Itt a válság, vesszenek a gazdagok? Jó, de akkor vesznek a szegények is
A járvány rengeteg társadalmi problémát, félelmet és reményt hozott felszínre. Sokak várakozása, hogy a gazdasági változások következtében a jövedelmi egyenlőtlenségek érdemben mérséklődnek. A reménykedés nem véletlen: az elmúlt évtizedekben az egyenlőtlenségből, a „jövedelmi ollóból” politikai termék és világmagyarázat épült. De tényleg ez a legnagyobb globális probléma? Rendszeres szerzőnk kutatásokkal támasztja alá, miért nem igazságtalan, hogy vannak gazdagok, és miért nem baj, ha nő a különbség a leggazdagabbak és a szegények között. Vitára ingerlő elemzés.
„Osztom Joseph Stiglitz közgazdász és Michael Sandel politikafilozófus véleményét, akik szerint a mostani válság esélyt ad arra, hogy a nyugati típusú társadalmakban létrejött égbekiáltó vagyoni különbségek valamelyest kiegyenlítődjenek.” Az idézet a Válasz Online-on megjelent egyik interjúból származik, forrása pedig nem valamely ismert marxista, hanem Patsch Ferenc jezsuita szerzetes. Amikor 15-20 évvel ezelőtt Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász publicisztikáit olvastam a New York Timesban, megdöbbenve tapasztaltam, hogy rengeteget ír a jövedelmi egyenlőtlenség által okozott társadalmi problémákról, amelyek robbanással fenyegetik Amerikát. Őszintén nem értettem azt sem. Az erős középosztállyal és nagyon erős társadalmi mobilitással rendelkező, a vagyon kiérdemeltségében hívő Egyesült Államokról legutoljára jutott volna eszembe egy új marxista világmagyarázat, amelyben a társadalom alsóbb osztályai kibékíthetetlen ellentétben állnak a gazdagokkal. (A katolikus gondolkodóknak pedig sokkal reálisabb lenne a milliárdosokat üres, pénzhajhász életük miatt sajnálni, mint őket hozni fel példaként, akihez képest milyen rossz is a szegényeknek.)
Egy-két évtizede még nem voltak ismertek Thomas Piketty új marxizmust hirdető eszméi és a szocialista Bernie Sanders sem volt a demokraták egyik legnépszerűbb politikusa. Aztán Piketty 2013-ban publikálta Tőke című könyvét, amelyben adatokba fullasztva elhitette egyesekkel, hogy Marxnak ma is igaza van, a gazdagok mindig gazdagabbak lesznek, ami a kevésbé gazdagoknak rossz.
A jövedelmi egyenlőtlenségből olyan régi-új, univerzális világmagyarázat született, amilyen valamikor az osztálytársadalmak elmélete volt.
Az amerikai elnökválasztástól a brexiten át a német populista-jobboldali Alternatíva Németországért (AfD) párt felemelkedéséig mindenre rá lehet húzni. Az új világmagyarázat pont annyira nem igaz, mint bármely más elmélet, amely egyetlen tényezőből próbálja levezetni a világban zajló változásokat. Ennek ellenére az egyenlőtlenségből nemcsak világmagyarázat lett, hanem politikai termék és jó üzlet is.
A jó üzletet az Oxfam és egyéb segélyszervezetek indították be, amelyek megtalálták a legjobb marketingeszközt a nyugati adományozók szívéhez: a világ igazságtalan, ti pedig, akik a szerencsésebbekhez tartoztok, adományozzatok, hogy könnyítsetek lelketeken. Az Oxfam lecsapott az egyenlőtlenséget kutató tudósokra, és évente közzéteszi „Inequality report” (Egyenlőtlenségi riport) nevű kiadványát, amely nagy nyilvánosságot kap a világban. (Ilyen címmel az UNESCO és a World Inequality Lab nevű szervezet is rendszeresen publikál kutatásokat.)
A médiába átszivárgó bulvárjellegű címszavak hatásosak, könnyen megjegyezhetők, ezért megnyitják az adományozók pénztárcáját. Ilyen szalagcímekkel: Az Oxfam szerint a világ 26 leggazdagabb emberének akkora vagyona van, mint a legszegényebb 50 százaléknak (The Guardian). A tanulmányból pedig kiderül, hogy a világ 2200 leggazdagabb embere 2018-ban 900 milliárd dollárral lett gazdagabb.
Ebben az írásban nem akarom megkérdőjelezni, hogy a jövedelem-egyenlőtlenség létező jelenség. Csupán azt igyekszem bizonyítani, hogy ez természetes. A világ normális működésének része, a legtöbb esetben pedig életünk minőségének kevésbé fontos eleme, mint azt ma láttatni akarják. Ugyan sokak számára vonzó a társadalmi problémákat, az élet bonyolultságát egyetlen számra leegyszerűsíteni, de ez lehetetlen. A jövedelem-egyenlőtlenség nem történelemformáló vagy -magyarázó tényező, még ha sokan dolgoznak is rajta, hogy az legyen. Csak akkor válhat azzá, ha olyan világhódító ideológia alapja lesz, mint az osztálytársadalmak elmélete. Szerencsére erre ma még kevés esély mutatkozik.
Az egyenlőtlenség buktatói
Az Oxfam és hasonló szervezetek az egyenlőtlenséget főként a nyugati társadalmak és a világ többi része között mutatják ki, mert segélyeik jó része a világ szegényebbik felébe jut el. Van azonban két összefüggés, amely a leegyszerűsítést problémássá teszi. Egyrészt az átlagos jövedelmű nyugati középosztály sokkal gazdagabb, mint a világ szegényei. A harmadik világ felső középosztálya viszont – és itt már százmilliókban mérhető emberről beszélünk – sokkal gazdagabb, mint a nyugati országok szegényei, Magyarországot is ideértve. Ez az oka annak, hogy az Oxfam a szegényeket ma már néhány tucat gazdag emberrel méri össze. Régebben a világ legnagyobb vagyonnal rendelkező 10 százalékát használták, de ez tartalmazta az összes londoni lakással rendelkező kisnyugdíjast és a nyugati világ szinte teljes középosztályát.
Ez azonban csak a kisebbik probléma. A nagyobb, hogy maga a jövedelem-különbség globális növekedésének társadalmi jelentősége, sőt bizonyos esetekben ténye is erősen megkérőjelezhető. Aki politikai terméket épít, az persze mindig és bármely országban talál két olyan halmazt, amely szerint ez épp fennáll vagy nő: a társadalom alsó és felső 10 százaléka, alsó és felső jövedelmi tized és így tovább. A valóságot jobban leíró összehasonlítások nem ilyen egyértelműek.
Hans Rosling svéd orvos Factfulness (Tények) című könyve tökéletesen rávilágít erre. A kérdést meglehetősen populista úgy feltenni: 26 gazdag ember vagyonához képest hogy áll a világ? Sokkal inkább úgy kellene: növekszik-e az emberi jólét közötti különbség, növekszik-e az emberek életkörülményei közötti különbség a világban? Rosling ezt szeretné megválaszolni kutatásaival. 26 vagy 2200 gazdag ember életkörülményei semmivel nem lesznek jobbak, ha 900 milliárd dollárral több vagyonuk lesz, de ha egy tavaly napi másfél dollárt kereső idén kettőt kap, akkor az drasztikus növekedés a jólétében. Ez sokkal fontosabb pozitív változás, mint a 900 milliárdos vagyonnövekedés. (A kutatások ráadásul igazolják, hogy a leggazdagabbakat a vagyon nem teszi boldogabbá.)
Rosling feketén-fehéren bizonyítja: hiába romlik 26 emberhez képest az egyenlőtlenség, a világ szegényebbik háromnegyedén soha nem látott mértékben nő az életszínvonal és a jólét.
Például „alig 20 éve a világ lakosságának még 29 százaléka élt szélsőséges szegénységben: ez a szám ma már csak 9 százalék. Mára szinte mindenki kijutott a pokolból. Az emberi szenvedés összes forrása közel áll ahhoz, hogy végképp elapadjon”. Ami még ennél is meglepőbb: „Az emberek többsége, 75 százaléka manapság közepes jövedelmű országokban él. Nem szegények, nem is gazdagok, hanem valahol a kettő között találhatók, és már elkezdtek elfogadható életet élni.” Rosling az emberi életminőség javulásának rengeteg aspektusát sorolja fel, a gyermekhalandóságtól az egészségügyi rendszerhez való hozzáférésen, a lányok iskoláztatásán és a várható élettartamon át az egy főre eső gitárok számáig. Ezekből kivétel nélkül az látszik, hogy a világ szegényebbik háromnegyedén sokkal gyorsabb az élet minőségének fejlődése, mint a fejlett világban. Vagyis az olló záródik.
Természetesen találhatunk olyan aspektusokat, például a világ 26 vagy 2200 leggazdagabb emberének vagyonát, amelyekhez képest más irányú a változás bizonyos időszakokban, de ha az életminőség és a jólét színvonalát vizsgáljuk, akkor egyértelműen záródik az olló. Nehéz olyan lényeges anyagi tényezőt találni, amelyben a nyugati országok lakosságának átlagához mérten ne lenne gyorsabb a fejlődés a szegényebbek között. Az igazsághoz hozzátartozik: még mindig vannak országok, ahol a fejlődés nem indult be, de ez ma már a kisebbség.
A jövedelem az élet mértékegysége?
Az egész neomarxista világszemlélet lényege, hogy a jövedelmet teszi meg az élet legfőbb mérőeszközének. Csakhogy ez az anyagi világnak is csupán egy apró részlete, és még ebben is csak komoly torzítások árán képes kimutatni, amit szeretne. Az élet célja bizonyosan nem a jövedelem. Már Max Weber közgazdász leírta a 19. században, hogy az mezőgazdasági munkások bérének növelése egy ideig emeli munkamennyiségüket, ám egy szint fölött már nem. Ha az adott jövedelem elég volt az általuk elvárt élethez, nem érdekelte őket a lehetséges többlet. De vehetünk példát napjainkból is: ma a járvány mérséklődésével több cégnél a dolgozók még a jövedelmük csökkenése árán is inkább home officeból dolgoznának továbbra is.
A jövedelem tehát csak egy tényező az életben. Maga Rosling is azt mondja, a jövedelem azért jó, mert biztonság, kényelem és szabadság vásárolható érte. „A magasabb jövedelem célja nem csupán a több pénz. A hosszabb életé sem csak a több idő. A végső cél, hogy szabadon tehessük azt, amit akarunk” – írja.
A „szabadon tehessük, amit akarunk” azonban nagyon bonyolult állítás és elég nehezen állja ki a valóság próbáját. A nagyobb szabadság nem arányos a nagyobb jövedelemmel, sőt akár ellentétes is lehet vele. A magasabb jövedelem a gyakorlatban több kötelezettséget jelent, ami korlátozza a szabadságot. Amennyiben a szabadságot a kötelességek nélküli életként fogjuk fel, akkor a hajléktalanok a legszabadabbak. Nekik nincsenek kötelességeik – de lehetőségeik sincsenek. A gazdagoknak végtelen lehetőségük van, de ehhez a kötelezettségek rabsága járul. Ez a megközelítés, akárhogy nézzük is, valahol sántít. Kivéve, ha a szabadságot a boldogság elvont fogalmával helyettesítjük.
A jövedelem és a boldogság összekapcsolása viszont nehezen igazolható, habár nyugati kutatók erősen próbálkoznak vele. Terry Burnham és Jay Phelan a következő példát hozzák Mean Genes című könyvükben: „Az inflációval kiigazított átlagjövedelem (reáljövedelem) az Egyesült Államokban 1972 óta 40 százalékkal növekedett. Azóta a kutatók minden évben feltették a kérdést: mennyire boldog az életed? Annak ellenére, hogy több pénz, biztonságosabb autók és kétszer akkora lakások állnak a lakosság rendelkezésére, a válaszok egyáltalán nem mutatnak növekedést a boldogságban. Hasonló a helyzet Japánban is, akik több mint háromszor gazdagabbak lettek 1958 óta, de ott sem látható növekedés a boldogságban. Vagyis sokkal gazdagabbak vagyunk, de egyáltalán nem boldogabbak.”
A jövedelem, mint érzelmi kérdés
Más a kérdés azonban, ha nem a jövedelem, hanem a jövedelem-egyenlőtlenség, mint önálló fogalom, eszme és politikai termék felől közelítjük meg a kérdést. Helyzetünk másokhoz mérése, az irigység gyakori az életben. Egy sokat idézett Harvard-kutatásban azt kérdezték az emberektől, hogy inkább vállalnának-e egy munkát 50 ezer dollárért, ha mindenki más 25 ezret keresne a cégnél, vagy 100 ezret egy olyan cégnél, ahol mások 200 ezret keresnek. A kutatók hangsúlyozták, hogy az árszínvonal mindkét esetben ugyanaz. Ennek ellenére a válaszadók 56 százaléka a kevesebb jövedelmet választotta. Fontosabbnak tartották az érzelmi kérdést, mint az anyagit.
Fenti példa jól mutatja, hogy a jövedelem anyagi aspektusánál vannak jóval fontosabb, lelki tényezők. Ez a frusztráltság, nem pedig közvetlenül az anyagi helyzet állhat olyan kutatási eredmények mögött is, amelyek szerint a szegényebb emberek kevésbé boldogok. Például: a 2004-es amerikai General Social Survey (társadalmi felmérés) eredményei szerint a legszegényebbek (akik évi 25 ezer dollár alatt keresnek) kevesebb mint feleannyi eséllyel mondják magukról, hogy nagyon boldogok, mint akik évi 75 ezer felett keresnek. A szegénység és boldogtalanság összekapcsolása erősen politikai terméknek tűnik, amelyet közvetlenül befolyásol az uralkodó ideológiai közeg. Erősen vallásos országban bizonyosan nem kaphatnak ilyen válaszokat.
Inkább arra következtethetünk: nem a jövedelem, mint anyagi kérdés, hanem a jövedelemkülönbség, mint érzelmi kérdés, mint ideológiai ügy az, amely megmozgatja a világot.
Az elmúlt két évtizedben sokan és sokat dolgoztak azon, hogy a jövedelemkülönbségből politikai termék és ideológia alap legyen. Ehhez érdekes adalék a Maxwell-kutatás, amely az egyenlőtlenséget vizsgálja Amerikában és fontos hivatkozási alapja a politikai terméket építőknek. Az egyik standard kérdésük így hangzik: „Ugyan az emberek eltérő lehetőségekkel születnek (Amerikában), a kemény munka és a kitartás általában legyőzi ezeket a különbségeket.” 2005-ben az amerikaiak 82,5 százaléka egyetértett az állítással. Ami igazán érdekes, hogy azok egyharmada, akik nem értettek egyet, magas jövedelmű demokrata szavazó volt. Ők pusztán ideológia alapon utasították el az állítást.
Vagyis az egyenlőtlenség politikai termékké tétele meglehetősen sikeres volt és gyors ütemben nőtt azok aránya, akik ezt problémának tartották. A fenti kutatásban a 2004-es 38 százalékról 2006-ra 50 százalékra nőtt, és ez még a 2008-as válság előtt volt. Az eszme elszabadult; már senkit nem érdekelnek a számok és folyamatok: a társadalmi igazságosság ideológiája utáni vágy erős érzelme hajtja a folyamatot. A jövedelmi egyenlőtlenség kérdése eszmévé, politikai szervezőerővé és hitkérdéssé vált. (Az adatokat The Wage Gap című kiadványban idézik, amely online itt elérhető.)
A kevesebb szegény több gazdagot eredményez
A másik aspektus még érdekesebb és a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkenését váróknak még szomorúbb. A szupergazdagok gazdagodása ugyanis részben mellékhatása a szegényebbek gyarapodásának. A globalizáció világméretű gazdasági hálózatot hozott létre, amelyben a termékek és a pénz bárkitől bárkihez eljuthat. Ez a globális verseny szinte minden szektorban csökkenti a szereplők számát, sokkal kevesebb cég között osztva el a globálisan nagyobb bevételt.
Utóbbi jelenséget már a 19. században leírta Alfred Marshall közgazdász, amint Malcolm Gladwell The Tipping Point (Fordulópont) című könyvében példaként fel is hozza erre a jelenségre. Gladwell rámutat a szállítási képességek növekedése és a zongorakészítők számának csökkenése közötti összefüggésre. A zongoraszállítás nagyon drága volt, ezért szinte minden nagyobb településen volt egy gyártó. Ők egy csapásra tönkrementek a szállítási költségek csökkenésével, s a szerencsés piaci nyertesek látták el az egész országot. Ahogy ma sok szektorban az egész világ adott cégek termékeit vásárolja. Ezért lehetséges, hogy a thaiföldi átlagjövedelem emelkedése növeli Bill Gates vagyonát. Minél többen tartoznak a középjövedelműek közé, annál nagyobb mértékben nő a szupergazdagok vagyona.
Ennek nincs köze a társadalmi igazságtalansághoz és szinte lehetetlen is megszüntetni, mert oka a társadalmi hálózatok fizikai törvényekre emlékeztető jellegében van. Már a 19. század végén olyan mintát fedeztek fel a javak elosztásában, amely univerzálisnak tűnt, mint a termodinamika vagy a kémia törvényei. A közgazdászok száz év vizsgálódás után sem tudták megmagyarázni a jövedelmi különbségek létrejöttét és az úgynevezett Pareto-elv jelenlétét. (Nagyon vulgárisan ez így írható le: a lakosok 20 százaléka birtokolja a javak 80 százalékát.)
A hálózatkutatók közelebb jutottak a leírásához, de ők sem adnak végleges válaszokat, inkább csak arra mutatnak rá: a jövedelmi különbségek kialakulása elkerülhetetlen és természetes.
A legérdekesebb kutatások egyikét két párizsi fizikus, Jean Phillippe Bouchaud és Marc Mézard végezte. Ők matematikai modelljeikben azt találták: bárhogyan is változtatják a hálózat kapcsolatainak jellegét, vagy a befektetések hozadékának arányát, ezen részletek mit sem változtatnak a tőke eloszlásának alapvető formáján. A kezdetben véletlenszerűen juttatott tőke, ha elég sokáig működtették a virtuális gazdaságot, mindig emberek kis csoportjának kezébe került nagy hányadában. A matematikai eloszlás pedig követte 19. századi Pareto-elvet és a valóságos adatokat.
Két másik kutató, Watts és Strogatz összevetette a társas hálózatok struktúráját más hálózatokéval, mint az Egyesült Államok energiahálózata vagy a fonalféreg neuronjainak hálózata. Eltérő létrejöttük ellenére majdnem pontosan ugyanolyan struktúrával rendelkeznek, amit „kicsi világ” hálózatnak neveznek. A későbbiekben más kutatók kimutatták, hogy ezek szerkezeti tulajdonságaikban megegyeznek az internet vagy bármely ökoszisztéma táplálékhálózatával és a gazdasági tevékenységet meghatározó üzleti kapcsolatok hálózatával. Minél nagyobb a hálózat, csomópontjaiban annál nagyobb a felhalmozódó jövedelem.
Következtetés: a szegényebbek jövedelmének növekedésével együtt nő a csomópontokban is a profit.
Erre a legjobb példa a nemzetközi foci. A globális tévéközvetítések elterjedésével egyre csökken a helyi foci jelentősége és egyre nagyobb mértékben koncentrálódik a profit és a jövedelem néhány csapatnál, néhány világsztár focistánál. A teljesítményben jelentkező minimális különbség dollármilliókban mérhető különbséget jelent egy-egy játékos esetén. (Az idézett kutatások megtalálhatók Mark Buchanan Nexus című könyvében.)
A fentiekből következően a gazdagok szegényebbé tételének legjobb módja a globalizáció visszaszorítása és a szegényebbek gazdagodásának megállítása. Ha ők kevesebbet költenek, attól a gazdagok automatikusan szegényebbek lesznek. Ezt a forgatókönyvet azonban senki nem akarhatja.
Egyébként ugyan az Oxfam nem jelezte, de 2020 elején néhány hét alatt 5-6 ezer milliárd dollárral lettek szegényebbek a világ gazdagjai. Néhány hét alatt ennyi vagyon párolgott el a tőzsdén. Ez több, mint Németország GDP-je. Nem hinném, hogy ettől jobban érezné magát bárki is.
Végül visszatérek a bevezetőben már idézett keresztény megszólalóhoz. Számomra ugyanis nagy kérdés, miért támogatják vallásos szervezetek és személyek a jövedelem-egyenlőtlenség elleni küzdelmet. Érthető, hogy politikusok, népszerűségre vágyó közgazdászok felkarolják ezt az egyszerűen kommunikálható és erkölcsileg kifizetődő üzenetet, de nekik könnyű abban hinni, hogy az élet célja a minél több pénz. A vallásos emberek azonban nem hihetnek az élet anyagi jellegű céljában. Segíteni másokon, csökkenteni a bajban lévők szenvedéseit a vallásos embernek kötelessége, de felvállalni a gondolatot, hogy a jövedelmi különbség az élet nagy problémája – ez számomra érthetetlen.
Nyitókép: ételosztásra váró férfi a svájci Genfben 2020. május 16-án. Fotó: AFP/Fabrice Coffrini
