Amikor jó történik Nógrádban: ilyen istentiszteletre is csak a karantén volt képes
Biztos evangélikus forrásból hallottuk, hogy egy Nógrád megyei kis faluban a helyi lelkész egyedi módszerrel tartja a lelket a koronavírus miatt templomba járástól eltiltott híveiben: énekszóval és igeolvasással tarkított szerenádot ad nekik. A korlátozások utolsó napjaiban sietve utaztunk Bérre, hogy megnézhessük, miként fogadják Thuránszky Istvánt a többnyire nyugdíjas nénik és bácsik – fiatalok ugyanis már nem nagyon vannak. A buszmenetrend sajátosságai miatt aztán hosszabbra nyúlt az ott-tartózkodás és kiderült: elég szókimondó lelkésszel van dolgunk. Nemcsak arról beszélt, hogy szolgált Kalinyingrádban, hanem arról is, mi lenne, ha az állam megvonná az egyházak támogatását. Riport.
Próbálok én áhítattal a szívemben érkezni, de nem hagyják. A Budapest–Bér járatra egy szabadnapos – s nem kizárt, hogy a buszállomás közelében lévő TEK-bázisról kimenőre küldött – rendőrt kapok szomszédként, de a másfél méteres kötelező távolság sem segít abban, hogy ne rá figyeljek. Tarkopasz fej, gigantikus karóra, tapadós póló félelmetesre gyúrt felsőtestén, a rövidnadrágja és kondis cipője között kilátszó epilált felületet pedig családfa-alakzatban szabdalják a dagadó erek. Egy nemrég történt bűneset körülményeit ecsetelheti a kollégájának bluetooth-os fejhallgatójába üvöltve, a Puskástól Gödöllőig: „Azt képzeld el, mit érezhetett a sértett! A részeg bazmeg az olyan, hogy nincs meg a belátási képessége: alattomos. (…) De nagyon szakszerű rendőri intézkedés volt.” Fél óra múlva már oldódik az állampolgárokkal szemben érzett általános gyanakvás, Aszód magasságában közérdekű információk kerülnek megvitatásra: „Schobert Norbiból legalább annyi hasznunk van, hogy jelentősen hozzájárul a közteherviseléshez. De a Győzike egy rohadt adócsaló.” Ennél jobb üdvözlő szöveg nem is kell: Isten hozta Nógrád megyében!
„Itt már nincs keresztelő”
Jegyvásárláskor jó néhány frissítésbe telt, mire leesett: innen nincs tovább, ez a busz idáig megy. Bérre érkezve pedig minden érthetővé válik: a 320 fős cserháti zsákfalu főtere – a gyakorlatban: háromszög alakú, magyar zászlós virágágyás az évek óta bezárt italbolt mellett – egy buszvisszafordító. Hétköznap háromszor, hétvégén naponta kétszer használja közvetlen budapesti járat. A másik irány Hatvan, de ott sem ebéd utáni városnézéshez, hanem a környék legnagyobb munkáltatója, a Bosch műszakjaihoz igazított a menetrend. Mégsem keseregni jöttünk Bérre a magyar vidék valóságán, hanem megnézni annak egy koronavírus által kialakított furcsa vasárnapi vetületét, a szerenád-istentiszteletet – az enyhítések miatt az egyik utolsót. Azért van még időnk egy bemelegítő összehasonlító elemzésre.
„Valaha ez egy ezerfős falu volt, és mindenki evangélikus. A török idők után ugyanis figyeltek arra, hogy a falvak egy felekezethez tartozzanak, Bérre pedig evangélikus tótokat telepítettek. Ma?
Maradt jó 300 ember, egyharmaduk tartozik a gyülekezetemhez, vasárnaponként ritkán vagyunk harmincan. Itt nincs perspektíva, csak annyi, hogy kedvesek az emberek és szeretnek.
Ennek örülhet az ember és természetes életet élhet. Nem kell mások tetszését hajhászni, lehet szerényen és megelégedetten élni.” Erős és őszinte kezdés a falu evangélikus lelkészétől. Thuránszky István lakóhelye bizonyítéka a történelmi kitekintőnek: a méretes templom árnyékában kúriaszerű parókia áll, a kert hátsó végében pedig egy legalább ekkora gyülekezeti ház, amit kirándulóknak és nyári táborozóknak adnak ki.
10 óra előtt nem sokkal érkezik a lelkész két segítője. Dorka 22 éves, egy fővárosi hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó intézményben dolgozik, de két éve elvégezte a kántorképzőt. A nála valamivel idősebb Eszter Tatabányán énektanár és kórustag a győri színházban. A járványhelyzet miatt vasárnap mindig rendelkezésre állnak, Thuránszky tisztelendő úr nélkülük nem tudná megtenni az 1 óra 45 perces éneklős falukört – „áldás, hogy itt vannak”, ahogy mondja. Gyülekezete azon idős tagjait keresi fel, akik nem tudják online olvasni a vasárnapi igehirdetéseket.
Béri stációk
„Hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek” – áll a béri látogatásom napjára rendelt igeszakaszban. Jobb bibliai utalást keresve sem lehetne találni, hogy a falu lakóinak a karantén végének eljöveteléről prédikáljunk, de Thuránszky István szerint az elmúlt két hónapban ez már szinte elcsépelt lett, úgyhogy igehirdetését inkább a „hogyan lesz valaki Krisztus-hívő ember?” kérdés megválaszolására használja. „Mióta írnom kell, igyekszem alapvető kérdésekkel foglalkozni, mert tudom, hogy
ezeket a prédikációkat többször elolvassák: ott vannak letéve az otthoni asztalokon. Van néni, aki a Bibliájába gyűjti őket.”
Ami a formát illeti: az igehirdetés szövege rá kell, hogy férjen egy papírlap két oldalára – 7-8000 karakter –, de mivel a prédikáció rendes vasárnapokon sem több, mint negyed óra, ezért ez a tízperces olvasmány vállalható kompromisszum. Főleg, hogy sokkal több vele a munka: „A templomi igehirdetéshez csak vázlatot szoktam írni, egyébként szabadon beszélek. A hívekkel való szemkontaktus miatt például nem gond a szóismétlés, ezt viszont a leírt változatban nem tehetem meg: nem írhatok úgy, ahogy beszélek. A legutóbbi prédikáció megírása, mérte a Word, 305 perc volt.”
A két oldalt felolvasni nyilván hosszadalmas lenne, ezért a lelkész ezt kinyomtatva adja oda a híveknek, ahol pedig nem álltak ki a kapuba (vagy nem szabadott nekik), de evangélikus porta, ott a postaládába dobja be.
Egy-egy megálló 4-5 perces, Thuránszky István minden házhoz Dorka és Eszter énektámogatásával érkezik, a – jellemzően – bácsik és nénik pedig őszinte elfogódottsággal, helyenként könnyek közt fogadják őket: e gesztusban ugyanis nagyjából kimerül a heti történés. Összetéveszthetetlen orgánumával a lelkész egy-egy igeverssel bátorítja őket, majd közös éneklés következik, afféle kívánságműsor-formában: mindenki bemondhatja a kedvenc dicséretét, amit aztán a basszus–szoprán tercett vezetésével elénekelnek. Néhány szó négyszemközt még belefér – már ha a jóakaratú szomszéd hajlandó lehalkítani a Retro Rádiót –, de a menetrend szoros, a legtöbb emberen látszik, hogy jó előre kiállt a kapuba Thuránszkyék fogadására.
„Iskola? Az már nincs. Tavaly az alsó tagozat is megszűnt,
most Vanyarcra vagy Pásztóra lehet menni, habár az ovisok több mint húszan vannak. De azok közül, akikkel mi kezdtük az iskolát, már alig van olyan, aki Béren lakik” – mondják az énekes lányok, amikor a Kossuth és a Petőfi út közti elvadult szakaszon átvágva – meg a Bér-patakon átkelve – végre egy kis levegőhöz jutnak. A Petőfi úton valamivel koncentráltabb az evangélikus közösség, így ott néhány porta összevonásával is megtarthatók a mini-istentiszteletek. Ezt az összhatást is csak a koronavírus volt képes elérni: eladó házak mellett az út közepére kiálló lelkészükkel együtt éneklő maszkos nénik, májusfa alatt álló unokákkal és lelkesen dudáló vagy érdeklődve bámészkodó autósokkal. Lehet, hogy sokkal jobb a megszokott liturgia, de nem biztos, hogy akkor Ica/Teri/Joli néni megkapná azt a direkt neki szentelt pár percet.
Nyáj-immunitás
Noha már 17 éve Béren szolgál – a fővárosban tanuló három fia pedig iskola hiányában most szintén ott él –, Thuránszky Istvánról még népi motívumokkal díszített mellénye ellenére is lerí, hogy nem a környékről való: klasszikus körúton belüli értelmiségi, a Belgrád rakparton nőtt fel. Kacskaringós életútjába belefért egy nagybörzsönyi, majd – kapaszkodjanak – kalinyingrádi szolgálat. Az orosz exklávé ugyanis valaha porosz terület volt (Kalinyingrád pedig – Kant városa – Königsberg), s mint ilyen, evangélikus többségű. Ebből ma már nem sokat érzékelhet az arra járó, pár lelkész viszont így is kell oda, csakhogy a német evangélikus egyházból az alacsony fizetés miatt sem sokan vállalják a feladatot, Thuránszky így kerülhetett az orosz–litván határváros Szovjetszk (történelemrajongók kedvéért: az egykori Tilsit) melletti Szlavszkba. Megtanult oroszul, de egy vezetőváltás miatt két év után jobbnak látta hazajönni. Azóta él a Kalinyingrádi terület izgalmainak nagyjából megfeleltethető Nógrád megyében: „Sok lelkész igyekszik valamilyen 8 órás hivatalnoki állást megszerezni, hogy ne a gyülekezeti hangulatnak legyen kitéve, mert ez egy örök bizonytalanság. Aki pedig bizonytalan önmagában és az életben, annak ez nagy teher. Felháborítóan nagyképű és öntelt vagyok, nem zavar, hogy bizonytalan az elismerés, mert tudom, hogy jó prédikációkat írok.”
Mivel az ijesztő gyorsasággal ürülő Észak-Magyarországon vagyunk, az is érdekel, vajon lelkészként Thuránszkynak feladata-e olyasmiket mondani, amivel maradásra bírja a bérieket, hogy a közösségnek legalább középtávon esélye legyen a túlélésre. A tömör válasz az, hogy nem. Sajnos van kifejtősebb is:
„20 év múlva – ha van lelkész, ha nincs – nem lesz gyülekezet. Nincsenek új emberek. Csak gyülekezeti tagból nyolcvanat temettem el a 17 év alatt. A tendencia pedig az, hogy ha innen elmennek a fiatalok, az új lakóhelyükön már nem mennek gyülekezet közelébe.
Itt már nincs keresztelő. Illetve ha lenne, akkor sem bérit keresztelnék, hanem olyat, akit a nagyszülők kedvéért ide hoznak, de ezt csak akkor teszem meg, ha a szülők valahol gyülekezeti tagok. A gyülekezethez tartozás minimuma, hogy egyházfenntartói járulékot fizessenek – ez az egyetlen, amit ellenőrizni lehet, a templomba járást nem tudom előírni.” Biblikus magatartás ez? „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében” – biflázom vissza a vonatkozó evangéliumi szakaszt, tudtommal ugyanis Jézus nem tett csillagozott részt ahhoz, hogy milyen feltételekkel lehet keresztelni. „A szülők hitére keresztelünk. Az nem hit, ha valaki azt mondja, hogy »hiszek ám én a magam módján, nem tagadom, hogy van Isten«. Jézus idejében nem volt gyerekkeresztség. Olyasmit olvasunk, hogy valaki egész háza népével együtt megtér és megkeresztelkedik” – zárja rövidre a lelkész.
Az esketéssel viszont nem ennyire szigorú, első ránézésre: „Olyanokat is összeadok, akik nem járnak templomba, de – bár nem akarok ünneprontó lenni – megkérdezem, érdemes-e ezt a színjátékot végigcsinálni. Ha valaki azt mondja, igen, akkor végigcsinálom velük, de nem látom értelmét. Volt olyan, aki akarta, volt olyan, aki elment.
Az egész életünk ilyen: a látszatot kereső és annak megfelelni akaró igyekezettel telik, miközben nincs mögötte tartalom.
A legszebb, amikor valaki ennek hatására mondja ki, hogy mostantól nem csak a látszatra akar adni, nem akarja, hogy csak színjáték legyen az élete.”
Késő délutánra jár, lassan indul a pesti busz, de – ha már egy pofa sör is a kerti asztalra rendeltetett – nem állom meg, hogy ne kérdezzem a mostanság szívélyessé vált állam–egyház barátságról, még akkor is, ha ennek nem az evangélikusok a legnagyobb kedvezményezettjei. „Evangélikus intelligenciától hallottam, hogy az állammal nem lehet kikezdeni, mert ő adja a pénzt. Pedig ha megvonnák, kiderülne az egyház valódi súlya: lehet, hogy maradna egy 10-15 fős házi csoport, viszont esetleg vonzó lenne a keresztény élet.” Egyházi embert erről ilyen őszinteséggel még nem hallottam beszélni, hirtelen nem is tudok mit kérdezni, Thuránszky viszont mintha olvasna a gondolataimban:
„Nem véletlenül vagyok Béren. Nincs konfliktusom senkivel, de kapcsolatom se nagyon; egy ilyen alak gyanús.”
Ebben megállapodunk, majd ars poeticájával utamra bocsát: „Én nem akarok semmit. Én hajlandó vagyok!”
Nem terveztem, de áhítattal a szívemben távozom. Bér-Italbolt buszmegállóban két cigányasszony várakozik két gyerekkel, Budapestre tartva. Hogy miért mennek el? „Itten már kocsma sincs, boltba meg Szirákra megyek. Fizetéskor jövök már csak.” A busz beparkol a végállomásra, úgyhogy barátnőjével gyorsan elszívatja sodort cigije maradékát.
Fotók: Vörös Szabolcs
