Nyári hógolyózás, avagy gazdag emberként sokkal könnyebben megtalál az öröm
Vitára ingerlő írás – ezzel a felütéssel adtuk közre a minap Kovács Tibor elemzését. Igazunk lett. „Vajon éppen most kellett Kovács Tibornak e cikkét publikálnia? Mély emberismeretből tanúskodik mindez?” – teszi fel a kérdést Papp István, akit felháborított a cikk fő állítása, amely szerint a jövedelem-különbség nem gond, hanem bizony természetes állapot. A történész szerint egész kulturális hagyományunk ellenkezik ezzel a megközelítéssel – így pedig a kérdés racionálisan, szakmailag, kizárólag közgazdasági és szociológiai szempontból nem vitatható meg.
Nem vagyok híve a hamis beszédnek, ezért nem tagadom: erős érzelmeket korbácsoltak fel bennem Kovács Tibor egyenlőtlenségéről szóló írásának gondolatai.
Arcokat és képeket láttam. Láttam a kopott lócán tejbegrízt kanalazó szomszéd fiút, láttam az ötvenes éveiben járó asszonyt, aki biciklit tol, tengelyén két búzászsákkal, kormányán megrakott szatyrokkal, a hátsó ülésen unokájával. Láttam az erősen borostás öregembert, akit két kiló darát vesz a kutyájának, magányosan ballagva tanyája felé, élete utolsó éveinek hajlott terhét hordozva vállain. A szegénység képeit látom, valamikor a nyolcvanas évekből, gyermekkoromból. Persze mindez szubjektív, és személyes élettörténetem részét képezi, így azután a köz szempontjából érdektelen. Ezért nem is erről akarok szólni.
Az első indulatok csendesedését követően azon kezdem lamentálni, miért hatott oly végtelenül idegenül, ellenszenvesen, legyek megengedő: kevésbé megnyerően a cikk érvrendszere. A benne lévő ige előtt miért nem nyílt meg az értelmem, sőt miért zárult még szorosabbra elmém kapujának závárzata?
Azt szeretném megvilágítani tehát, miért nem lehet általában a szegénység és a gazdagság ügyét megvitatni, tértől és időtől függetlenül, s miért futnak zátonyra az ehhez hasonló gondolatmenetek, a szerző jó szándékától függetlenül.
E látszólag racionális, a gazdaság és a szociálpolitika tárgykörébe tartozó probléma ugyanis függetleníthetetlen a hagyománytól, a magyar művelődés ügyétől. Éppen úgy, ahogyan a sokat tárgyalt emlékezetpolitikai kérdések azok.
Ám ez még mindig kevés lenne a kérdés megértéséhez, hiszen elfednénk a bajt, ha azt állítanánk, hogy a szegénységről szóló, ránk hagyományozódott elbeszélések formálják a megértés kereteit. Gondoljunk egy pillanatra a kötelező olvasmányokra: János vitéz szegény parasztfiúként jut el a diadal csúcsára, Gergő egy szűcs árvájaként vigyáz ködmönére, Nyilas Misi hírlapot olvas fel Pósalaki bácsinak, hogy némi zsebpénzre tegyen szert. Persze Dobó István vagy Zrínyi Miklós a kor gazdag főurai, ám köröttük sok-sok szegény vitéz sürög-forog. Vagy üssük fel azt a szerzőt, akitől a Válasz Online szállóigéjét kölcsönözte. Tamási Áron Bölcső és Bagoly című önéletrajza egyáltalán nem valamiféle megejtő nyelven írt székely mesevilág kápráztató, színes jelenetekkel, hanem a szegények hétköznapjainak bemutatása hihetetlen együttérzéssel, türelemmel, humorral, de a sorok mögül mégis kikandikáló nyers valósággal.
Az egyik legdrámaibb jelenet a szülők esti beszélgetése, amikor a részeg édesapából kirobban a sok-sok éven át lefojtott keserűség: „Hadd tudja meg, hogy menni kell hidegben s melegben; dolgozni kell sárban s a porban…. Szép időben izzadni, s esőben megázni…. Nem számít a vihar sem, csak egyedül az számít, hogy mocskolódjék és dolgozzék, mert ez lesz az ő sorsa, ha immár ideszületett nekünk…”
Bármilyen szép és magával ragadó is Tamási nyelve, ne engedjünk az érzelmeinknek, csupán konstatáljuk azt, hogy az író rögzíti az egyenlőtlenség problémáját, illetve azt, hogy az édesapja szerint nem jól vagy ez így. Esetleg gondoljuk tovább, hogy más írók, költők, esetleg festők, zenét szerzők és dalokat írók vajon foglalkoztak-e az egyenlőtlenség ügyével, s azt a választ adták rá-e, hogy ez a világ természetes rendje?
Ismerjük-e Ludas Matyi történetét? Van-e bármilyen művészi értéke az őt megformáló Soós Imre alakításának? A rőzsehordó asszonyt megfestő Munkácsy Mihály a teher alatt nyögő nő sorsával való azonosulás, belenyugvás érzését kívánja-e előhívni belőlünk? Netán a fülünkbe csengnek-e a Neked írom a dalt sorai, amelyben bizony nagyon egyenlőtlen helyzetben élő emberekről esik szó?
Egy szó, mint száz: az egyenlőtlenség elleni küzdelem olyan mértékben hatja át a magyar és az egyetemes művelődés ránk hagyományozott örökségét, hogy ezzel szemben érvelni olyan okosság, mint folyóba vizet hordani.
Lehet azt képviselni, hogy ez természetes állapot, szükségszerű rend, csak számot kell vetni azzal, hogy ez bizony igen jelentős részben szemben áll azzal, ami örökségként ránk hagyományozódott. S talán érdemes elgondolkozni azon, hogy miért válthat ki mindez jelentős ellenérzést igen sokakból.
Fontos érve a szerzőnek, hogy a jövedelem mértéke voltaképpen szubjektív érzés, ez önmagában nem boldogít. Idézhette volna akár az evangélistát is, akinek tanítását Assisi Szent Ferenc oly gyakran hangoztatta, hogy az még Franco Zeffirelit is megihlette (megint az a terhes, fránya kulturális örökség): „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket e földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok elássák és ellopják.” De ez éppen az egyenlőség legradikálisabb hirdetése, az egyenlőtlenség elleni legkeményebb állásfoglalások egyike, nem hiszem, hogy akadna keresztény egyház, amely igehirdetésében ne ezt vallaná. A gyakorlatot meg ne bolygassuk.
De hozhatnánk nem vallási jellegű példát is. A manapság oly szívesen idézett „Minden magyar felelős minden magyarért” jelszó, amely Szabó Dezső tolla nyomán röppent a világba, eredetileg a „Minden magyar felelős minden magyarért, minden ember felelős minden emberért” formában született meg, s nem takart mást, mint a francia forradalom hármas jelszavának radikális, a magyar viszonyra is értelmezett megfogalmazását.
Summa summarum az egyenlőtlenség, a szegénység ügye aligha hiszem, hogy racionális érvekkel megvitatható és megtárgyalható. Hiszen eddig még mindig csak a kultúra által meghatározott értelmezésekről esett szó, de nem beszéltünk az egyéni, sokkal húsba vágóbb és meghatározóbb élettapasztalatokról. S ne is csupán az Éjjeli menedékhely világát idéző koldusok, nyomorgók, hontalanok világát idézzük fel (megint egy közbeszúrás: Vidnyánszky Attila szívesen rendezett Brechtet és Gorkijt, két életművet, amely az egyenlőtlenség radikális tagadására épül), nem is a járvány nyomán munkájukat elvesztőkre, boltjukat bezárókra, a holnap miatt aggódókra gondoljunk (Vajon éppen most kellett Kovács Tibornak e cikkét publikálnia? Mély emberismeretből tanúskodik mindez?), hanem azokra is, akik látszólag birtokon belül vannak. Állással, lakással bírnak, de mégis megtapasztalják a ruházkodás, a szórakozás terén a nálunk módosabbak vagy jóval módosabbak viselkedését. Előfordulhat-e esetleg, hogy a vagyon mértéke hatással van az erkölcsi meggyőződésünkre, s esetleg kiválóbbnak érezzük magunkat, mert több felett rendelkezünk? S ha netán így adódna, az válthat-e ki embertársainkból dühöt, haragot, ellenszenvet, frusztráltságot, elkeseredettséget?
Ha erre a kérdésre igennel tudunk válaszolni, akkor nyilvánvaló válik, hogy az egyenlőtlenség problémája nem szűkíthető le közgazdasági érveléssé, hanem éppen úgy értékválasztás kérdése, mint szinte minden közösségi probléma.
Végül még egy apróság. Bohumil Hrabal (megint egy furcsa fickó, aki fantáziát látott az egyenlőtlenség problémájának ábrázolásában s még szeretjük is ezért) csodálatos kisregényében, az Őfelsége pincére voltam-ban, akad egy fantasztikus jelenet. Egy nyári szálló önfeledt, gazdag vendégei – miközben százágra süt a nap – a pincérek által hozott tálcákról elvett hógolyókkal dobálják egymást. Önfeledtek, kacagnak, vidáman kergetőznek. Azért gazdag emberként sokkal könnyebben megtalál az öröm, teszi hozzá a szerző. Ne feledjük e tanulságot.
Nyitókép: Fortepan
