Schiffer András: Progresszív tálibok, avagy a profit számít, nem az emberélet
A faji alapon bűnhődő véleményterroristák véletlenül sem liberálisok, hanem a szabadság ellenségei: ők a progresszív tálibok. S még csak nem is baloldaliak, mert valójában a globális nagytőke kiszolgálói – írja Schiffer András ügyvéd az amerikai helyzetről. A volt párttárselnök és országgyűlési képviselő a Válasz Online-nak küldött írásában kifejti: a feketék helyzete kifejezetten rossz, a felelősség azonban jórészt azokat terheli, akik most a rasszizmusra igyekeznek kihegyezni mindent. Vélemény.
A minneapolisi George Floyd a rendőri erőszak áldozata. Gyilkosa feltehetően élvezte, hogy kiélheti hatalmát. Őrizetbe vették, társaival együtt, s az amerikai igazságszolgáltatás meg fogja állapítani bűnösségét. A három társtettes rendőr közül kettő: nem fehér angolszász. A Floyd haláláról készült videófelvételt többször visszanéztem, egyszerűen semmi nem utal az amúgy nyilvánvaló bűncselekmény faji indítékára. Amerikát – s persze a mintakövető világot – mégis elöntötte az őrület. A zavargások során a fosztogatók St. Louisban meggyilkolták David Dorn nyugalmazott fekete rendőrkapitányt. Ebben az esetben természetesen senki sem beszél rasszista motivációról. A helyzet abszurditását leginkább az a fotó mutatta meg, ahol egy fehér bőrű tüntető egy afroamerikai rendőrt inzultált.
A dilivonat viszont megállíthatatlanul robog. Miután több minneapolisi intézmény megszakította kapcsolatait a rendőrséggel, a város önkormányzata úgy döntött: egész egyszerűen feloszlatja a helyi rendőrséget. Gondolom, a nyitott társadalom jegyében menesztették a The New York Times rovatvezetőjét, mert közölni merészelt egy, a progresszív főárammal szemben álló véleménycikket, az HBO levette műsorról az Elfújta a szél-t, mert az – a cég indokolása szerint – faji előítéleteket hordoz, a UCLA-n felfüggesztettek egy professzort, aki nem volt hajlandó a tüntető fekete diákok kedvéért változtatni a vizsgarenden.
Véleményszabadság, sajtószabadság, akadémiai szabadság helyett itt a safe space, érvelő vita helyett pedig a rasszistázás.
Egy hete térdepelnek rendőrök a rasszizmus ellen. Pár hónapja fehér tüntetők csókolgatták fekete szónokok bakancsát, most a rituális lábmosás van soron: felmenőik, vagy legalábbis a felmenők fajtársai által elkövetett cselekmények miatt. Pontosan ezt hívják rasszizmusnak, ahogy ezt Stumpf András is – helyesen – megállapítja. A faji alapon bűnhődő véleményterroristák véletlenül sem liberálisok, hanem a szabadság ellenségei: ők a progresszív tálibok. S még csak nem is baloldaliak, mert valójában a globális nagytőke kiszolgálói, de erről majd később.
A fekete polgár nyakán térdelő fehér rendőr képe, a „Nem kapok levegőt!” felkiáltás külön-külön is – hát még együtt – alkalmas arra, hogy mozgásba hozza az amúgy valóban létező strukturális rasszizmussal szembeni indulatokat. Akkor is, ha a konkrét esetnek semmi köze a rasszizmushoz. Puzsérnak alighanem igaza van, amikor azt írja, hogy a neoliberalizmus és a végletekig feszített individualizmus a gettókban csapódik le, a rendőrség pedig legfeljebb a romokat takarítja el. Az afroamerikaiak lemaradása rendszerszintű, a faji alapú hátrányos megkülönböztetésnek számos formája intézményesült az Egyesült Államokban az oktatástól az egészségügyön és a rendészeti gyakorlaton át a munkaerőpiacig, s az amerikai rendszer valóban gátolja a feketék társadalmi mobilitását. A feketék és fehérek közötti vagyoni különbségek tízszeresek, a munkanélküliség és a jövedelem terén közel kétszeres a differencia. Az ezredfordulótól napjainkig – beleértve az első afroamerikai elnök, a progresszív Obama nyolcéves periódusát – a fehér háztartások inflációval korrigált mediánjövedelme 6 százalékkal nőtt, míg a feketéké 5 százalékkal csökkent. A társadalmi egyenlőtlenségeket a 2020-as Great Lockdown csak felerősítette. A neoliberális gazdaságpolitika, a kizsákmányolás tehát nagyobb mértékben sújtja a feketéket, mint a fehéreket. Az Obama-adminisztráció felelősségét még valami kiemeli. A Wall Street bizalmát élvező kurzus lendületesen folytatta a transzatlanti és transz-csendes-óceáni szabadkereskedelmi tárgyalásokat és csöppet sem zavarta, hogy az amerikai gyártókapacitások sorra települnek ki például Kínába, amivel nyomás alá helyezik az amerikai munkások, ezen belül is elsősorban az afroamerikaiak bérét. Na, ez a politika akadt meg 2017-ben. Idén pedig újra elnököt választ Amerika.
Barack Obama második ciklusa alatt bontakozott ki az úgynevezett Great Awokening: a főáramú média- és szórakoztatóipar beindította a jóemberkedő üzenetek gyártását, amire villámsebesen rácsatlakoztak a legkülönfélébb óriásvállalatok. Nincs tehát semmi meglepő a Black Lives Matter-tiltakozások melletti flotta-felvonulásban. A globális nagytőke – s benne a tudatipar – olyan zászlóshajói bombázták meg a nyilvánosságot identitáspolitikai üzenetekkel, mint Mark Zuckerberg, a Netflix, a Twitter, a Citigroup, az Apple, a LEGO, az Intel, a Starbucks, a General Motors, a Ford, a Disney, a Walmart, a Levi’s, no meg az elmaradhatatlan Nike. A Goldman Sachs elnök-vezérigazgatója is fontosnak tartotta közölni, hogy ő bizony gyászolja George Floyd és a rasszizmus számtalan más áldozatának az életét. A Black Lives Matter washingtoni demonstrációján a tüntetők között menetelt Mitt Romney milliárdos üzletember, republikánus szenátor és korábbi elnökjelölt.
Az említett szereplők többsége nettó haszonélvezője volt a 2017 előtti gátlástalan szabadkereskedelmi politikának és az afroamerikai munkások fokozódó kizsákmányolásának. Ezen a ponton érdemes feltenni a kérdést:
a Black Lives Mattert szponzoráló filantrópok vajon hány munkás-önszerveződést, parasztmozgalmat, szövetkezetet, lokálpatrióta egyesületet, nemzeti, vallási kisebbségi, regionalista mozgalmat támogattak az utóbbi években, bárhol a bolygón?
Azt gondolom, hogy az Amerikából közvetített valóságshowban szereplő, őszintén antirasszista és kapitalizmus-kritikus tiltakozók valójában ágyútöltelékek egy olyan küzdelemben, ahol legkevésbé sem a fekete melósok életminősége számít. Egyik oldalon vannak a jelenlegi adminisztráció támogatói, akik a saját extraprofitjukat féltik mondjuk a német vagy japán autóipari konkurenciától, a kínai dömpingárutól. A másik oldalon pedig azok, akik felpörgetnék a kaszinókapitalizmust: végleg kiszöktetnék profitjukat a nemzetállam keretei közül. Tavaly nyáron egy figyelemreméltó „összeesküvés-elmélet” jelent meg az amerikai sajtóban a Great Awokeninggal kapcsolatban. Eszerint a faji problémák és egyéb identitáspolitikai ügyek tudatosításával az elit a 2011-ben kirobbant, a gazdasági egyenlőtlenség ellen küzdő Occupy Wall Street-mozgalom vitorlájából akarta kifogni a szelet: a gazdagok felismerték, hogy a nem-gazdag fehérek jelentik számukra a legnagyobb veszélyt, s amikor a kezükben lévő médiában teret engedtek a kisebbségek sérelmeinek, sikeresen eltérítették a baloldalt a gazdasági igazságtalanságok boncolgatásától a nyomorúságverseny felé. Puzsér már idézett cikkében mindenesetre pontosan ábrázolja a jelenséget: „A feldühödött tömeg élén menetelő milliomosok véletlenül sem a pénzügyi egyenlőtlenségeket, az alacsony adókat és a gyenge államot nevezik meg a probléma forrásaként, hisz akkor az ő személyes felelősségük is jogosan vetődhetne fel – hanem kifejezetten a rasszizmust.(…) A gettókért a rasszizmus felel, s nem az obszcén mértékű kapzsiság, nem a vadnyugati kaszinókapitalizmus, amelyet a Wall Street üzemeltet.” Térdepelt ugyanez a tömeg a TTIP vagy a spekulatív tőkemozgások ellen?
A 21. századi globális nagytőke immáron nem jogalkotási, adminisztratív eszközökkel, hanem a mozgósító érzelmi potenciál elsajátításával veri le a rendszerkritikát. Elvezeti a feszültséget, s a tudatiparon keresztül őrületté transzformálja a tiltakozást.
Ezt hívom elcsatornázásnak. Az elcsatornázási hadművelet a demokrata előválasztáson kézzel fogható sikert ért el. Angela Nagle és Michael Tracey friss tanulmányukban (melyet kitűnő írásában Pap Szilárd István ismertet a Mércén) elemzik a 2020-as Bernie-kampány kudarcának okait. Úgy látják, hogy a „fúziós ideológia” (az elcsatornázás mellékterméke) és médiakörnyezete belekényszerítette Bernie Sanderst a differenciálatlan, progresszív Trump-ellenességbe, amely az elnököt minden rossz eredőjének láttatja, aki az elmúlt négy évet változó megalapozottságú botrányok generálásával töltötte. Nagle és Tracey megállapítják, hogy míg a 2016-os Bernie értette, hogy Trump valós társadalmi elégedetlenségek kifejeződése, a progresszív hisztériának való megfelelési kényszer ezt lehetetlenné tette: Sanders rendre beállt az egyébként nem őt támogató progresszív mainstream ortodox üzenetei mögé és ezzel épp azokat a megkülönböztető jegyeket adta fel, amelyek 2016-ban sokak számára vonzóvá tehették. A tanulmány kimutatja, hogy a „woke” progresszió nem akarja megérteni (vagy éppen nagyon is pontosan érti – ezt már én teszem hozzá), hogy a baloldal potenciális szavazóbázisa gazdasági kérdésekben a középtől jelentősen balra helyezkedik el, ám kulturális-társadalmi kérdésekben konzervatív, s így Bernie karakteres különállását beárnyékolta az identitáspolitikai szólamokhoz és üres Trump-ellenességhez való kényszeres alkalmazkodás. A szerzőpáros arra is utal, hogy ma a világon azok a rendszerkritikus irányzatok eredményesek (a mexikói elnöktől a dán kormányon át az ír Sinn Féinig), amelyek ki tudják kerülni az elcsatornázás csapdáját.
A progresszív elcsatornázás a nemzettudatot, az osztálytudatot a nemhez, bőrszínhez, szexuális irányultsághoz kötődő identitáspolitikával, a közösségeket a magukat öntudatosnak gondoló individuumokkal, a politikai – értsd: közösségi – célokat érzületekkel váltja fel, miközben a rendszerszintű összefüggések feltárását összeesküvés-elméletnek bélyegezve hitelteleníti. A természeti erőforrásokat, életvilágunkat a profitéhséggel szemben csak a helyhez kötődő helyiek tudják megvédeni. A progresszív elcsatornázás ezért a tudatipar kimeríthetetlen eszköztárával a helyhez kötődés helyett kínál fel a világ bármely pontján szabadon beváltható műanyag-identitást.
A növekvő kizsákmányolással szemben a bőrszíntől független társadalmi szolidaritás lehet hatékony fegyver.
Társadalom viszont csak ott van, ahol – nemzethez, földhöz, helyhez, hithez, szakmához, osztályhoz, s nem utolsósorban: kultúrához fűzhető – szövedékek vannak. Ha a szövedékek szétesnek vagy azokat szétbombázzák: a társadalmi szolidaritás helyét fogyasztói rítusok veszik át. Az egész elcsatornázó gépezet könnyen működésbe hozható. Elég hozzá egy többféle érzelmet egyszerre megmozgató kép. S az sem baj, ha nem a valóságot ábrázolja. Csak a látszatot.
Nyitókép: Black Lives Matter-tüntetés Szófiában 2020. június 6-án. Fotó: AFP/Nikolay Doychinov
