„Magyarországon kívül megbecsülnek” – Lang György végezte Bécsben a világ első tüdőátültetését aktív vírusfertőzött betegen
A világon először egy magyar sebész végzett tüdőátültetést aktív koronavírus-fertőzött betegen. Az orvosi szenzációról az osztrák média és a CNN is beszámolt, a magyar sajtóban azonban sehol sem említették, hogy Bécsi Orvostudományi Egyetemen a műtétet Lang György végezte. A világsikerhez számunkra egy kínos történet is tartozik: a professzort két éve még a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki a magyar tüdőátültetési program megteremtéséért, majd távozni kényszerült Budapestről. A Válasz Online olvasói először hallhatják tőle a műtét történetét és távozásának okait is. A beszélgetésnek tehát van egy édes és egy keserű része, és egyik sem tanulságok nélküli.
– Vírusfertőzött betegen tüdőtranszplantációt végezni? Honnan jött ez az ötlet?
– Néha a legjobb védekezés a támadás. Klagenfurtból kerestek meg a kollégák, hogy kezelnek egy 45 éves, kétgyerekes családanyát, akit már hat hete tartanak műtüdőn, orvosi kifejezéssel ECMO-n. Az állapotában nem történik elmozdulás, élet és halál között van, a vírus meg még mindig megtalálható a szervezetében.
– Miért furcsa ez?
– Mert a vírus – akármekkora pusztítást visz véghez – ennyi idő után általában már nem mutatható ki a szervezetben. Ám a beteg valamennyi vírustesztje pozitív volt, a tüdejébe pedig lélegeztetőgéppel is mindössze 20 milliliter levegőt lehetett belepréselni.
– Mennyi volna a normális térfogat?
– Négyszáz milliliter körül, neki tehát gyakorlatilag már nem volt tüdeje. A modern egészségügynek ilyenkor is van lehetősége oxigént juttatni a vérbe, erre használjuk a már említett műtüdőt. A klagenfurti kollégák úgy érezték, szakmai lehetőségeik végére értek, kétségbeesésükben hívtak fel, én pedig rögtön döntöttem: átvesszük a beteget és megnézzük, mit tehetünk érte. A bécsi egyetemet a világ első száz orvosegyeteme közé sorolják, nem véletlenül: a mindennapjainkat három I határozza meg.
– Nyilván az innováció az egyik. Mi a másik kettő?
– Interdiszciplináris gondolkodás, vagyis a tudományterületek közötti együttműködés és a nemzetköziség, az internacionalitás. Amikor 2006-ban a bécsi egyetemre jöttem, leginkább ez fogott meg az egyetem légkörében. Ha valahol ez a három megvan, olyan gondolatok, megoldások születhetnek, amelyeket még senki sem próbált a világon.
– Szóval jött egy telefon, miközben önnek a járvány miatt éppen eltűntek a műtétekre váró betegei. Volt tehát idő arra, hogy a „normál” beavatkozások helyett elvégezzenek a kollégáival egy olyat, amit még senki soha?
– Nem a normál műtétek helyett. Az egészségügy terén Ausztria más utat választott, mint Magyarország. Nem csökkentette radikálisan a normál ellátást, és megtalálta azt a helyes arányt, hogy legyen elég egészségügyi kapacitás a vírusfertőzöttek számára, de a másik oldalon se halmozódjanak fel az ellátatlan betegek. Az egészségügyi vezetés intézkedései nemcsak gyorsak, hanem precízek és arányosak voltak. Magyarország nagyon sikeres volt a tömeges megbetegedések elkerülésében, a radikális belügyi lépések eredményesek voltak, de az egészségügyi rendszer teljesítményéről sok mindent elmond, hogy Ausztriában közel 17 ezer igazolt fertőzés mellett 670 halálesetet regisztráltak, Magyarországon viszont 4000-nél kevesebb víruspozitív beteg közül 500-nál többen haltak meg.
– Felemás kép, valóban. Tehát Ausztriában a transzplantáció sem állt le.
– Nem, ugyanannyit operáltunk, mint máskor. Ez azért fontos, mert mi olyan betegekkel foglalkozunk, akiknek tönkrement a tüdejük, és a koronavírus is gyakran ezt a szervet támadja. Az is előfordult, hogy az ország másik végéből hoztunk el ilyen súlyos állapotú beteget katonai helikopterrel. Tudtunk róla, hogy kínai kollégák két koronavírusos beteget transzplantáltak, de az ő szervezetükben már nem volt ott a kórokozó. Megvárták, amíg elmúlik a fertőzés, addig nem mertek operálni, mert a vírus azonnal megtámadta volna az új tüdőt.
– A szervátültetés közben el kell nyomni a beteg immunrendszerét, nehogy a szervezete kilökje az új szervet. A vírus miatt viszont éppen erősíteni kellene, hogy legyőzhesse a betegséget. Ma két hete végezték el a műtétet, és a betegük életben van. Hogyan sikerült feloldaniuk ezt az ellentétet?
– Keskeny mezsgyén lehet haladni, és ez az oka annak, hogy előttünk senki nem mert pozitívra tesztelt betegnél belemenni ebbe a műtétbe. A tüdőtranszplantáció terén a bécsi központ világvezető, úgy éreztük, ha valahol, akkor nálunk meg lehet próbálni. Nem csak sebészi kérdésről van szó. Olyan teamet állítottunk össze, ahol mindenki – infektológus, immunológus, tüdőgyógyász, intenzíves szakember, aneszteziológusok – a legmagasabb szakmai felkészültséggel rendelkezik. A megoldás egyik részét abban találtuk meg, hogy a beteg véréből a transzplantáció előtt eltávolítottuk azokat az ellenanyagokat, amelyek megtámadhatták volna az új tüdőt.
– Átszűrték a vérét?
– Igen, többször is. Úgynevezett immunabszorpciót végeztünk. Így tudjuk mérsékelni az új szerv kilökődésének veszélyét.
– Ezek ugyanazok az antitestek, amelyek a vírust is elpusztíthatják?
– Nem. Azokat érintetlenül hagytuk. Az immungyengítő módszerek alkalmazásánál pedig speciálisan erre a betegre módszert dolgoztunk ki, amely nem kapcsolta ki teljesen a beteg védekezését, megtartotta azon a szinten, hogy a vírus legyőzhető legyen, de azért az új szerv se lökődjön ki.
– Honnan tudtak egyáltalán donorszervet szerezni? Ausztriában kijárási korlátozás volt, nyilván kevesebb lett a donor, a határok pedig le vannak zárva.
– Magyarország lezárta a határait az Eurotransplant, az európai országok közös donorelosztó szerve felé, de Ausztria nem. Számos külföldi szervet ültettünk be ebben a nehéz időszakban is.
– Szkafanderben képzeljük el önt abban a pillanatban, amikor betolták a műtőbe a beteget?
– Nem beszélnék pillanatról. A beteget valóban szkafanderbe öltözött emberek szállították át a műtőbe és én is azt viseltem, de közben a műtüdőt, az infúziós pumpákat, a lélegeztetőgépet is mozgatni kellett, és betartani a nagyon szigorú vírusbiztonsági szabályokat. A kollégáim egy óra alatt tettek meg 50 métert az intenzív osztály és a műtő között.
– Sebészi szempontból mit talált a legnehezebbnek?
– A beteg tüdejének állapotát. Nehezen viselné, ha leírnám, mit találtunk.
– Egy halott tüdőt egy még éppen élő emberi szervezetben?
– Egy több hete halott tüdőt. A legnehezebb ennek eltávolítása volt, a kilencórás műtét legnagyobb részét ez tette ki.
– Egy 45 éves nő szervezetében is ilyen pusztítást tudott okozni a vírus?
– Igen. Az is nehézséget okozott, hogy az új tüdő számára megtaláljuk a szervezetben a csatlakozási pontokat. Az anatómiai struktúrák lényegében eltűntek…
– Megrendítő képet mutatott erről, nem is tudjuk megmutatni az olvasóknak. Mégis sikerült a beavatkozás, a világon először víruspozitív beteg kapott új tüdőt. A biztonsági körülményeket jellemzi, hogy még a fényképezőeszköz is „szkafanderben” volt.
– Igen, egy aneszteziológus kolléga készített felvételeket.
– Hogy van a betegük?
– Ébredezőfélben, már észleli a külvilágot, de nagyon hosszú álomból ébredezik. Az új tüdeje jól működik, a vírust már legyőzte, de a felépülése, a normál életbe való visszatérése legalább olyan hosszú lesz, mint amilyen hosszú alagúton idáig eljutott.
– Most már az olaszok is transzplantáltak víruspozitív beteget, követték az önök példáját. Miért nem jutott ez korábban senkinek az eszébe?
– A Holdra szálláshoz több kell, mint egy vadászgép vezetéséhez. Amikor valaki ismeretlen területre merészkedik, kell mögé egy kiválósági központ. Mögöttünk ott volt. Ez a műtét volt a bécsi orvosegyetemen a kétezredik tüdőtranszplantáció.
– Ott álltak kilenc órát egy szkafanderben. Hogyan ünnepelték meg, amikor bezárták a sebet, és már látszott, hogy a műtét sikerül?
– Minden terv szerint alakult, ennél jobban nem is mehetett volna, de a műtét különösen fárasztó volt. A maszk, a védőbúra miatt alig lehetett beszélni, csak ordítva tudtunk kommunikálni. S bár nagyon gyakorlott műtősnő segített, többször is rossz eszközt adott a kezembe, mert nem értette, mit kérek tőle. A végén mindenki örült, de csendben, mert a fáradtság mellett érezni lehetett a nyomást: bár hermetikusan zár a védőruha, a magas víruskoncentráció miatt még így is ott volt a fertőzés veszélye. Márpedig mi közelről láttuk a vírus pusztító erejét.
– Gratulálunk csapata teljesítményéhez, ám kicsit keserű a szánk íze, mert most először beszélünk azóta, hogy véget ért budapesti missziója, amelynek során társaival megteremtette a magyarországi tüdőátültetést.
– Megtisztelő volt számomra, hogy részt vehettem ebben, közel hatvan tüdőtranszplantációt végeztünk, amíg otthon voltam. Szívesen elmondom, ami történt, ha megígéri, hogy nem akar sértődött emberként beállítani.
– Nem az?
– Nem.
– Akkor kezdjük az elején. Magyarország nagy csúszással vezette be a tüdőátültetést, lényegében az ön szakmai tudására alapozva. Két rivális vár fogott össze, az akkor még Kásler Miklós vezette onkológiai intézet és a Semmelweis Egyetem. Milliárdos beruházással, több év felkészüléssel, sok száz ember munkájával sikerült a programot megvalósítani.
– Valóban így volt, ám a feszültség már a kezdetektől ott volt a kulisszák mögött, és a szakításhoz is az vezetett, hogy volt egy alapvető koncepciókülönbség közöttünk. Engem a Semmelweis Egyetem rektora kért fel a tüdőtranszplantációs program elindítására. Számomra ez nagy megtiszteltetés volt. Szívesen vállaltam, hiszen egybevágott a meggyőződésemmel, hogy a transzplantáció egyetemi környezetbe való. A Semmelweis Egyetemen akkor már sikeres vese-, máj-, és szívtranszplantációs programok futottak. Ezért ehhez a végtelenségig ragaszkodtam – az onkológiai intézet vezetőjének más elképzelése lett volna.
– Végül a magyar tüdőtranszplantáció az ön feltételei szerint egyetemi keretek között, de az onkológiai intézet területén felépített klinikán folyt. Kívülről úgy nézett ki, hogy megtalálták a megoldást.
– Sajnos az egyetemnek akkor nem volt megfelelő infrastruktúrája, így belementem ebbe. Az onkológai intézet munkatársaival nagyon jó volt együtt dolgozni, az intézet menedzsmentje azonban végig ellenséges volt.
– Közben változott a vezetés, a főigazgatóból miniszter lett. A jelek szerint ez sem segített. Mi vezetett a szakításhoz?
– Három évig vitorláztam ellenszélben, a mindennapokban ez működött, határhelyzetekben azonban már nem. Amíg csak kutatási projektek blokkolásáról volt szó, elviseltem, de
amikor először úgy éreztem, hogy betegeket veszélyeztet az, hogy nem tudom érvényesíteni vezetői elképzeléseimet, nem tudok a szaktudásom alapján gyógyítani, azonnal döntöttem: én ehhez nem adom a nevem tovább.
Fájdalmas döntés volt, de nem bántam meg – azóta is nyugodtan alszom. Langer Róbert professzor mondta egyszer: kétféle ember van, az egyiket értékek, a másikat érdekek vezetik. Igyekszem az első kategóriába tartozni.
– A transzplantációs klinika volt igazgatójáról beszél, egy másik „egészségügyi emigránsról”, aki ma Linzben viszi a vesetranszplantációt és ő az Európai Vesetranszplantációs Társaság (EKITA) elnöke is.
– Grazban a májátültetéseket pedig a transzplantációs klinika másik korábbi vezetője, Máthé Zoltán professzor végzi.
– Önök naggyá teszik Ausztriát.
– Nemcsak Ausztriát, a nagyhírű heidelbergi egyetemen egészen mostanáig Szabó Gábor professzor vezette a szívtranszplantációs programot. Most nevezték ki egy másik nagy német klinika élére.
– Miért nem találják itthon ezek a szakemberek a helyüket?
– Gyakori tapasztalat, hogy gyanakvás fogadja a hazatérőket: vajon miért cserélték fel egy-egy nagyhírű intézmény vezetői állását az otthonival? Pedig nem minden a pénz, létezik a tudás átadásának szándéka is. A tudás, az innováció érték, a kiválóság ezeken alapul. A kapcsolatrendszer, a kölcsönös szívességek világa viszont az érdekekre épít.
Az országnak szüksége lenne mindarra az innovációra, amit külföldről hazahoznak, de a hazatérők bezavarnak az otthoni feudalisztikus, hierarchikus, kapcsolatokra épülő világba. A kiválóság ezt a középszerűségben érdekelt világot irritálja, mert tükröt tart neki.
– Mindenkinek jobb lenne, ha ezeket a harcokat megküzdenék, és nem úgy oldanák meg, hogy visszamennek Nyugat-Európába. Ám ebben az esetben ez történt, és azokat a különösen nehéz transzplantációs eseteket, amelyekhez speciális tudás kell, Magyarország azóta Bécsbe küldi.
– Igen, számos magyar beteget operáltam azóta is, őket otthon nem tudják megműteni, mert hiányoznak a személyi feltételek. Szívesen segítek ebben, bár szomorúnak tartom, hogy a magyar egészségügy sok százezer eurót fizet olyan külföldi műtétekért, amiket korábban már végeztünk otthon. Ugyanilyen műtétekhez újabban megkérték a bécsi egyetemet, hogy küldjön egy sebészt Budapestre, aki segíti az otthoniakat, de…
– …ne a magyart?
– Ne. Bárki mást.
– A magyar tüdőtranszplantáció kezdetekor Bécsben találkoztunk, ahol most ön a tüdőtranszplantációs program vezetője, a sebészet egészét pedig az a Walter Klepetko professzor vezeti, aki a Semmelweis Egyetem díszdoktora is. Emlékezetes volt, mennyire tiszteli önt, a Heti Válasznak is nyilatkozott, pusztán azért, mert az ön honfitársai vagyunk. Budapestre is eljött az első tüdőátültetés után, hogy érezze a szakmai támogatását. Mit felelt a magyar kérésre?
– Azt inkább nem idézem, de ő is tudja, hogy a saját hazában nehéz prófétának lenni, őt is érték számtalanszor nemtelen támadások, a közelmúltban is. Magyarországon kívül engem megbecsülnek, rendszeresen és számos országba hívnak nehezebb műtétekhez. Elrepülök, megcsinálom.
– És mi a helyzet a nagy szerelmével, a tanítással?
– A bécsi tüdőtranszplantációs akadémiára a világ összes kontinenséről érkeznek hallgatók, tavaly először már nemcsak Bécsben, hanem Torontóban is megtartottuk. Nagyon szeretek oktatni. Talán ez hiányzik legjobban, amióta eljöttem Budapestről: szívesen átadtam volna még a tudásomból, tapasztalataimból a következő orvosnemzedéknek.
