Kinek az érdeke a cifra nyomorúság? Folytatódik a szegény–gazdag-vita
Doktor Dávid, Ápoló Ági, Könyvelő Kati, Melós Miki és Fodrász Fanni – mintha csak egy modern magyar népmesébe csöppennénk az alábbi írás szereplőinek láttán. Pedig Deme Zoltán esszéje válaszreakcióként született Kovács Tibor nagy hullámokat vető, lapunkban megjelent cikkére, amely szerint a jövedelmi egyenlőtlenség természetes dolog. Papp István népi ihletésű válasza és Kósa András baloldali reakciója után itt egy rendkívül informatív és szórakoztató írás cifra nyomorúságunkról, amelynek fennmaradásában oly’ sokan érdekeltek.
Kovács Tibornak sikerült egy tepsi fortyogó-lötyögő indulatot magára rántania a jövedelmi egyenlőtlenségről szóló írásával. Házhoz ment érte, na, tekintettel arra, hogy a témával kapcsolatos jellemző közbeszédben a jövedelem-egyenlőtlenség differenciálatlan helytelenítése a konformista, kockázatmentes álláspont. A jövedelem-egyenlőtlenség arra való, hogy „kiálljál ellene”, ha esetleg már ráuntál a műanyagzacskó-témára, meg a többi „ügyre”, amiben „kiálltál”.
Ha nem állsz ki keményen – ahogy mondani szokás – a jövedelem-egyenlőtlenség ellen, akkor a visszafogottabbak empátiahiányosnak bélyegeznek, jó páran pedig gyorsan eljutnak annak felvetéséhez is, hogy – Paizs Miklós klasszikus kérdését kissé parafrazeálva – egyáltalán: ember-e vagy?
A jövedelmi egyenlőtlenség már önmagában is értékelkötelezett (pártos, marxista) kategória, hiszen kimondatlanul bár, de implikálja az egyenlőség óhajtását. Így az ideológiailag képzetlenebbek is gyorsan rá tudják vágni – ha valaki váratlanul felkérdezi őket –, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség nem jó dolog. Nyilván nem az, ugyebár.
Az értékmentes (semleges, weberi) szociológiai kategória a jövedelemeloszlás, illetve vagyoneloszlás. Ezt már meg lehet vizsgálni objektíven.
A jövedelemeloszlást – pongyolán fogalmazva – úgy méri a standard statisztika, hogy a felső 20 százalék jövedelmét elosztják az alsó 20 százalék jövedelmével. Minél nagyobb a hányados, annál egyenlőtlenebb az eloszlás. Az utóbbi években ez hazánkban a KSH szerint 4,2-4,4, de 2006 és 2012 között volt már 3,5 és 5,5 is.
Nyilván sokkal látványosabb számot kapnánk, ha mondjuk a felső 2 százalék jövedelmét osztanánk el az alsó 2 százalék jövedelmével, és ez esetben persze az olló nyílása is látványosabban rajzolódna ki: az alsó 2 százalék jövedelme csak kisebb mértékben gyarapszik, míg a felső 2 százaléké rakétaként emelkedik, így a különbség egyre nagyobb lesz.
A jövedelmek emelkedése automatikusan hozza magával a jövedelemkülönbségek növekedését is.
×××
Kovács Tibor és sokan mások is következetlenül használják, összekeverik a magas jövedelmet a gazdagsággal és a vagyonnal, holott ezek nem azonos fogalmak, noha összefüggenek.
Doktor Dávid plasztikai sebész havi nettó jövedelme 2 millió forint. Vajon gazdag ő? Nem feltétlenül. Ha havonta 1,8-2,2 millió forint kiadása van, amelynek jókora része különféle hiteltörlesztés és csak a luxusautója lízingdíja 300 ezer, miközben a bankszámláján hó végén 50 ezer forint árválkodik, akkor ő bizony nem gazdag.
Bár sokat keres, de azt el is költi, így hó végére annyi pénze sem marad, hogy éles kanyart vegyen belőle. Ha beüt a koronavírus és a hatóság az ő klinikája bezárásával kezdi az intézkedéseket, akkor heteken belül viszi a bank a verdát.
Főadattudós Fruzsi havi nettója szintén 2 millió, de abból ő csak átlag 4-500 ezer forintot költ, a többit elrakja. Mondjuk 16 év (192 hónap) alatt nagyjából 300 milliója (192 hó * 1,5625 millió Ft/hó) gyűlik össze. Ha ez utána csak 2 százalék hozamot termel neki infláció felett évente (300 millió * 2% = 6 millió), már az is elég arra, hogy a továbbiakban élete végéig a szükséges havi 500 ezer Ft (6 millió / 12 hó) Fruzsi rendelkezésére álljon, miközben a tőkéje nem kopik, azt egy az egyben átadja az örököseinek. Ő valamennyire gazdag és – ami a lényeg – anyagilag abszolút értelemben független lesz. Idővel mindenkinek beinthet, mint az egyszeri nyugdíjas portás.
Kedves Olvasó, Fruzsi tegnap Veled szemben ült a villamoson (igen, jól emlékszel, az a decens, egyszerűen öltözött nő volt az), Dávid pedig éppen a villamos mellett állt meg szép autójával a piros lámpánál.
A gazdag nem feltétlenül azt jelenti, hogy atomtengeralattjáróban héderel, mint Abramovics.
×××
Ápoló Ági havi nettója 200 ezer, ebből jó, ha 10-20 ezret meg tud takarítani havonta. Ezzel a sebességgel hosszú évekig fog tartani, mire összeszed akár csak 500 ezer forint tartalékot is, amivel kibekkelhet egy-két hónapot, ha esetleg valamikor jövedelem nélkül maradna.
Boltvezető-helyettes Barbi havi nettója 300 ezer, szintén csak 10-20 ezret takarít meg havonta. Neki még tovább tart összeszedni két havi tartalékot, hiszen neki a havi költése – 280-290 ezer – is magasabb, mint Ágié.
Könyvelő Kati havi nettója szintén 300 ezer, és annyit költ, mint Ági: 200 ezret, így ő két év alatt összeszed 2,4 millió forintot, ami elég neki további 12 hónapra. Nem krőzus még, de nem kell félnie kilépni a cégétől, ha a főnöke gonoszkodik vele.
×××
Az emberi élet minősége szempontjából nem a gazdagság vagy a magas jövedelem a meghatározó, hanem a pénzügyi (anyagi) függetlenség. A pénzügyi függetlenség állapotában leledzik az, akinek vagyona, anyagi lehetőségei jelentősen meghaladják szükségleteit.
A minél magasabb jövedelem remek kiindulópont a pénzügyi függetlenség eléréséhez. A takarékos életvitel egyszerre kétféleképpen is segíti a pénzügyi függetlenség elérését: minél kevesebbet költesz, annál többet tudsz megtakarítani és annál hosszabb időre lesz elég az összegyűjtött megtakarításod. A megtakarítások intelligens befektetése segít megőrizni, illetve akár gyarapítani a megtakarítások vásárlóértékét.
A pénzügyi függetlenség bizonyos szempontból a szabadság záloga: a fentiek közül sem Kittinek, sem Fruzsinak nem kell aggódnia – noha jövedelmük jelentősen különbözik. Egyiküknek sem okoz gondot, ha egy időre elveszítik a jövedelmüket, vagy más váratlan esemény történik. Nem igazán fontos nekik a pénz, hiszen van belőle elég. Nem hajhásszák a pénzt, csak elteszik. Hajhászni annak kell, akinek nincs.
A milliárdosok „üres, pénzhajhász élete” sztereotípia, de jóval gyakrabban élnek a szegények üres, pénzhajhász életet: keccsölnek reggeltől estig, sokszor maguk sem tudják, mi végre.
Innen nézve a hajléktalanok talán a legkevésbé szabadok és a legnagyobb pénzhajhászók: például az a jóember, aki vasárnapról hétfőre virradó éjjel kettőkor ropogtatja az ablakom alatt a kukából kiszedett sörös dobozokat.
Kovács Tibor azt írja a hajléktalanokról: „Nekik nincsenek kötelességeik –de lehetőségeik sincsenek.” Téved. Lehetőségük éppen van – nagy küzdelmek árán kikapaszkodni a gödörből. Amijük nincs, az a szabadság. Az én hajléktalanom szabadsághiánya abban testesül meg, hogy neki muszáj éjjel kettőkor ropogtatni, mert 6-kor elviszik a kukát és utána egyetlen ropogtatni való sörös doboz nem sok, de annyi sem lesz.
Kovács Tibor hozzáteszi még: „A gazdagoknak végtelen lehetőségük van, de ehhez a kötelezettségek rabsága járul.” Jellemzően inkább nem: aki gazdag, az megteheti, hogy nem dolgozik, illetve, hogy csak olyan dolgokkal foglalkozik, amikkel kedve tartja, és csak annyi kötelezettséget vállal, amennyi kényelmes neki. Inkább Doktor Dávidnak sok a kötelezettsége: neki muszáj pörgetnie a mókuskereket, hiszen minden fillérre azonnal szüksége van pazarló életmódja finanszírozásához. Nem szívesen lennék az ügyfele.
×××
A világ felosztása gazdagokra és szegényekre eleve elrendeltnek, adottnak tekinti az állapotokat. Ez merőben hamis megközelítés. A társadalmi mobilitás azt jelenti, hogy az egykor lenézett, csóró, Kárpátaljáról átjött kolléga ma már nagy házban lakik a domboldalon; némelyik talpraesettebb szír fogorvos pedig, aki 5 éve még itt sátorozott a Keletiben, ma nagy fekete autóval krúzol München kertvárosában. Tisztes, német polgár, ugyebár. Majd a Te fogadat is ő fogja betömni, ha egyszer kiköltözöl.
Ugyanakkor menő sportolóknak sem feltétlenül szokott sikerülni vagyont építeni a magas jövedelemből. Egyre csak töri meg töri a Ferrarikat, aztán egyszer csak vége a pályafutásának és ott áll megfürödve: a tücsök egész nyáron csak hegedült, most meg mehet 35 évesen keccsölni, mint Vágási Feri a zongorával.
A lift felfelé és lefelé is közlekedik.
×××
Mit lehet tenni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenséggel?
Nyilván ki kell valahogy egyenlíteni, gondolják sokan. Hogyan? Többnyire úgy értik a kiegyenlítést, hogy nekik több jusson és azt másoktól vegyék el.
Helyesen jegyzi meg Kovács Tibor, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség természetes. Emellett alapvetően szükséges is, lévén, hogy az elérhető magas jövedelem motiválja és honorálja egyben a kimagasló teljesítményt és értékteremtést.
Valamennyire meg lehet ezt persze hajlítani progresszív adóztatással. A progresszió maximuma talán a skandináv szint; annál is kiugróbb progresszió az adózás elkerülésére, adómenekülésre ösztönözne.
Senki sem lenne hajlandó teljesítménye javát nyújtani egy olyan rendszerben, ahol a jövedelem-kiegyenlítés érdekében a jövedelme túlnyomó részét elvonnák. Inkább azon törné az okos fejét, hogy hol és hogyan folytathatná méltányos szabályozási körülmények között a munkáját.
Fentebb láttuk, hogy miként alakul ki a vagyonegyenlőtlenség: összetett dolog, kell hozzá tudás, szorgalom, önfegyelem, kitartás és egy jó adag szerencse. Mindazonáltal nem kell félteni a gazdagokat: okosan megválasztott befektetéseik – ingatlanok, cég(részesedés)ek – jövedelemtermelő képessége és ezáltal értéke a jövőben is várhatóan egyre csak nőni fog, ahogyan nőtt eddig is szakadatlan.
Felvethető persze hipotetikusan a vagyoni különbségek, khm, manuális kiegyenlítése is, de erről már tudjuk, hogy nem vezet egyenlőséghez, csak átrendezéshez: még abban a nyíves megvalósult kommunizmusban – a racionális redisztribúció rendszerében – sem a lyukóvölgyi proletároknak sikerült beköltözni a rózsadombi lakásokba, hanem – mit ad Isten – pont az értelmiség lelte meg az utat az osztályhatalomhoz, illetve a Törökvész lejtő irányába.
Az értelmiség volt a teleologikus redisztribútor. Súlyosan leegyszerűsítve Szelényi Iván és Konrád György okfejtését, ez azt jelentette, hogy nemcsak úgy vaktában végezték ám az újraelosztást az értelmiségiek, hanem célzatosan. Nincs igazság a Földön, na.
×××
Nincs is tehát tennivaló e téren? Nem egészen így áll a helyzet. Függetlenül attól, hogy a 75-ösön vagy egy 750-esben ülnek, még a gazdagok többsége is szívesebben él(ne) olyan helyen, ahol nincs nyomor.
Nem véletlenül állnak gúlában a skandináv életmódkönyvek a könyvesbolt közepén. Az pedig nem annyira hyggelig, ha komplett kistérségek tengődnek szubszaharai nyomorban.
A jövedelemtömeg és a fogyasztás növekedésével minden korábbinál több pénzt szednek be az államok adók formájában.
Immár egy olyan középjövedelmű ország, mint hazánk esetében sem elsődlegesen anyagi kérdés a hathatós jóléti, oktatási, szociálpolitikai intézkedések alkalmazása, amelyek révén megszüntethető a nyomor. Ez elsősorban társadalmi értékválasztás, politikai döntés kérdése.
×××
A nyomor felszámolásán túlmutató egyenlősítés azonban szerintem nem kívánatos. A kiegyenlítődés kívánatos módja az, hogy minél többen jussanak el a minél nagyobb mértékű pénzügyi függetlenséghez. Ez azonban már nem állami politika, hanem az egyén választásainak függvénye.
Takarékos Tamara vállát nagy diákhitel-tartozás nyomta, mire elvégezte az egyetemet. Elkezdett dolgozni, kezdetben fizetése egyharmadát takarította meg. Két év alatt összegyűlt annyi tartaléka, amennyi 12 hónapnyi megélhetésére elegendő. Tovább folytatta a megtakarítást és hamarosan letudta a diákhitelt is. Időközben megemelkedett fizetésének már a felét tette el minden hónapban, amiből lassacskán szép kis vagyont épített.
Takarékos Tamara ilyen.
Fodrász Fanni viszont nem vállal több vendéget, ha már összejött neki 100 ezer forint bevétel a héten. Bizonyos szint fölött többre értékeli a szabadidőt.
Melós Miki péntek délután megkapja a heti fizetését, hazavonatozik hétvégére. Hétfőn nem megy vissza az építkezésre, pedig megígérte. Minek is menne, ha még tart a pénzből. Aztán a brigádvezető rájön, hogy a következő hétfőn kell fizetést adni: ha visszajön a pénzért, akkor már marad dolgozni is.
Fanni vagy Miki nem lesznek Takarékos Tamara. Nem is kötelező, szerencsére. Ezen a ponton mindenki egyénileg választ stratégiát, itt az államnak keresnivalója nincs.
×××
Nagy bajban is lennének itt sokan, ha Takarékos Tamara példája tömegessé válna. Ki az ördög venné meg akkor a 11-es sorozatú csodatelefont? És főleg ki venné fel rá a személyi kölcsönt 25,09 százalékos THM-mel? Hová lenne a nagybetűs Főnök autoritásának utolsó szilánkja, ha még a pult mögött ácsorgó recepcicának is 10 hónapra elegendő likvid tartaléka lenne a bankszámláján?
És ki az ördög húzná be az x-et a helyi Döbrögire a polgármester-választáson, ha nem szorulnának rá a falu lakói a stikában osztogatott 10 ezer forintos utalványra meg a közmunkára?
Számosan érdekeltek e cifra nyomorúság fennmaradásában.
