A DK és az MSZP pusztán a létével hozzájárul a NER továbbéléséhez – Rendszerváltás 30
„A morálisan lenullázódott szocialisták maradék két utódpártja (MSZP, DK) pusztán a jelenlétével hozzájárul a NER továbbéléséhez: nekik köszönhető, hogy a választópolgárok a lopást a politika természetes részének tekintik, a NER központilag vezérelt vagyonátcsoportosítására a többség rezignáltan legyint, de úgy gondolja, a Fidesz legalább erősíti a magyarságtudatot, csökkenti a rezsit, megvéd a migránsoktól, a koronavírustól, illetve nem adósít el bennünket (egyszóval, jobban korrumpál).” Papp József közgazdász, a Corvinus Egyetem nyugdíjas oktatója ott volt a tűzközelben a privatizáció időszakában – és most a Válasz Online olvasóinak megmutatja, min úszott el a tisztességes rendszerváltás, a joguralom kialakulása Magyarországon. Nem Antall Józsefen és nem Tölgyessy Péteren.
Elevenre tapintott a Válasz Online, amikor az Antall-kormány megalakulásának harmincadik évfordulójára vitát provokált Schiffer András írásának és Ungár Péter hozzászólásának közreadásával. A liberális értelmiség két jelentős alakja is megszólítva érezte magát: Farkasházy Tivadar Ungár Péternek a szárszói találkozókkal kapcsolatos állításaira reagált, Kozák Márton, az SZDSZ egykori médiapolitikusa pedig Schiffer Andrást konklúziójával szállt vitába. Szerinte a rendszerváltás kisiklását az igazságtalan választási törvény idézte elő (relatív kis többséggel is kétharmadot lehet szerezni), Antall József és Tölgyessy Péter, a paktum két aláírója valójában kisszerű figura volt, akik nem tudtak felnőni a történelmi kihíváshoz. Kozák tehát a felelősséget próbálja áttolni Antallékra; van is persze igazság abban, hogy a választási rendszer torzításai hozzájárultak a Fidesz kétharmados bebetonozódásához, a lényeget azonban Schiffer vitaindítójában tökéletesen fogalmazta meg: „A paktum lényegében technikai akadályokat hárított el. Ha azt egy (…) új alkotmány követi, abban meg lehetett volna ágyazni az igazságtételnek, (…) a lusztrációnak, és így a nómenklatúrát, a »küldött embereket« a közhatalom, a nyilvánosság és a közvagyon környékéről egyaránt el lehetett volna takarítani, köztulajdonba kellett volna venni a pártállami utódszervezetek teljes vagyonát (…). A rendszerváltás pillanata egyszeri alkalommal indokolta volna a visszamenőleges jogalkotást: a spontán privatizáció alatt kilopott közvagyon (…) visszaszerzését. Akkor nincsen nómenklatúra-burzsoázia. Egészen másként alakultak volna a demokratikus Magyarország tulajdon- és hatalmi viszonyai.”
A bűnök megnevezésének és az új alkotmány létrejöttének elmaradása a liberális demokrácia egyik legfontosabb pillérének, a jog uralmának, a „rule of law”-nak az érvényesülését tette lehetetlenné. Azt, amire Kozák is hivatkozik írásában, nevezetesen, hogy a WJP Rule of Law-index mennyire rossz képet fest Magyarország mai állapotáról. Ez azonban sokkal inkább abból következik, amit Schiffertől fentebb idéztünk és kevésbé abból, hogy hibás a választási szisztéma. Az okok mélyebben vannak és morális természetűek. A rule of law ugyanis lényegében azt fejezi ki, hogy a hatalommal felruházott emberek sem állhatnak a jog felett. Mert
ha a politikai osztály büntetlenül átlépheti a törvényeket, akkor az ország sorsát nem a közjó szolgálatát jobbá tevő őszinte és nyílt viták, hanem a politikai szereplők kölcsönös zsarolhatósága, illetve a választópolgárok korrumpálásáért folytatott verseny fogják meghatározni.
Az Ungár Péter hozzászólásában közzétett videó az 1993-as szárszói találkozó egyik epizódjáról, amelyben Orbán Viktornak kellett magyarázkodni a pártszékház eladásával kapcsolatos botrányról, valamint a találkozókat szervező Farkasházy Tivadar visszaemlékezése drámaian érzékelteti, hogy miről is van szó. „Ezt most felejtsük el, vagy elhiszi az ember vagy nem (…) nincs miért védekeznem, nincs mi ellen védekeznem (…) tessék megmondani, hogy mi a baj, konkrétan, egyenként, mi a probléma, egyébként nemcsak ránk vonatkozik ez, hol történt bármilyen párt ügyeiben olyan lépés, ahol azt lehet mondani, hogy uraim, itt és itt, ez és ez nem kóser” – Orbán Viktor itt félreérthetetlenül utal arra, hogy más pártok táján is természetesek a hasonló lépések, de ezeken a baráti média nem háborodik fel. Farkasházy, azért, hogy Orbán cinizmusára rávilágítson, még hozzáteszi azt is, hogy a Fidesz elnöke mindezt annak tudatában mondta, hogy a székházeladásból befolyt pénzből akkor már az apja cége is részesült. Hogy cinikus volt-e Orbán és már akkor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a magyar politikában csak a nómenklatúra-burzsoázia módszereit alkalmazva érvényesülhet, azt nem tudhatjuk, de tény, hogy a kérdéses időszakban egy másik volt miniszterelnök, a korábbi KISZ-vezér Gyurcsány Ferenc például úgy jutott értékes balatoni és belvárosi ingatlanokhoz, hogy a barátja – az Antall-kormányban helyettes államtitkári posztot betöltő Szilvásy György – által befolyásolt állami intézmény részletre eladta cégeinek ezeket az ingatlanokat, amelyeket aztán az állam visszabérelt, sőt, még közpénzekből fel is újította őket. Farkasházy hozzászólásában azt írja, „az elmúlt harminc év hét miniszterelnökéből öten is megfordultak a kertben”, az írásához mellékelt fotók alapján Gyurcsány is ott volt. De vajon kapott-e hasonló kérdést, mint Orbán?
Ilyen és ehhez hasonló, az államot megkárosító, a jó erkölcsbe ütköző tranzakciók lépten-nyomon előfordultak az akkori idők zavaros jogi környezetében. A „mindenkinek, így az államnak is jogában áll hülyének lenni” elhíresült premisszát Simicska Lajos nem az ujjából szopta: olyan projektekből lehetett tanulni, mint például az államot hihetetlen összegekkel megkárosító olajszőkítés vagy a Magyar Nemzeti Bank tulajdonában álló CW Bank hitelezési ügyei. Ezt kellett volna az MDF-nek és az SZDSZ-nek, a két nagy rendszerváltó pártnak egymással szoros együttműködésben felszámolni. Az Antall-kormány lépett is, az 1992-ben megalkotott privatizációs törvényével megálljt próbált parancsolni a spontán privatizáció trükközéseinek. Amelyeket – ezt maga az 1989-ben hatályba lépett átalakulási törvény megalkotója, Sárközy Tamás mondta el egyszer ebéd közben – az tette lehetővé, hogy a Németh-kormány a versenyszerű privatizáció helyett az 1989-ben meghozott átalakulási törvényével a kft.-vé vagy részvénytársasággá alakított állami vállalatok tagsági jogainak szétosztását erőltette a munkavállalók, a menedzsment, az önkormányzatok és a hitelezők között. Az önkormányzatok például az állami vállalat által használt föld értékének arányában részesültek a létrejövő társaság tulajdoni hányadából. Meg kellett egyezni az önkormányzattal, ami eleve magában rejtette a korrupció lehetőségét. Ez volt a Tocsik-botrány alapja.
A menedzsment-privatizáció intézményéről az átalakulási törvény lényegében nem rendelkezett, ezért aztán – mivel nem volt számottevő megtakarításuk – a tulajdonra ácsingózó vezetőknek az állami vállalatból kellett pénzt kivenni, például a Gyurcsány-féle részletfizetéses-visszabérléses konstrukcióval. Hogy ez mennyire elterjedt, jól mutatja, hogy egy másik volt miniszterelnök, Medgyessy Péter is alkalmazta 1992-ben, amikor a Magyar Paribas Rt. vezetőjeként rá volt bízva az egyik megyei sütőipari vállalat privatizációja: a menedzsmentből alakult kft. az általa képviselt cég tanácsára hasonló módon szerezte meg a vállalatnak a megyeszékhely központjában – jó helyen – elhelyezkedő irodaépületét. (Jó kérdés, hogy egy volt volt pénzügyminiszter, aki éppen annak a kormánynak volt a tagja, amely az ominózus átalakítási törvényt hatályba léptette, hogyan is javasolhatta megbízóinak az államnak kárt okozó tranzakciót, ráadásul az állam képviseletében.)
Az Antall-kormány a privatizáció fő elvévé tette a versenyeztetést és próbált ehhez forrásokat teremteni a tőkével nem rendelkező hazai szereplőknek, bevezette az Egzisztencia-hitel intézményét, lehetővé tette a kárpótlási jegyekkel történő fizetést, megalkotta a Munkavállalói Résztulajdonosi Programot (MRP). Ezek az eszközök nem voltak hibátlanok és nem voltak mentesek a visszaélés lehetőségétől sem, de összességében alkalmasak voltak egy igazságosabb privatizáció végrehajtására. De a régi struktúráit az átmenet zűrzavarában ügyesen átmentő, a Schiffer felrótta,
a jog uralmát kiteljesíteni képes alkotmányozás elmaradása miatt is főnixmadárként feltámadó MSZP 1994-es hatalomra kerülésével ezek az intézmények háttérbe szorultak, újra felerősödtek a mutyizásra épülő mechanizmusok.
Az élet úgy hozta, hogy egyetemi oktatói állásom mellett egy olyan tanácsadó cégnek voltam akkor a munkatársa, amilyen a Magyar Paribas Rt. – és még vagy 80 másik – is volt: a vagyonügynökséggel kötött keretmegállapodás alapján szabadon lehetett szerződni az önprivatizációs programba besorolt kisebb állami vállalatokkal azok átalakítására és privatizációjára. Így a frontvonalból szereztem tapasztalatokat az átalakulási törvény szelleme és egyes rendelkezései miatt keletkezett súlyos anomáliákról, amelyekről az akkor legliberálisabbnak tekintett Magyar Hírlapban 1996–1998 között három cikket is megjelentettem (1., 2., 3.), a negyediknek pedig szerzőtársa voltam. Azért lettek publikálva ott, hogy a magát a liberális demokrácia letéteményesének hirdető SZDSZ – a liberális lapban közzétett kritika megállapításaira támaszkodva is – végre teljesítse küldetését, és az MSZP-t próbálja kényszeríteni a jog uralmát biztosító hatalomgyakorlásra. Ez lett volna ugyanis a koalícióba lépésének egyetlen racionális értelme.
De az SZDSZ ezt a szerepet nem tudta vagy nem akarta eljátszani, ezért súlyos felelősség terheli a magyar demokrácia kisiklatásában. A miniszterei ugyanis ott ültek a Horn-kormányban 1995-ben és 1997-ben is, amikor Schlecht Csaba Kaya Ibrahimnak és Josip Totnak eladott tucatnyi, nevére írt, Fidesz-közelinek nevezett céget. Érdemes ezt – az államnak az akkori nagy botrányokhoz viszonyítva csak kisebb kárt okozó, de a magyar demokrácia sorsát döntően befolyásoló, a rule of law érvényesülését leginkább akadályozó – eseményt és következményeit alaposabban is szemügyre venni. Mi is történt? Egy, az előző évi választásokon a parlamentbe épp csak bejutott párt a székházeladásból kapott pénzből feltőkésített néhány céget, amelynek tulajdonosai és képviselői a párt bizalmi emberei közül kerültek ki. Ilyen vállalkozások működtek más pártok tájékán is. Hogy ezek a cégek mit is csinálnak, annak figyelése egy demokráciában a titkosszolgálatok elsőrendű feladatát kell, hogy képezze. Fontos nemzetbiztonsági érdek ugyanis tudni, hogy a pártközeli cégek törvényesen gazdálkodnak-e, a velük kapcsolatban álló politikusok nem válnak-e zsarolhatóvá. Schlecht Csaba 1995-ben egyszerre tizenhárom, köztartozásokat felhalmozó és/vagy állami bank hitelét vissza nem fizető céget adott el Kaya Ibrahimnak, 1997-ben pedig további hármat Josip Totnak. Figyelemre méltó az a merész arcátlanság, ahogy ugyanaz a személy, egy kaptafára fantomizált tizenhárom céget. Mitől voltak olyan magabiztosak az elkövetők, hogy ennek az átlátszó jogi aktusnak nem lesznek következményei? Talán azért, mert akkortájt a cégek eltüntetésének ez volt a bevett gyakorlata. Vagy egyeztettek, ez a belépő a nagypályások – lásd olajszőkítés – ligájába? De hogyan lehettek ilyen jogszabályok, amelyek lehetővé tették és nem üldözték ezeket a cselekményeket? Nem a Fidesz volt hatalmon, hanem az MSZP–SZDSZ-koalíció!
Amikor meglepetésre a Fidesz megnyerte a választásokat, a Népszabadság szinte azonnal, 1998 nyarán leleplező cikket közölt az ügyről. Minden elismerésem a tényfeltáró újságíróknak, de nem állt olyan színvonalon akkor még a magyar cégnyilvántartás, hogy füles nélkül fel lehetett volna tárni az ügyet. Vagy a hatalmon lévők szivárogtattak, vagy a Fidesz belső köreiből kaptak információkat. Az első eset azért kínos a koalíció számára, mert bár a titkosszolgálat jelentett 1995-ben és 1997-ben is, de nem üldözték, amit üldözni kellett volna. Vagy azért, mert úgy gondolták, ezzel lehet majd zsarolni a kisebb pártot, vagy azért nem léptek, mert a haveri cégek között is voltak sárosak. A második eset azért kínos, mert a titkosszolgálat nem látta el jól a feladatát, nem figyelte vagy nem vette észre a törvénytelenségeket. De ismerve a Fidesz centralizáltságát és zártságát, kicsi a valószínűsége annak, hogy innen szivárogtattak.
Ha a botrányt liberális demokráciához méltó módon (rule of law) oldották volna meg, Orbán nem lehetett volna miniszterelnök 1998-ban. A demokrácia kisiklatásához vezető úton a Kaya Ibrahim-ügy kezelése mérföldkő volt a szocialista-liberális koalíció cinkossá válásában. A jog uralmának intézménye megrendítő mélyütést kapott. A Fidesz pedig elveszítette morális alapját arra, hogy a politikai versenytársak kétes erkölcseit felhánytorgassa.
El is bukta a 2002-es választást, az MSZP győzött, és pontosan azért, mert egy ilyen jelölttel (aki ráadásul még ügynök is volt) tudott diadalmaskodni, feljogosítva érezte magát arra, hogy mindent továbbfolytathat úgy, mint az előző kormányzása alatt tette. Az SZDSZ is bejutott a parlamentbe és így ismét esélyt kapott arra, hogy ha belép a koalícióba, rákényszerítse a szocialistákat a jog uralmának érvényesítésére. De ha még lett is volna ilyen szándék, a próbálkozást eleve lehetetlenné tette, hogy az MSZP Medgyessy mellett egy másik olyan miniszterelnököt állított ki Gyurcsány Ferenc személyében, aki erkölcsileg szintén nem volt makulátlan. Gyurcsány esetében a morális deficitet növelte még az is, hogy a tetemes profitot termelő cégeit az államtól az anyósa felügyelte állami bank hiteleiből vásárolta meg 1995-ben, abban az időben, amelyet fentebb úgy jellemeztem, hogy felerősödtek a mutyizásra épülő privatizációs mechanizmusok. (Ugyanabban az évben vásárolt egyébként cégeket Kaya Ibrahim is!) Pedig a koalíció számára kedvező lehetőséget kínált a jog uralmának megteremtésére, hogy időközben nyilvánosságra került, milyen gyanús módon gazdagodott az első Orbán-kormány alatt az Orbán család. Parlamenti bizottság vizsgálta az ügyet 2005-ben, érdemi feljelentések nem követték a bizottsági megállapításokat (pedig a Fidesz kétes ügyei kivizsgálásának blokkolásával vádolt Polt Péter legfőbb ügyészi megbízatása 2006-ban lejárt). Hogyan is követhették volna, hiszen akkor – visszavágásként – a regnáló Gyurcsány morálisan megkérdőjelezhető múltja és kormányának a közben a háttérben zajló gyanús ügyei (Tankönyvkiadó, Dataplex, egyebek) is terítékre kerültek volna. Orbánék felcsúti földszerzését a jog uralmának érvényt szerző liberális demokráciában a független bíróság alaposan górcső alá vette volna és levonta volna a megfelelő következtetést.
Orbán valószínűleg nem lehetett volna még egyszer miniszterelnök. Mint ahogy nem lehetett volna Gyurcsány sem, Medgyessy sem. És akkor soha senki sem vádolja Antallékat azzal, hogy elszúrták a választási rendszert.
A felelősségre vonás elmulasztása – csak mert „a mi kutyánk kölykei is sárosak” – volt a második mérföldkő a cinkossá válás útján. Dávid Ibolya szerint a számonkérés helyett kiegyeztek Orbánékkal, és 70-30 százalékos megosztásban csatornázták át magánzsebekbe a közpénzeket. (A felháborodott közlés az MDF egykori elnökét sajnos nem akadályozta abban, hogy nem sokkal később Leisztinger Tamás köreivel és Schmuck Andorral szűrje össze a levet.) Orbán mindenesetre kapcsolt: ha a hatalommal felruházott emberek a jog felett állhatnak, akkor az ebben rejlő lehetőségeket kormányra kerülése esetén maximálisan kihasználja majd.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem más, mint a joguralom elvének lehető legcinikusabb karikatúrája.
Amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy bár indult vizsgálat 2010 után több gyanús ügyben is (például Dataplex-ügy), a Kopaszi-gát botránya és a Sukoró-ügy még bírósági szakaszba is eljutott, de toppolitikust korrupcióért vagy hatalommal való visszaélés miatt nem ítéltek el. Nem tehették, egyrészt, mert ez visszamenőlegesen is precedenst teremtett volna a rule of law alkalmazására. Másrészt pedig azért nem, mert a meggyanúsított, de el nem ítélt politikusok zsarolhatóságával a NER egy fontos pillérét lehetett kiépíteni. A kétharmadhoz biztosan kellett a Kozák Márton által felemlegetett hibás választási rendszer torzítása is, de ha megvan a hat évig hatalmon lévő szocialista–liberális koalícióban az eltökélt szándék a jog uralmának érvényesítésére (aminek azzal kellett volna kezdődnie, hogy erkölcsileg támadhatatlan miniszterelnököket állítanak ki), akkor ez nem következhetett volna be.
Valójában ez a cinkos részvétel az oka annak, hogy az SZDSZ eltűnt a süllyesztőben, a morálisan lenullázódott szocialisták maradék két utódpártja (MSZP, DK) pedig pusztán a jelenlétével hozzájárul a NER továbbéléséhez. A rule of law hiányában a választópolgárok a lopást a politika immanens részének tekintik, a NER központilag vezérelt vagyonátcsoportosítására a többség már csak rezignáltan legyint, de úgy gondolják, a Fidesz legalább erősíti a magyarságtudatot, csökkenti a rezsit, megvéd a migránsoktól, a koronavírustól, illetve nem adósít el bennünket (egyszóval, jobban korrumpál).
Méltatlan tehát besározni Antall Józsefet és Tölgyessy Pétert, azokat a politikusokat, akik makulátlanok voltak, akik minden tekintetben megfeleltek a rule of law követelményeinek. Antallt korai halála, Tölgyessyt pedig a partvonalon kívülre helyezése akadályozta meg abban, hogy befejezzék, amit elkezdtek.
