Jeszenszky Géza: Ami ebből az országból lett, arról nem a választási rendszer, hanem a választó tehet
Az 1990-es választások és az Antall-kormány megalakulásának 30. évfordulója elsősorban nem a dátum kereksége okán indokolja a visszatekintést és a mérlegkészítést, hanem mivel ez egy nemzedéknyi idő – írja lapunknak Jeszenszky Géza. Az első szabadon választott kormány külügyminisztere nem csak visszatekint: Kozák Mártonnak a Válasz Online rendszerváltó sorozatában publikált írását, annak fő állításait is vitatja. Jeszenszky szerint a választási rendszer nem volt hibás, jól vizsgázott, s ha listás, arányos lett volna, az MDF vezette koalíció kormányt sem tudott volna alakítani. De még az MDF és az SZDSZ, a két legnagyobb parlamenti párt sem tudott volna.
A harminc éve történtekkel kapcsolatos mérlegkészítés tanulmányokat, könyveket igényel, a rendkívül hasznos szerepet betöltő Válasz Online természetes módon csak adalékokkal, néhány kérdés felvetésével tud ehhez hozzájárulni. A külpolitikai mérleget több tanulmányomban és egy könyvben elkészítettem már, de most szükségesnek érzem, hogy megszólaljak a belpolitika kérdéseiben is. Azért mégpedig, mert május 14-én ugyanitt Kozák Márton súlyos kijelentést tett:
„Ez maradt a parlamentnek felelős kormány 1848-as és 1990-es eszméjéből: a miniszterelnöknek felelős bábkormány… Az 2010-es alkotmánysértő fordulatra az 1989–90-ben kialakított közjogi keretek miatt kerülhetett sor… Tragikus történet: a rendszerváltók a plurális, jogállami Magyarország működésének közjogi kereteit szándékozták összerakni, mégis egy a pluralitást és a joguralmat elpusztító vírust szabadítottak az országra. És a világra.”
Az anamnézis, a kórelőzmény, azaz a mához vezető út bemutatása Kozáknál meggyőző, de a kórokozót egészen máshol látom. Szerintem nem a Nemzeti Kerekasztal megállapodásai, nem a jelentős mértékben Antall József hatására született választási rendszer, nem az 1989 őszén csak átírt alkotmány a halállal fenyegető betegség oka, hanem az, amit Kozák elvet, mint magyarázatot: „hogy a mai szemmel pitiáner szoci és SZDSZ‑es korrupció, a 2010 előtti kormányok tehetetlenkedése vagy éppen Orbán ördögi természete lett volna az autokrata fordulat kiváltója.”
A békés rendszerváltozást megalapozó kerekasztal-tárgyalásokra sok résztvevő szóban és írásban is visszaemlékezett, a jegyzőkönyveket kiadták, az egyik főszereplő, Kónya Imre olvasmányos emlékiratban is beszámolt róluk. A folyamat helye és abban Antall József meghatározó szerepe szilárdan van jelen a magyar történelemben.
Az 1989 októberében elfogadott választási törvényről szóló vita befejezését, a konklúzió levonását meghagyom a szakértő jogászoknak, a Kónya–Tölgyessy–Schiffer triumvirátusnak, ám a rendszerváltoztatás résztvevőjeként, azt számos külföldi érdeklődő számára magyarázóként úgy látom, hogy bonyolultsága ellenére a választási törvény a választó számára egyszerű volt. Egyik szavazatával a számára legrokonszenvesebb, legjobb programot kínáló pártot támogathatja, a másikkal pedig, saját lakóhelyén, választási körzetében a legjobbnak, legalkalmasabbnak tűnő személyt. Antall tartott a teljesen arányos választási rendszerek rossz tapasztalataitól, a sok apró párttól, a labilis kormányoktól: a Hitlerrel végződő weimari Németország, a két háború közti Lengyelország vagy az 1945 utáni Olaszország és több nyugat-európai ország példájától. De – helyesen – elvetette a csak egyéni választókerületek régi magyarországi és élő nagy-britanniai példáját, a „first past the post”-nak a választói akaratot gyakran nem tükröző, egy párt hatalmas fölényét hozó modelljét.
Nemrég írtam a Magyar Hangban, hogy ma szavakban mind a kormány, mind az ellenzéki pártok tisztelettel és megbecsüléssel szólnak az első szabadon megválasztott kormány elnökéről. De hogyan viszonyulnak mai viszonyaink Antall demokrácia-felfogásához? Ő az 1990 tavaszi választások előtt legerősebb ellenfelével, Kis Jánossal folytatott pártelnöki vitájában kifejtette álláspontját.
„Nincs igazi demokrácia ott, ahol egy tömegpárt alakul és az ellenzék esélytelen.”
Kívánatosnak tartotta, „hogy a politikai életben, a parlamentben egy váltógazdaság feltételei alakuljanak ki.” Mindezt „össze kell kapcsolni egy nagyon jó önkormányzati rendszerrel. Az emberek érezzék, hogy a bizalmukat élvező emberek kezében a közigazgatás. Széles középrétegre épülhet a parlamentáris demokrácia. Ahol elkeseredett szegénység van, ott igazi politikai demokráciát nem lehet kiépíteni.”
Ha 1990-ben alacsony választási küszöbbel, egy fordulóban, a pártlistákra adott szavazatok arányában osztották volna ki a mandátumokat, akkor az MDF-vezette koalíció nem tudott volna kormányt alakítani. De még egy MDF–SZDSZ-nagykoalíciónak sem lett volna abszolút többsége. Politikai és világnézeti felfogásban hasonló, jól együttműködő és stabil kabinetet nem lehetett volna létrehozni, de ha mégis, bizonyosan nem tartott volna ki négy éven át – ahogy ezt a többi rendszerváltó ország esetében láttuk.
A választási rendszer tehát a Tölgyessy-féle 1989. októberi módosítással együtt is jól működött, szomszédainknál stabilabb kormányokat eredményezett. A Horn-kormány ellenzéke voltam, de utólag elismeréssel állapítom meg, hogy nem élt vissza 72 százalékos parlamenti többségével, és látva, hogy egy új alkotmány részleteiben nem tud egyetértésre jutni négypárti ellenzékével, letett annak keresztülerőltetéséről. Az ennél kisebb többséggel rendelkező második Orbán-kormány nem volt ilyen szemérmes. Mostani írásának alapját képező, tavaly az ÉS-ben megjelent cikkében Kozák idézte Gyurgyák Jánost: Orbán „istenadta tehetsége, kivételes politikai érzéke és olthatatlan hatalomvágya” ellenére „egy civil kurázsival bíró, szabadságára büszke társadalommal nem tehetett volna azt, amit csak akar”. Más szóval: a magyar választók szavazatai és az országgyűlési képviselők működése vezetett a magyar társadalom mély megosztottságához és a külföld részéről is annyit bírált bel- és külpolitikához.
A közjogi után a kormányzati szerkezet radikális átalakítása is döntő mértékben Antall személyes művének tekinthető. Erről hitelesen és emellett színesen számolt be Debreczeni József „A miniszterelnök” címen 1998-ban megjelent könyvében – ajánlom minden, a rendszerváltozás és Antall személye iránt érdeklődő figyelmébe. (Empatikus, hiteles, egykorú forrásokra és a társak még friss emlékeire épülő alapmű, újraolvasásra is érdemes.)
Talán még elég sokan emlékeznek arra, hogy az 1990. május 22-én az Országgyűlésnek beterjesztett kormányprogram négy alapelvet fogalmazott meg. Az első volt a szabadság – a korábbi diktatúra elnyomása alóli felszabadulás. Aztán: az új kormány a nép kormánya lesz, azaz nem egy osztály, réteg vagy párt érdekeit fogja kiszolgálni. Harmadik alapelvként jelölte meg a gazdasági fordulatot, ennek célja a szociális piacgazdaság megvalósítása. Negyedik alapelvként Antall európai kormányként határozta meg önmagát: vissza akar térni az európai örökséghez, egyben mindazokhoz az újabb értékekhez is, amelyeket Európa a megelőző negyven év alatt alkotott meg. Kormányát elkötelezte az európai integráció gondolata mellett, ennek első fejezete a szabad Magyarország felvétele lesz az Európa Tanácsba, a végső cél pedig az Európai Közösség tagságának elnyerése az elkövetkező évtizedben – hangzott el a közel két órás beszédben.
Csődbe jutott, eladósodott ország vezetését átvéve Antall nem ígért „könnyű álmot”. Már az új parlament második ülésnapján óvott az illúzióktól és előrevetítette a munkanélküliséget, az inflációt, a fogyasztás átmeneti visszaesését, a termelési szerkezet radikális megváltozását, de elvetette a „sokkterápia” külföldről ajánlott programját. Az emberek tűrőképessége, a szociális védőháló hiánya miatt a fokozatos, szakaszokra bontott átalakulással igyekezett megteremteni „az évtized közepére várható erőteljes fellendülés előfeltételeit”. Kevesen emlékszünk arra, hogy 1990-ben a munkaügynek nem volt önálló gazdája. Antall hozta létre (újra) a Munkaügyi Minisztériumot és szorgalmazta a munkaadók és munkavállalók intézményes érdekegyeztetését – ami a „szocializmus” évtizedeiben legfeljebb papíron létezett. Velem egyetértésben nem rendelte alá a Külügyminisztériumnak nemzetközi gazdasági kapcsolatainkat: a Kádár Béla által vezetett minisztérium feladatai közé tartozott külkereskedelmünk súlypontjának keletről nyugatra helyezése, és ezzel az Európai Közösségbe lépésünk előkészítése.
A pártsemleges közszolgálati apparátus angol példája volt Antall közigazgatási modellje, amelyben a párthűség helyére a szakértelem és a teljesítmény lép. A „tavaszi nagytakarítás” nála nem az apparátus 1948-as lefejezésének megismétlését, politikai tisztogatást jelentett, hanem a fejek, a gondolkodás megtisztítását a diktatúra örökségétől, a félelemtől és a szervilizmustól. A legtöbb minisztériumban a szükséges mértékű személycserékre igenis sor került, de a változásokat nem a miniszterelnökség vagy a Bem téri pártszékház döntötte el, hanem az illetékes minisztériumi vezetők, az önkormányzati törvény pedig a választókra bízta a személyi döntéseket. Az iskolák, kórházak esetében is az adott intézmény közössége döntött a vezetőkről. Mindez a polgári Magyarország megteremtését célozta.
A miniszterelnök a középrétegek megerősödésében, a polgárosodásban látta mind a demokrácia biztosítékát, mind a gazdasági felemelkedés kulcsát.
Az 1990-ben megválasztott országgyűlés a kormányfő aktív részvételével lefolytatott valódi vitákban az átalakulás legfontosabb törvényeit meghozta, a fájdalmas és elkerülhetetlen lépéseket a kormány megtette. 1993-ra a beáramló működőtőke közreműködésével a gazdaság bíztató növekedési pályára állt, de addigra sokan váltak a változások kárvallottjává, számos munkavállaló elveszítette biztos és kényelmes állását. A mezőgazdaság védtelen maradt az Európai Közösség korszerű technológiával előállított szubvencionált termékeivel szembeni versenyben. A közép- és kisvállalkozások nehezen állták a tőkeerős külföldi cégek versenyét, a munkavállalói részvényprogram és a vállalkozásokhoz nyújtott hitelkonstrukciók eltörpültek a kapcsolatok révén olcsón megszerezhető állami tulajdon mellett, s a régi politikai elit ügyesebb része szinte észrevétlenül vált az új gazdasági elit egyik fő erejévé. De ez és a privatizáció számos túlzása már a Horn-kormány idejére esett.
Ha a miniszterelnököt 61 évesen nem teríti le a szörnyű kór, hazánk történelme másként alakult volna. A magyar történelemből azonban kitörölhetetlen: a valódi parlamentáris demokráciához, a működő piacgazdasághoz, az euroatlanti integrációhoz vezető ajtót Antall József nyitotta ki.
Nem szabad az 1990-ben választott útról letérni.
Nyitókép: Orbán Viktor az 1990-es taxisblokád idején. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
