„A Fidesz a McDonald’s, Orbán a Big Mac” – Schiffer András nem kér a menüből
Nem állíthatjuk, hogy hiánycikk lenne a magyar nyilvánosságban, de éppen ezért érdekes Schiffer András, aki épp egy ciklusnyi idővel ezelőtt adta vissza mandátumát, s hagyta ott a hivatásos politikát. A ma elvileg mezei ügyvédként élő egykori LMP-társelnök ennek ellenére megállás nélkül pörög a közéletben. Miért? Mit akar? Tényleg fideszes lett? Kire szavaz, kikkel indul 2022-ben? Mit bánt meg az elmúlt harminc évből? Schiffer, aki véletlenül szerzett tudomást zsidó származásáról, azzal lep meg minket, hogy Csurkának volt igaza. Meg azzal is, hogy Gyurcsány és Bajnai tisztességesek voltak 1989-ben és a KISZ-vagyon visszaadását követelték, vele egyetemben. Múlt, jelen és jövő egyetlen nagyinterjúban.
– Megy a kétfarkú kutyákhoz?
– Nem megyek én sehova.
– Akkor csak az MSZP-nek akart bemosni, amikor azon vidult, hogy a Nézőpont szerint a kutyák megelőzték a szocikat?
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkinek bemossak, de azért ez szimptomatikus. Az az MSZP, amely három cikluson keresztül kormányzott, s a rendszerváltás utáni két évtized legbefolyásosabb pártja volt, ma küszöb alatt van, egy viccpárt pedig felette.
– Megfejtés?
– Lehet azt játszani, hogy a Fidesszel szemben minden egyéb elvet, értéket, világnézetet sutba dobunk, de akkor utat fog törni magának a sokaság, amely nem kér sem a Fideszből, de az O1G-koalícióból sem. A Kétfarkú Kutya Párt 6 százaléka ezt mutatja. Nem lennék meglepve, ha két év múlva nem csak ők, de a Mi Hazánk is besétálna a parlamentbe.
– Utóbbi masírozni szeret.
– Akkor bemasírozna.
– Az MSZP-ért mondjuk igazán hullathatna könnyeket. A szárnyaik alatt kezdte harminc éve, Gyurcsánnyal és Bajnaival együtt.
– Tegyük ezt rendbe akkor végre! Az LMP megalakulásáig nem voltam tagja egyetlen pártnak sem. Az MSZP-nek sem.
Soha nem akartam ugyanis mindenáron pártpolitikus lenni, ezért is tudtam négy éve kilépni ebből a térből.
Bajnai Gordonnal és Gyurcsány Ferenccel 1989-ben voltam egy szervezetben, az Új Nemzedékben – ők azonban egy évvel később már az üzleti életben keresték a boldogulást és sem az Ifjú Szocialistákhoz, sem az akkori MSZP-hez nem volt közük.
„Van egy-két dolog
az elmúlt harminc évből,
amit megbántam”
– Önnek viszont volt, az ifjú szociknak alapító tagja is lett.
– Bizony. Van egy-két dolog az elmúlt harminc évből, amit megbántam. Ezt nem, már csak azért sem, mert nagyon fontos tanulságokkal járt.
– Mit bánt meg?
– Például azt, hogy a Demokratikus Chartát aláírtam. Az a sündisznó esete volt a súrolókefével. A nómenklatúra-burzsoázia és a komprádor tőke nászágya. Csak ezt akkor, huszonévesen, nem láttam.
– Csurka ellen írta alá, antiszemitizmustól való félelmében?
– Persze, pontosabban nem is annyira a félelem motivált, hanem az antifa-romantika volt vonzó. Benéztem a dolgot. Rengeteget olvastam vissza az utóbbi néhány évben Csurkát. A zsidó, mint olyan, az nála tényleg patologikusan be volt akadva.
– És ön zsidónak érzi magát?
– Az identitásom mindig egyértelműen magyar volt. Véletlenül, viccesen szembesültem azzal kisgyerekkoromban, hogy zsidó származású vagyok.
– Azt hogy lehet véletlenül megtudni?
– Hatéves lehettem. Angyalföldön játszottunk egy osztálytársammal. Elkezdett cigányozni. Természetes volt ez akkoriban, főleg, hogy arrafelé tényleg benne volt a levegőben: el kell futni, ha a játszótér szélén megjelennek a cigányok. Így ver gyökeret a rasszizmus. Ez a gyerek aztán feltette a kérdést: azt tudom-e egyébként, hogy a zsidók meg büdösek? Otthon aztán eldicsekedtem anyámnak, milyen új ismeretekkel gazdagodtam.
– Erre ő?
– Fogott egy tükröt és elém tette. Nem értettem, mit akar ezzel. Aztán megértettem. A hetvenes-nyolcvanas években ez mindenesetre egyáltalán nem volt téma nálunk. Ezért
nem is értettem felnőttkoromban a kérdéseket, hogy én akkor minek tartom magam. Anyai ágon vallásos zsidó felmenőimnek is magyar volt az identitásuk.
Dédapám, aki a Lysoformot gyártotta és reklámozta, az I. világháborúban, még nagyanyám születése előtt, magyar királyi honvéd-huszárhadnagyként halt hősi halált. Az ő apjának, az ükapámnak haláláig volt egy vágás a homlokán. Murányi Árminnak hívták, többek közt Tolnai Lajos mecénása, laptulajdonos volt a századfordulón, meg ügyvéd Győrben és Pesten, függetlenségpártiként sürgölődött, miközben díszmagyarban járt a zsinagógába.
– Hogy esett az a vágás?
– A családi legendárium szerint 1848-ban Győrbe megérkeztek a labancok, ő meg kisgyerekként kiszaladt az egyik lovas elé azzal, hogy éljen Kossuth Lajos. Azon nyomban lesújtott rá a labanc.
– Önt, a Szakasits-dédunokát azért lekomcsizsidózta Csurka, nem? Már amikor ismert LMP-s lett.
– Nem különösebben foglalkoztam ezzel, nyilván kaptam az ívet a Magyar Fórumban, de speciel Szakasits miatt éppen lezsidózni nem lehetne. Nem akarom persze megkerülni a célzást. Széles az út, ketten is elférünk rajta – mondta Szakasits a ’47-es kampányban. Néhány hónapig tudta magát ehhez tartani, aztán a bolsevikok megtörték. Történelmi bűn volt, főleg a később elmondott hűségeskük szégyenletesek, nincs rajtuk mit szépíteni. Soha nem is tettem.
Csurkára visszatérve: ő a ’90-es évek elején tűpontosan látta az átalakulás összes hazugságát, a beteges zsidózását meg remekül fel lehetett használni arra, hogy lesöpörhessék az igazságait.
Mivel valódi, közpolitikai baloldal nem volt a térségben, csak ez az utódpárti álbaloldal, az újkapitalizmus hazugságaival és ellentmondásaival szembeni kritika mifelénk a szélsőjobbon jelent meg – amely akkor Magyarországon Csurka István volt egyszemélyben.
– Rendben, tehát a Charta aláírását már bánja. Azt viszont nem, hogy az „utódpárti álbaloldal” környékén kavart a rendszerváltáskor?
– Azt, hogy 1990-ben a dolgozói tulajdont követelő szocialistáknak plakátot ragasztottam, ma sem tartom kínosnak. Ahogyan a ’90-es MSZP-frakcióból sokakat szintén nem. De én is meg mások is változnak, tapasztalatokat szereznek, ahogy idősödnek. A magyar közéletben például vannak számosan, akik, mielőtt megtalálták magukban a liberálist, huszonévesen kőkemény maoisták voltak, netán Rákosi-retróval előzték volna szívük szerint az öreg Csermaneket. Na most, ők ezeket az apróbb momentumokat gondosan el szokták hallgatni, s ha valaki fölhánytorgatja, legalábbis fasiszta kollaboránsként tekintenek rá…
– Neveket akarunk hallani.
– Én meg nem személyeskedni akarok, hanem egy furcsa ellentmondásra hívnám fel a figyelmet. Említhetném azokat is, akik a marxista-leninista tanúságtételtől jutottak el a keresztény demokráciáig, a Liberális Internacionálétól az alt-rightig, avagy egy-két év alatt a Varsói Szerződés előtti hajbókolástól a NATO előtti hajbókolásig. Sokakkal ellentétben
én az országos politikai ténykedésemet mindig kitettem az ablakba, ahelyett, hogy a gyorsan romló kollektív memóriára játszottam volna.
Az Ifjú Szocialisták nevű képződmény ráadásul éppen nem a párt kreatúrája volt. Független szervezetként alakult. Pár tucatnyian alapítottuk ’90 tavaszán, éppen azért, hogy legyen egy alulról szerveződő, a pártállami bűntől és vagyontól egyaránt mentes baloldali ifjúsági mozgalom. Nem voltunk költségvetési tétel az MSZP táblázatában. 1992-ben pedig minden kapcsolatomat megszakítottam a szocikkal.
– Miért?
– Az a helyzet, hogy a baloldali politika és a posztkommunista örökség viszonyáról 18 évesen sem gondoltam mást, mint mondjuk 2006-ban. Úgy gondoltam, nem lehet átörökíteni a törvénytelenül szerzett előnyöket. Ezt egyébként Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon is így gondolta 1989 tavaszán-nyarán.
– Gyurcsány nem akart hálózati hatalmat átmenteni? Pardon?
– Ő volt az egyetlen nomenklaturista 1989-ben, akinek nem azon járt az esze, hogy hogyan mentse át a politikai befolyását szebb napokra, vagy hogyan konvertálja anyagi előnnyé a kapcsolati tőkéjét. Hiába volt bevett jobbos összeesküvés-elmélet, hogy a KISZ-vagyon magánosításánál kavart, ennek éppen az ellenkezője volt igaz.
– Azért Apró Piroska, az anyós által adott sok százmilliós hitelből privatizálni céget… Mi ez, ha nem a régi hálózatok forintosítása?
– Az egy későbbi történet. 1989-ben, a KISZ utolsó kongresszusán három felszólaló követelte, hogy az utolsó szögig társadalmasítsák a KISZ vagyonát: Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc és én.
– Így végképp érthetetlen, hogy mégis miért maradt a szocik környékén ’92-ig.
– Gyucsány ’89 tavaszán még azt mesélte nekem, hogy a KISZ-nek nagyobb vagyona van, mint az MSZMP-nek, s ha egy fillér támogatást nem kap, vígan elvan akkor is. Cégek, ingatlanok… Azt hittem, ez csak a KISZ-re igaz.
– Tehát, hogy az MSZP-re nem?
– A négyigenes népszavazásban szerepelt a vagyonelszámoltatás. Én is csak három évtized múltán vagyok annyira „okos”, hogy ezzel még a radikális ellenzék is becsapta magát. Akkor ez fel sem tűnt, nálam okosabbaknak, tapasztaltabbaknak sem. Vagyonelkobzás kellett volna és nem csak az MSZMP–MSZP, hanem valamennyi pártállami utódszervezet esetében: a lusztráció és az aktanyilvánosság mellett az akadálytalan vagyonátmentés a rendszerváltás fő bűne. ’91-ben aztán el is fogadja a parlament az MSZP vagyonelszámolását. Azt gondoltam, ezzel a történet el van intézve. Amikor egy évvel korábban ragasztottam nekik a plakátot, ráadásul álmomban nem hittem, hogy belátható időn belül kormányra kerülnek. Úgy voltam vele, hogy ha néhány ciklust eltöltenek ellenzékben, a nomenklaturisták úgyis otthagyják, aztán a párt megtisztul. Páriahelyzetben voltak, cseppet sem úgy viselkedtek, mint egy jóllakott alakulat.
Tizennyolc-húszévesen fogalmam nem volt a spontán privatizációról, arról, hogy az átalakulási törvény örve alatt már ’88-tól szisztematikusan rámolták ki az országot az elvtársak.
Fogalmam nem volt a túlélő állambiztonsági netvörkről, nem érdekelt a médiaháború. Leragadtam ott, hogy a vagyonátmentés a KISZ-utódszervezetek bulija. Először az kezdett gyanús lenne, amikor az egyik szocialista főnök azzal próbált hatni rám, hogy ne izélgessem a kiszes vagyonátmentést, mert az tulajdonképpen a baloldal túlélését szolgálja a nehéz időkben. Fokozatosan vált világossá: az MSZP éppen arra jött létre, hogy a nomenklatúra-burzsoáziának legyen a politikai képviselete. A rendszerváltás nyerteseinek. Ez esett le ’92-ben.
– Mi történt akkor?
– A budapesti KISZ utódszervezete a Kiss Péter- és Molnár Gyula-féle Baloldali Ifjúsági Társulás (BIT) volt. Ők kezdték például a zsideszezést is a ’90-es kampányban. Én eközben ’92 elején naivan még MSZP választmányi ülésen is követeltem a BIT vagyonelszámoltatását. Azzal érveltem, hogy a vagyonátmentés az eredeti esélyegyenlőtlenség az újkapitalizmusban, és éppen egy baloldali pártnak kellene ez ellen a leghevesebben fellépnie. Rossz helyen szóltam. Megfagyott a levegő. Egy máig aktív MSZP-s politikus szabályosan nekem jött a folyosón. Volt aztán egy megyei elnöki értekezlet. Ott is igyekeztem győzködni az elvtársakat, hogy nem a KISZ-utódstruktúrákkal kellene paktálni, hanem meg kellene találni azokat a zöld, anarchista, baloldali fiatalokat, akiknek szükségük lenne szervezettségre, képviseletre. Nagy Attila, a korabeli Bács-Kiskun megyei elnök volt az egyetlen, aki értette, amit mondok. Néhány hónap múlva meghalt. Az utolsó csepp az volt, amikor egy vezető figura másodmagammal behívatott és közölte: hagyjuk abba a BIT cseszegetését, vegyük tudomásul, hogy náluk van a vagyon, nálunk meg az erkölcsi tisztaság, kössünk tehát szövetséget. Rávágtuk az ajtót. Az Alternatív Fesztivált akkor már szerveztük a Seres Laci fémjelezte Budapesti Anarchista Csoporttal…
– Seres akkor még nem volt annyira neokohn?
– Akkor még nem. Szóval elmozdultunk radikálbalos irányba, erős zöld beütéssel. Legkésőbb azóta gondolom álbaloldalnak a posztkommunistákat, akikről aztán kiderült, hogy ahogyan a liberális jogállam polgári jogi kerete jó szolgálatot tett az akadálytalan átmentéshez, a neoliberális gazdaságpolitika is jól jött nekik az átmentett vagyonelemek működtetéséhez. Hasonló persze mindenütt megtörtént a régióban, hungarikum viszont, hogy másutt azért a posztkommunisták valamilyen patrióta erővel kötöttek szövetséget és nem árusították ki nyakló nélkül az országukat. Ez még Lengyelországra is igaz, ahol a posztkomcsi utódpárt az agrárius utódpárttal tudott kormányozni Kwaśniewskiék alatt.
„Az eseményeket gyakrabban irányítja
a nettó esetlegesség,
mint valami profi összeesküvés”
– Tehát Pozsgay és az MDF párosa lett volna a jó irány?
– A „mi lett volna ha” tényleg totálisan értelmetlen, de annyi kétségtelen, hogy ’89 nyarán – párhuzamosan az újnemzedékes történettel – a kerületi MDF és az MSZDP alakuló gyűlésére látogattam el. Ma úgy látom egyébként, hogy a korabeli Pozsgay, hasonlóan Gorbacsovhoz, túl volt azért értékelve. S még akkor is, ha egyébként remekül szőtte a hálót a rendszerváltás előtt. Irányított többpártrendszerben gondolkodott szerintem, ahol ő bábozik majd az összes párttal. Még Bauer Tamás is ott ült a Hazafias Népfront Országos Tanácsában, azaz még az SZDSZ-ben is voltak csápjai Pozsgaynak, ahol pedig őszintén gyűlölték őt amúgy. Jó embere volt Stumpf István is, aki a védernyőt tartotta a fideszesek feje fölé. Amikor Kádárék letették a Népfront élére, azt ügyesen használta, de azért vesztett is rajta: a szorosan vett nómenklatúrával nem volt kapcsolata. A belügyminiszter, Horváth István, Stumpf István apósa volt az egyetlen embere ebben a körben. Az egész Dunagate-ügyet is más megvilágításba helyezi azért ez.
– Hogyhogy?
– Egyetlen értelme van harminc év távlatából: hogy abba belebukott Horváth István. Ami nem mást jelentett, mint Pozsgay egyetlen fontos, adminisztratív emberének kilövését, Pozsgay, a patrióta komcsi vonal végzetes meggyengülését és a neoliberális paradigmára fogékony, pragmatikus reformkommerek politikai túlélését. Így már nem tudott létrejönni az a patrióta politikai szövetség, amely a környező országokban igen. Számomra döbbenetes volt, hogy amikor ’90 novemberében Pozsgay bejelenti kilépését az MSZP-ből, az éppen ülésező siófoki kongresszus szinte meg sem rezzent a frakcióvezető, a pár hónappal korábbi államfőjelölt kilépésére. A maradék Pozsgay-árvát hangtalanul darálták be.
– Ugye nem gondolja komolyan, hogy valaki kitalált egy ilyen bonyolult mestertervet és végig is tudta vinni? A Dunagate-tel leszedte Horváthot, amitől Pozsgay pont annyira gyengült meg, hogy…
– Nem lennék meglepve, ha lett volna ilyen tudatos szándék a BM alá tartozó állambiztonság kompromittálásával. Még az akkori Fidesz retorikája is kifejezetten Pozsgay személye ellen irányult. Persze, hivatásos politikusként tapasztaltam én is, hogy az eseményeket gyakrabban irányítja a nettó esetlegesség, mint valami profi összeesküvés, de a Dunagate-üggyel igenis lehettek ilyen céljai a kirobbantóknak.
– Van azért más hungarikum is: kis többséggel nagy mandátumtöbbségre lehet szert tenni mifelénk. Ha nem engednek a posztkomcsiknak Tölgyessyék és arányosabb rendszer alakul ki, elkerülhető lett volna a NER, amelyben már tíz éve élünk?
– Nem ezen múlt. Sok mindenért lehet kárhoztatni a múltat, de azt, hogy Antall és Tölgyessy nem tolták helyre a választási rendszert, meg tudom érteni.
Amikor a hazaáruló kommunisták nyakig eladósítják az országot, a szovjet csapatok itt vannak még, az új pártok szervezetei esetlenek, nem baj, ha stabil kormányunk van
– gondolták. Mindenki magyar sikerként könyvelte el, hogy nálunk soha nem volt előrehozott választás. Ez értéknek tűnt akkor.
– Ma is annak tűnik?
– Nem. Harminc év alatt ez kárára vált az országnak. Példátlan módon befagyott a politikai rendszer, húsz éven át nem tudott új erő bekerülni. Lengyelországban simán megtörtént, hogy nemcsak a hatalomban lévőt küldték el, hanem az ellenzéket is. A magyar politika nem esett át ezen az öntisztuláson. Ez tényleg a választási rendszer eredménye nagyrészt. A NER ugyanakkor nem. Ráadásul ugyanúgy pórul járhat a Fidesz két év múlva, ahogy akkor pórul jártak a népfrontos meg MSZP-s képviselők, akik azt hitték, hogy egyéniben nekik áll majd a zászló. Tetszettek volna alkotmányozni harminc éve, akkor azok az igazságtalanságok, amelyekre tömegek rezonáltak később, megszűntek volna. Akkor 2010-ben nem jut kétharmados hatalomhoz egy monolit franchise-rendszer. Ez ugyanis már rég nem párt, pláne nem pártszövetség. A Fidesz olyan, mint a McDonald’s. Orbán a Big Mac. Az persze igaz, hogy a rendszerek is formálják a kultúrát. A többségi elv miatt a kompromisszumnak nem lett értéke, csak a totális frontharcnak és győzelemnek. Ez igaz. Ezzel együtt sem vagyok hajlandó mindenért a választási rendszert hibáztatni. Attól például, hogy valakinek nagy többsége van, még nem muszáj visszaélnie vele. Ez politikai kultúra kérdése. Nem az egy szem Orbán Viktoré: közel hárommillió ember van, akinek ízlik a Big Mac menü.
– És az O1G-menüvel mi a gond? Amikor a Mészáros Lőrinceké a Balaton, mindegy, hogy ki zöld, ki liberális, ki balos vagy jobbos: ezt bármilyen ideológia alapján kikérhetni magának az ember.
– Általánosságban a kérdés roppant egyszerű. Minden választási szövetség – így volt ez ’98 tavaszán Torgyán és Orbán között is – a későbbi kormányzati együttműködés előszobája. Ha valaki azt állítja, és ez legitim állítás, hogy az elmúlt tíz év minden ízében rosszabb Magyarországnak, mint az azt megelőző nyolc, akkor tényleg félre kell tenni minden nézetkülönbséget és össze kell fogni – még Gyurcsány Ferenccel is. Ha viszont arra jut az ember, hogy a NER rossz ugyan, de nem minden lényegi vonatkozásában rosszabb, mint a 2010-et megelőző éra, akkor nem lehet szövetségre lépni az akkori kormányzati tevékenységükkel kapcsolatban azóta is reflektálatlan erőkkel.
– Még mindig az a baja, hogy összefognak, miközben muszáj nekik a választási rendszer miatt?
– Összefogáskényszer minden rendszerben van. Ha kétfordulós a választás, akkor a második forduló előtt. Ha tisztán listás, akkor abban a percben, amikor bekerül valaki a parlamentbe és kormányt kell alakítani. Hipotetikusan el lehet képzelni, hogy úgy koordinál az ellenzék vagy állít akár közös listát, hogy közben fönntartják egyet nem értésüket bizonyos kérdésekben. Ha skandináv, kompromisszumkereső politikai kultúránk lenne, ezt tennék. És nem az lenne, hogy hétpárti megafonokból artikulálatlanul gyalázzák Orbán Viktort pontosan ugyanúgy, pontosan ugyanazért. Nem az lenne, hogy mind hozzágyurcsányosodnak a DK-hoz és hozzáprogresszívesednek a Momentumhoz. Megjegyzem annak idején, pártpolitikusként a kinövekedési stratégiánkkal úgy gondoltam reagálni a választási rendszerre, hogy önálló jelöltek, önálló lista egyfelől, de „hideg kampány” bizonyos körzetekben, kampány-, sőt kommunikációs koordináció másfelől.
– És ha arra kérnék a választókat, hogy 2022-ben csak egy évre adjanak felhatalmazást? Új választási törvényt fogadnának el, arányosat, aztán új választás lenne, amelynek kampányában már mindenki a saját értékeit képviselné…
– Olyan itthon a politikai kultúra, hogy ha hirtelen arányos rendszerünk lenne, kormányozhatatlan lenne az ország. Amikor egyébként akkori párttársam, Karácsony Gergely előállt ezzel az ötlettel, a technikai koalícióéval 2011 nyarán, teljesen abszurd volt a gondolat, de ma sem működne.
Vagy a sötét oldalon állsz, vagy a világoson. Ha Orbánnal szemben, akkor nincs olyan, hogy csak a közjogi barmolását ellenzed. Akkor neked a Nagy Imre szobortól a CEU-n és az MTA-n át az egészségpolitikáig mindenben opponálnod kell.
Így áll hozzá ehhez az O1G-koalíció. Ez jön ki a mai magyar politikai kultúrából.
– Nincs igaza. Épp Karácsony Gergely, akiről ma már látszik, hogy ügyesebb politikus önnél…
– Attól függ, mit nevezünk ügyesnek.
– Ő épp főpolgármester, ön meg nem is politikus már.
– Ez kétségtelen. Bár főpolgármester sosem akartam lenni.
– Ő tehát nem opponál mindent, nem csak a libi keménymaghoz szól, tegnap a Trianon-évfordulón leállította például a várost egy percre… és ezzel az attitűddel a legnépszerűbb ellenzéki tud lenni.
– Látom a közvélemény-kutatásokat én is. Gergő ügyesen helyezkedett bele ebbe a szerepbe, amelyet egyébként szerintem komolyan is gondol – ő tényleg nem az az árnyalatlan, befeszülős, O1G-s vernyákoló. Teljesen mentes a posztbolsevik gyűlölködéstől. Csakhogy a pártok keménymagja ebbe az irányba tolja az ellenzéket. Ha nem így lenne, akkor Karácsony lenne a miniszterelnök-jelölt ’22-ben.
– Nem ő lesz?
– Nem vagyok jós. Ha mégis ő lesz és netán még miniszterelnök is lesz belőle, ilyen hátországgal százszor is meg fogja bánni, hogy hivatásos politikusnak szegődött.
– A hisztériázás miért csak az ellenzék részéről zavarja?
– Ki mondta, hogy csak tőlük zavar? Számtalanszor elmondtam, hogy a hiszterizáló kormánypropaganda teremtette meg a maga ellenpárját.
– Amikor Kövér László közli, hogy az ellenzék nem a nemzet része, azt például nem teszi szóvá.
– Nem vagyok hivatásos politikus, nem fogok indulni 2022-ben semmilyen mandátumért, azaz megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy nem feltétlenül követem nyomon a napi csörtéket. Ez egykoron munkaköri kötelességem volt, ma már szerencsére nem. Szégyellem, de a Kövér-szöveg kontextusát illetően éppúgy tájékozatlan vagyok, mint mondjuk a Niedermüller-affér szövegkörnyezete vagy a Pesti úti idősotthon dolgában.
– Árulja el, mégis minek szerepel a kormánylap Mandiner címlapján Gulyás Gergellyel, minek ad interjút a szintén kormánylap Magyar Nemzetnek, miért jelentet meg nagy cikket a covidból való kilábalásról?
– Ha ezt nem provokációnak veszem, akkor a kérdés pontos tünete a magyar közélet betegségének.
– Miért lenne provokáció tudakolni, hogy a mezei ügyvéd minek futja ezeket a köröket, ha nincs politikai célja?
– Van politikai célom. Ezt egyértelművé tettem akkor is, amikor négy évvel ezelőtt kiszálltam a hivatásos politizálásból.
Érdekel Magyarország kapcsolódása a globális folyamatokhoz, a globális kapitalizmus rendszerhazugságai, a bolygó sorsa, a magyar közelmúlt feldolgozása, vagy például a rendszerváltás utáni évtizedek trendjei és a NER jelenvalósága közötti viszony.
Előbbiekkel a Karátson Gábor Körben, utóbbival pedig egyetemi oktatóként is tudok kicsit foglalkozni. Pártpolitikai célom viszont jelenleg nincsen. Egy állampolgár, legalábbis az én felfogásom szerint, nem csak akkor visel felelősséget a közösségért, a hazájáért, ha azért fizetést kap. Gondolkodik, beszél, vitázik, próbál hatást gyakorolni, meggyőzni a polgártársait.
– És közben szavaz a Kutyapártra.
– Igen.
– Tehát veszítsen az ellenzék.
– A Kutyapárt is ellenzéki párt.
– Orbán vagy nem Orbán. Tetszik vagy sem, ez a kérdés.
– Szerintem meg rohadtul nem ez a kérdés. Azzal, hogy a Kutyapártra húzom be, épp azt mondom, hogy nem fogadom el ezt.
– Amivel azért a Fideszt segíti mégis. Miért nem szavaz simán rájuk?
– Mert alapvetően másképp látjuk a világot. Orbán legtöbb diagnózisa pontos, az alkalmazott terápiái viszont szinte kivétel nélkül pusztítók. A nemzeti nagytőkét építi – mondja Orbán. Nekem már a nagytőkénél elkezdődnek a problémáim. Orbán megoldása, hogy az ő személyes rendelkezése alatt legyen a teljes nemzetgazdaság. A munkajogban és a környezetvédelemben éppúgy leküzdendő akadályokat lát, mint minden rendes neokon. A kereskedelempolitikai pozícióját a német autóipar érdekeinek rendeli alá, társadalompolitikája szociáldarwinista. A többségi akarat korlátlanságában hisz, ezért ha érdekei úgy kívánják, parlamenti eszközzel tol félre bírói ítéleteket. Sorolhatom tovább. Olyan „apróságokban” tehát, mint a globalizációhoz, természeti erőforrásokhoz való viszony, az ország gazdasági szerkezete, társadalomkép, demokrácia-felfogás: homlokegyenest mást gondolok, mint a miniszterelnök. Ilyen egyszerű. Ezért nem fogok soha a NER-re voksolni.
Kép: Vörös Szabolcs
