő skálán.
A WJP adataiból szerkesztett grafikonból látható, mint enyésztek el nálunk a kormányzati hatalom korlátai. Magyarország a hatalommegosztás mértéke tekintetében az elmúlt hét évben (attól kezdve vannak adatok) messzire került a térség uniós tagországainak átlagától, sőt, ma már a kelet-európai régió unión kívüli országainak átlagát sem éri el. A hatalomkoncentrációnak ez a szintje világszerte ritkaságszámba megy, a vizsgált 128 országból csak 20 olyan van, ahol a hatalom birtokosa a Duna partján megszokottnál is kevésbé kényszerül tetteivel elszámolni.
Azt látjuk a grafikonon, amit a bőrünkön is érzünk: ami itt van, az nagyon más, mint a szokásos közép-kelet-európai üzletmenet. A térség 1989-ben velünk együtt indult országaiban a hatalommegosztáson nyugvó demokratikus berendezkedés, úgy, ahogy, de működik. Csehországban Andrej Babišra sok cseh nem túl büszke, de ez a miniszterelnök (aki nem sunyít, hanem a saját nevén országa második leggazdagabb embere) legalább nem kéri a szükségállapot meghosszabbítását, a köztévé pedig – micsoda különbség a Kunigunda utcai szokásokhoz képest! – élőben közvetíti az ellenzéki tüntetéseket. Szlovákiában már alig emlékszik valaki Mečiar autokratikus kísérletére, Fico és pártja is eltűnőben, a populista új miniszterelnököt koalíciós partnerek korlátozzák, mindeközben felvidéki nemzettársaink pénze (az euró, már tíz éve!) egy hónap alatt tizedével értékelődött fel az anyaországi boltokban. Románia nem egy joguralmi Kánaán, de a hatalommegosztás működik és ők adják az uniós ügyészség vezetőjét. Lengyelország ugyan 2015 óta nagy iramban magyarosodik (a grafikonon ezért tart enyhén lefelé az uniós tagállamok görbéje), de a választási törvény miatt a PiS nem fér az alkotmányhoz, Jarosław Kaczyński egy bérház háromszobás lakásában él a macskáival – a varsói Adam Mickiewicz út 49. szám alatt (lásd az utcaképet alább) –, se kőgazdag apukája, se Tiborcza, se Mészárosa, vagyonbevallását (19 ezer złoty – 1 millió 472 ezer forint – készpénz 2018-ban) az ellenzék is elhiszi.
Magyarország tehát más utat járt, mint a régiós átlag, de ennek nincs sajátos társadalomfejlődési vagy értékkészletbeli oka. E Kelet és Nyugat közé szorult térség országai ugyanahhoz a történeti régióhoz tartoznak, fejlődéstörténetükben, társadalomszerkezetükben több a hasonlóság, mint a különbözőség, és bár a magyar társadalom értékkészlete keletiesebb, ez önmagában messze nem indokolja a fejlődési utak különbségét. Azt a feltételezést is vessük el, hogy a mai szemmel pitiáner szoci és SZDSZ‑es korrupció, a 2010 előtti kormányok tehetetlenkedése vagy éppen Orbán ördögi természete lett volna az autokrata fordulat kiváltója, hiszen a politikusi gyarlóság és hozzá nem értés, illetve a mérhetetlen hatalomvágy nem magyar nemzeti sajátosság.
A kérdés tehát az, hogy noha vezérre vágyó tömeg és vezérségre vágyó politikus nem ritka együttállás ezen a vidéken, miért csak Magyarországon koncentrálódott egyetlen ember kezében a hatalom. A válasz banálisan egyszerű: azért, mert
az 1989-90-ben kialakított közjogi berendezkedés alkalmatlan volt teljesíteni legfontosabb funkcióját, nem tudta megvédeni a hatalommegosztáson alapuló rendszert a hatalom kizárólagos birtoklására törő politikai erőktől.
Az alkalmatlanság oka első helyen az egyedülálló magyar választási rendszer. Politikai pluralizmus terén hagyományokkal nem rendelkező társadalmakban elképesztő gondolat kis választói többséget nagyarányú mandátumtöbbséggé transzformáló választási rendszert alkalmazni, nem is követte el ezt a hibát sem korábban Spanyolország, Portugália vagy Görögország, sem később a volt keleti blokk országai.
Az egyetlen kivétel Magyarország. A miénk olyanra sikeredett, ahol kis szavazattöbbséggel nagy mandátumtöbbséghez lehetett jutni, a könnyen elérhető alkotmányozó többség birtokában pedig – ez a közjogi építmény másik végzetes hibája – tetszés szerint lehetett babrálni az alkotmányt. Az alapító atyák nemes szándéka ellenére olyan rendszer kerekedett, amelyben rettenetes a kísértés a rosszra. Egyszer kell győzni, de nagyon – ismerte fel a lehetőséget a teljhatalom mai birtokosa. Nem véletlen, hogy ilyesmire sehol sincs példa, extra Hungariam.
Így lettünk mi a legjobb példa, hogy a mandátumarányt a szavazataránytól erősen eltérítő választási szisztéma az autokratikus hagyományok felélesztésének holtbiztos eszköze, a túlnyomóan arányos választási rendszer pedig a sikeres demokratikus átmenet – nem biztos, hogy elégséges, de mindenképpen szükséges – előfeltétele.
Hangsúlyozni kell, hogy nem tudatos döntés eredményeként alakult ez így. A választási törvény történetét feldolgozó John W. Schiemann szerint a jogszabály „nem (…) módszeresen átgondolt és egységesen kidolgozott nagyszabású terv terméke, hanem különböző komponensek összetoldásából született” (l. John W. Schiemann: A választási törvény megalkotása, In: A rendszerváltás forgatókönyve, 7. kötet, 534. oldal.). Másutt úgy fogalmaz a törvényről, hogy az „a régi, az újjáalakult és az új politikai pártok vezetői közötti harc mellékterméke, (…) nem nagyszabású elképzelések összeütközéséből született”. A nagyszabású elképzelések hiánya okozta problémát az 1989-es törvényalkotás legfontosabb politikai szereplőinek ismerethiánya súlyosbította. Schiemann egy helyen megjegyezte: „érdemes rámutatni, hogy Antall a jelek szerint félreértelmezte a német rendszert, amely a mandátumok megoszlására gyakorolt hatását tekintve arányos volt, s nem többségi, mint az általa indítványozott rendszer”. Ez a „félreértelmezés” azért baj, mert a német választási rendszer jobb ismerete segített volna összhangba hozni a nemzeti hagyományt (egyéni választókerületi rendszer) és a túlhatalom kialakulása elleni leghatékonyabb jogi biztosítékot, az arányosabb választási rendszert – ha ez a túlhatalom kialakulása elleni biztosítékok beépítése egyáltalán szempont lett volna a törvényalkotás folyamatában. Száz szónak is egy a vége:
a létrehozott közjogi rendszerben erőszak nélkül, egyetlen nagy választási győzelemmel alkotmányozó hatalomhoz lehetett jutni, aminek birtokában porig lehetett rombolni a plurális politikai rezsimet – ez a tény a ’89-es közjogi mű megsemmisítő kritikája.
Schiffer András az alkotmányozás elmaradását okolja a kudarcért, és hosszan sorolja, hogy az aktanyilvánosságtól a lusztrációig mi minden fontos dolog maradt emiatt elintézetlen. Gondolatmenete ott bicsaklik meg, hogy az alkotmányozás érintetlenül hagyta volna a közjogi kulcsintézményeket: a választási rendszert és az MDF–SZDSZ megállapodásnak a politikai rendszer önkorrekciós képességét elapasztó további elemeit, a pillanatnyi alkotmányozó többség akaratát bebetonozó kétharmados törvények körét, a kormánytöbbségtől függő államfőt és a konstruktív bizalmatlansági indítványt.
És ez baj. Az alapító atyáknak gondoskodni kellett volna a demokratikus rezsim biztonságáról, ezért – legalább ideiglenes jelleggel, egy majdani alkotmány elkészültéig – már az MDF–SZDSZ-paktumban vissza kellett volna hozni a Nemzeti Kerekasztal erős politikai legitimációval bíró és jóval arányosabb választási törvényét. Tölgyessy Péter egy ízben beszámolt arról, hogyan nyerte el végső, szerencsétlen formáját a végül 2011-ig szolgáló választási törvény: mivel a pártállami parlament képviselői nem akarták megszavazni a Nemzeti Kerekasztal törvényjavaslatát, 1989. október 19-én az ellenzék és a kormány képviseletében ő ült le velük egyezkedni. A kompromisszum egy, az eredetinél sokkal aránytalanabb rendszer lett. „…a 12 nemzetiségi képviselő helyett ugyanennyivel megemeltem az egyéni választókerületek számát, plusz a képviselők által nagyon gyűlölt országos listából – amelyik a rendszer legkompenzációsabb része volt – levettem 12-őt és lett belőlük ugyanennyi újabb egyéni választókerület, összesen tehát 24. Mindezt egyetlen éjszaka alatt, minden számítás nélkül.
Mindenki lelkesen gratulált, hogy sikerült megmenteni a választási rendszert. (…). Aggódva jöttem el, és hát meg fognak döbbenni: (…) a Fidesznek nem lett volna kétharmada”,
mondta Tölgyessy az Eötvös Csoport egy tavalyi rendezvényén. És tényleg. Számításaim szerint az eredeti választási törvény szerint 2010-ben még akkor is hét mandátum hiányzott volna a szupertöbbséghez, ha minden egyéni választókerületet megnyer a Fidesz.
Nem forradalmat, hanem normálisan összerakott közjogi rendszert kellett volna csinálni. Ez nem történt meg, ezért furcsállom, hogy Schiffer a közjogi szerkezet kialakítására legnagyobb befolyással bíró Antall József és Tölgyessy Péter államférfiúi nagyságát méltatja. Én inkább úgy látom, hogy ezek a tiszteletre méltó, becsületes emberek jót akartak, de nem álltak készen a feladatra. Pártjaik listavezetői voltak, közjogi kérdésekben vitathatatlan tekintélyek, és bár a rendszerváltók felelőssége közös, elsősorban kettejükön múlott, hogy a rendszer olyan lett, amilyen.
Nyitókép: a Nemzeti Kerekasztal ülése 1989. június 13-án. Fotó: AFP/MTI/Soós Lajos
