A dühödt rombolás nem hősiesség
„Ez identitáskérdés nekünk is. A rasszizmust, a múlt önkényes eltörlését elítéljük, a vélemény korlátozását, a betiltogatásokat, kirakatbetöréseket és agyatlan szobordöntögetéseket szintén. De van más mondandónk is. Olyan, amilyet a magyar kormánylapokban nem fognak olvasni.”
George Floyd nem hős vagy mártír. Nem a rasszizmus mártírja. George Floyd áldozat. Egy rendőr áldozata. Egy rendőré, aki lehet, hogy rasszista, lehet, hogy nem az. Egy biztos: őrizetben van, s gyilkosságért remélhetőleg el is fogják ítélni. Az amerikai állam tehát működik – a bűnt megtorolja a jog eszközével, ahogyan az civilizált országokban szokás.
És mégsem működik az Egyesült Államok. Az elmúlt napokban térdre kényszerült a világ eddig vezető hatalma. Nem csak átvitt értelemben: egy hete térdepelnek rendőrök a rasszizmus ellen, ahelyett, hogy a dolgukat végeznék. Van, ahol már nincs is rendőrség. Ahol van, ott is a tüntetésekkel kénytelen bíbelődni, a rend fenntartására nincs energia, ölik is egymást a bandák, azaz tömegével halnak meg – feketék. A legtöbb fekete ugyanis fekete kezétől hal meg. A rendőrök is több fehéret ölnek meg évente, mint feketét. Rosszul képzettek, brutálisak (ahogy a fegyvertartására büszke társadalom is), de brutalitásuk nem faji alapon válogat. Ha az egész George Floyd-tragédiát le kell valamiből vezetni, akkor az nem a Ku-Klux-Klan, hanem bármely más magyarázhatatlan brutális kivégzés.
És mégis, minden a rasszizmusról szól most. A fehérek rasszizmusáról. Amely akkor is van, ha nincs. A fehér az privilegizált, mert fehér. Szóval, ha nem rasszista éppen, akkor is szégyellje magát – felmenői miatt. Ha konkrétan a felmenői sem voltak rasszisták? Nos, akkor a fajtársai miatt szégyellje magát, akik azok voltak, vagy ma azok!
Egyszerű gondolkodásmód ám ez. Hogy mi a neve? Segítünk.
Ezt úgy hívják, hogy: rasszizmus.
Csak ez az a fajta ugye, amely indokolt. Ez a jó rasszizmus. Az ünnepelni való. Hiszen az elnyomottakért van – éppen úgy, ahogy a kommunisták voltak a népért. Ők is úgy látták, hogy van jó rombolás, jó terror. Ma is így állunk: ha a tüntetők törnek be kirakatokat, az érthető, a sok száz év elnyomása és rasszizmusa miatt van, a szebb jövőért. A New York Times kirúgta a rovatvezetőjét, mert közölt egy véleményt valakitől, aki nem így látta. A múltat is el kell törölni, végleg: szobrokat gyaláznak meg és döntenek le, mert mondjuk a kőbe faragott illető apja (!) rabszolgatartó volt. Az HBO leveszi kínálatából az Elfújta a szél című klasszikust. Mert rasszista, állítólag.
Túl nagyok már a méretek ahhoz, hogy csöndben maradhassunk. Szóval jelezzük: a dühödt rombolás nem hősiesség. Soha. A békés tüntetés alapjog, a gyújtogatásokra és fosztogatásokra viszont nem lehet felmentő magyarázat. Az elkövetők nem hősök, hanem csürhe. Bíróság előtt a helyük. A szobrok döntögetése és összefirkálása sem hősiesség. A legtöbb esetben tudatlan vandalizmus. Ideológiavezérelt, hazugságon és megtévesztésen nyugvó alávalóság eredménye.
Könnyű ezt belátni: itt van például egy gyűjtés, ki mindenkinek a szobrát kellene eltüntetni a magyar közterekről, ha az antifás ideológia elmebaja elhatalmasodna rajtunk is. Arany Jánosét, mondjuk. Rá is ráfoghatnánk, hogy rasszista. („Hogy ki a rasszista, azt én mondom meg” – hogy egy klasszikust idézzünk, majdnem pontosan.)
Netán csak azokat kell kitörölni az emlékezetből, akik rabszolgát tartottak? Hm. Ezek szerint a haladó antifák és Black Lives Matter-tagok szerint be kell tiltani az iszlámot. Mohamed rabszolgatartó volt.
Ahogy egyébként mindenhol minden nagyon gazdag – úgy az elmúlt két-háromszáz évet leszámítva. Amerikába ugyan a fehérek földjeire hurcolták be Afrikából a rabszolgákat, ám közben Afrikában is volt rabszolgaság. Bizony, a fekete uralkodóknak is voltak (értelemszerűen fekete) rabszolgái. A briteknél az 1800-as évek elején törölték el a rabszolgaságot. Mégpedig fehér, keresztény férfiak törölték el. Keresztényi meggyőződésből, az ország gazdasági érdekével egyébként totálisan ellentétesen – 2015-ig fizette az adósságot az állam, amelyet a rabszolgatulajdonosok kártalanítására kellett felvennie. Amerikában is fehér, keresztény férfiak gondolták úgy, hogy Istennek nem tetsző ez a rabszolgaság – még fegyvert is fogtak olyanok ellen, akik meg úgy gondolták, hogy remek dolog. Mint tudjuk, előbbiek győztek.
S nemhogy rabszolgaság nincs, meg már intézményes szegregáció se, de fekete elnöke is volt az Egyesült Államoknak. Ahhoz, hogy valakiből elnök legyen, többséget kell szereznie. 13 százalék fekete ahhoz kevés. A hétköznapi rasszizmus nyilván nem tűnt el, rasszista rendőrök, hivatalnokok is bizonyára vannak, mégis: úgy tenni, mintha az USA az apartheid Dél-Afrikája lenne, egyszerűen nevetséges. Persze attól, hogy évről évre több a fekete milliárdos, a fekete kisebbség átlagának helyzete, szociális kilátásai nem javultak. Obama alatt is romlottak, meg azóta is. A koronajárvány is őket érintette a legbrutálisabban – egészségügyileg és egzisztenciálisan is. Könnyű volt tehát belobbantani a lángot. Főleg, hogy volt egy erős kép. (Ezt is tudták már a szovjetek. A nácik is. Az erős kép durvábban hat ezer szónál. Az erős mozgókép százezernél.)
Márpedig annál erősebb nincs, mint a videóra vett kivégzés: ahogy a fehér rendőr térdel a fekete férfi nyakán. Szimbóluma lett valaminek, ami nem feltétlenül létezik.
Ezeket szükséges leszögezni akkor is, ha amúgy tudjuk: a magyar kormánymédiában hasonló a vonal. Ettől ez még identitáskérdés nekünk is. A rasszizmust, a múlt önkényes eltörlését elítéljük, a vélemény korlátozását, a betiltogatásokat, kirakatbetöréseket és agyatlan szobordöntögetéseket szintén.
Azért van más mondandónk is. Olyan, amilyet a kormánylapokban nem fognak olvasni.
Az ugyanis, hogy bár ez a gondolkodásmód a liberális progresszió sajátja volt, mára a magyar kormány is magáévá tette. Gyakran ugyanúgy nem érdekli sem a véleményszabadság, sem a valóság: csupán az akármilyen nyilvánvaló hazugság árán elérhető mozgósítás, tömegek gerjedelmének felkorbácsolása.
Vagy amikor Rétvári Bence követeli, hogy a Netflix vegyen le egy – szerintünk sem gusztusos – filmet a programjából, mert az az ő keresztény identitását sérti, az nem éppen úgy identitáspolitika, mint amikor a feketékre hivatkozva teszik ezt a liberális progresszió élharcosai? Amikor Bayer Zsolt azon dühöng a blogján, hogy mostantól „kibaszott négerek mocskos bakancsát” kell csókolgatni, de a videó, amivel ezt bizonyítani véli, 10 hónapja készült és semmi köze a mostani amerikai tüntetésekhez, az nem éppen ugyanaz, mint amikor öt éve migránsokat fotóztak a bicskei vonatsíneken, mintha rendőr lökte volna őket oda – holott épp segíteni akart nekik? Akkor is azzal védekeztek, hogy hát a magyar állam csúnyán bánik velük, tehát végül is a nagy képet, a valóságot jól mutatja a kis kép. Még ha hazudik, akkor is.
Talán nem ugyanez történik, amikor a magyar miniszterelnök minapi Trianon-beszédében felmondja a százéves blődségeket? Hogy a gonosz Nyugat meg a budapestiek (nyilván száz éve is az al-kal-mat-lan Karácsony vezette őket) okozták a nemzeti tragédiát. Hogy összefogva, együtt szúrták hátba Magyarországot és lőtték le Tiszát, aki megmenthette volna a hazát. Hiába kutatta remek történészek sora, mi történt, hiába tudható már, hogy nem ez – a valóság nem számít, csak az identitás, benne a kényelmes áldozatszerep, az igazságtalanság emlegetésével felkorbácsolható düh. Miben is különbözik ez az áldozatkultusz és bűnbakkeresés a Black Lives Matter áldozatkultuszától?
Nem sokban.
Csakhogy olyan nincs, hogy keresztülhazudjuk magunkat az igazságig. Sem az óceánnak azon az oldalán, sem ezen itt.
Hazugságokkal mindenhol csak a romlásig és a rombolásig juthatunk.
Nyitókép: szuvenír Szabadság-szobor torzója egy betört New York-i kirakatnál 2020. június 2-án. Fotó: AFP/Johannes Eisele
