Az imaginárius veszedelmek rabságában – vállaltan egyoldalú írás a baloldali politikai hisztéria káráról
„Vázlatom azért egyoldalú (és ezért nyugodtan korrigálható), mert úgy látom, hogy az Antall-kormány és az első Orbán-kormány imaginárius gondolkodás szerinti értékelése, főleg az eltelt idő rövidsége miatt, organikus egységet képez” – írja Löffler Tibor. S valóban: a politológus a jobboldali hisztériákról alig vesz tudomást alábbi cikkében, ami különösen sajátos akkor, amikor írása alapihletét egyébként egy kormánypotentát hazaárulózása elleni kiállás szövegéből meríti. Ettől függetlenül, ha egyoldalúak is, megfontolandó gondolatok sorakoznak Löffler írásában. Ezért döntött a Válasz Online annak közlése mellett.
A Romsics Ignác akadémikust ért támadás kapcsán született, a Válasz Online-on közölt nyilatkozat megfogalmazói idézték Deák Ferenc veretes bölcsességét, amely szerint „Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni”. Ez bennem Bibó István egy – sajnos csak torzóban ismert – gondolatát idézte fel: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
A Bibó István által boncasztalra tett társadalmi és politikai hisztériák problémája nem szűnt meg létezni. A magyar politikai elitcsoportok a maguk értelmiségi, tudományos és médiaholdudvarával karöltve kezdettől fogva, az 1989/90-es rendszerváltás óta hajlamosak valós társadalmi és politikai problémák olyan dramatizálására vagy akár hiszterizálására, amely az uszító gondolatokkal nyugtalanítás (Deák) és az imaginárius veszedelmek (Bibó) alkotta keretben kapnak értelmet.
Ennek a sajátosan politikai, de politikai pszichológiai kutatásokban mellőzött hisztériának az ősforrása a rendszerváltásra kiéleződő népi–urbánus ellentétben keresendő. Első, a nyilvánosságban jól dokumentálható stációja talán Spiró György József Attila-díjas írónak 1984-ben megjelent, Jönnek című verse volt, amiről irodalomtörténészek megállapították, hogy azon alkotások közé sorolható, amelyek döntően és nem kedvező irányba befolyásolták az akkor még éppen csak szerveződő ellenzéki politikai közeget, és aktuális botrány kiváltásával erősítették meg a szimbolikus szembenállások érvényes rendjét:
„Jönnek a dúlt keblű mélymagyarok megint, / fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból, / csönd van. Senki se pisszen. Alantról / kevéske hűlt költő csontujja int. / Ó, ha gyilkolni szabadna újra, / csámcsogva, hersegve szívnák a vért – / miért is? Ki tudja. Trianonért? – / mered pár utcanév pici csontujja. / Ez olyan klíma: itt folyton beborul, / ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen, / hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél, / és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek, / hogy bebizonyítsuk, / nem csak a szemetek tudnak magyarul.”
A verset az akkori viszonyok közepette nem lehetett nem értelmezni úgy, hogy az MDF-et később megalapító „népiekről” szól, vagy hogy a Trianon-traumával és a magyarság állapotával foglalkozásnak brutálisan veszélyes jelentőséget tulajdonít. A hűlt költők csontujja és a gyilkolás vágya megengedte a Radnóti Miklósra és az 1944-es terrorra asszociálást, amivel Zsolt Bélának a második világháború után elfoglalt radikális szellemi pozíciója aktualizálódott: Illyés Gyula is felelős a falhoz vágott csecsemőkért.
Az imaginárius veszedelem Spiró által is szított tüzére 1988 végén Grósz Károlynak is sikerült a maga módján olajat önteni az 1956-os „ellenforradalom” rémtetteinek palackjából. Az MSZMP főtitkára a híres-hírhedt sportcsarnoki beszédében azt vizionálta, hogy ha nem lesznek képesek visszanyerni önbizalmukat, maguk mellé állítani a józan erőket és határozottan fellépni az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel, azaz a politikai ellenzékkel szemben, akkor „anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni”. Az utólagos látszattal ellentétben Grósz, aki a többpártrendszer és a szabad választások híveit vette célba, nem az akkor még markáns politikai követeléseket meg nem fogalmazó lakiteleki MDF-re, hanem a később az SZDSZ-ben megszerveződő Beszélő-körre, „demokratikus ellenzékre” utalhatott, amely egy évvel korábban jelentette meg a Társadalmi szerződés című politikai programját. Kis Jánosékat vádolta meg fehérterrorral, de legalábbis azzal, hogy a szerinte történelmileg felelőtlen és veszélyes politikai programjuk fehérterrorba fog torkolni.
Alig másfél évvel Grósz beszéde után Csurka István József Attila-díjas író, az MDF egyik alapító atyja, a párt elnökségének tagja 1990 januárjában egy rádiójegyzetben az SZDSZ-t nem a fehér-, hanem a vörösterrorral kapcsolta össze: „Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk”. A válaszcsapást márciusban, közvetlenül az első szabad választás előtt Tamás Gáspár Miklós filozófus, az SZDSZ emblematikus alakja és januárban megválasztott országgyűlési képviselője hajtotta végre a Beszélőben megjelent, „mucsaizós”-ként elhíresült írásában, melynek csak az utolsó mondta ismert: „Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út”.
De mivel Antall József volt a választási győzelemre esélyes MDF miniszterelnök-jelöltje, az első szabadon választott kormányra tekintettel a cikk beszédes címének (Új reformkor vagy új Horthy-korszak?) és más megállapításainak valójában nagyobb jelentősége volt: „Ha nem az SZDSZ győz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem”.
Tamás tehát a legelsők egyike volt, akik kvalifikált értelmiségiként gyártották le a közönségnek a Horthy-korszak vagy Horthy-rendszer értelmezési keretét az Antall-kormány és az MDF megítéléséhez.
Szellemtörténetileg felvethető ugyan, hogy Tamás Gáspár Miklós lényeglátó vátesznek bizonyult a későbbi fejlemények tükrében (Horthy-temetés, Boross Péter nosztalgiája Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter iránt, Kéri Kálmán-ügy, Horthy-kultusz kibontakozása a Magyar Fórumban), de már akkor is erősen kérdéses volt, hogy ezeket a jelenségeket lehet-e rendszerteremtő tünetekként kezelni. Úgy tekinteni őket, ami hol nyíltan, hol burkoltan kimondatott: bizonyítékai annak, hogy Antall József vezetésével a Horthy-rendszer restaurációja megy végbe. Módszeres sajtóelemzésekkel bizonyítható, hogy Antallt, a kormányát és a parlamenti többséget kezdettől fogva szorították be a horthysta pozícióba. Antall Józseffel szemben már hivatalba lépése másnapján megindult a karaktergyilkosság: ő egy népét lenéző, gőgös autoriter személyiség. Érdemes lenne feldolgozni azt is, hogy a Csurka-jegyzet apropóján hogyan és miért öntötte el máról holnapra az ellenzéki sajtót a zsidókérdés és antiszemitizmus témája, ami a kormányzó erők számára rendkívül negatív politikai klímát teremtett jóval az önkormányzati választások előtt. Az ellenzéki sajtó tematizálása már önmagában félelmi pszichózist teremtett a zsidóságon belül, és kitűnően megágyazott az informális félelemkeltésnek és suttogó propagandának arról, hogy a kormányzó MDF miatt a magyar zsidóknak pogromoktól kell tartaniuk, és fel kell készülniük a menekülésre.
Az Antall Józseffel szembeni karaktergyilkosság sincs még precízen feldolgozva, de jó támpontot kínál az, hogy halálának huszadik évfordulóján akkori ellenfeleinek egy része elismerte: igazságtalanul keményen támadták őt. Csurka István jobbra tolódása és radikalizálódása, majd nyílt szembefordulása Antall Józseffel egyáltalán nem csökkentette az Antallra nehezedő ideológiai és szociálpszichológiai nyomást: egy némileg módosított értelmezési keretben Imrédy Bélával állították párhuzamba: a kormányfő „úri fasiszta” szerepben mozgatja népi fasiszta (nyilas) bábját, Csurka Istvánt. Ebben az Antallt daráló játszmában Csurka csak másodlagos szerepet kapott: arra volt jó, hogy rajta keresztül is támadják a kormányt.
Annak, hogy a Demokratikus Charta 1991-ben egy jól megszerkesztett nyelvi fordulattal („Demokrácia akkor lesz..,”) burkoltan, de jól érthetően megkérdőjelezte a demokrácia létét, semmi köze nem volt Csurkához.
Ahogy annak sem, hogy Eörsi Mátyás jogász, szabaddemokrata országgyűlési képviselő úgy értelmezte Horváth Balázs belügyminiszter taxisblokád idején tett kijelentését (a rendőrség a rendet minden törvényes eszközzel helyreállítja), hogy Horváth „azt fontolgatta, hogy a tömegbe lövet”. A történetnek az utókor számára is fontos tanulsága, hogy Horváth nem beszélt expressis verbis fegyverhasználatról, ámde alkotmányos és jogállami demokráciák törvényesen szabályozott jogot biztosíthatnak az erőszakszerveknek a fegyverhasználatra. Amibe természetesen nem fér bele a „tömegbe lövés” értelemszerűen törvénytelen módszere. Eörsi értelmezése tökéletesen beleillett a Horthy-rendszer értelmezési keretébe, amelynek meghatározó eleme volt az erőszak: fehérterror, akasztások, sortüzek stb. A Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény, a Justitia-program és általában az elszámoltatás elleni támadások sem véletlenül szóltak a jogállamiságot tipró bosszú és leszámolás eljöveteléről. (Az elszámoltatást módszeresen leszámolásnak nevezték egy hatásos nyelvpolitikai húzással.) Az igazságtételről szóló Kónya–Pető-vita politikai- és sajtóvisszhangjában is az dominált, hogy a valóban indulatos közönséget horrorisztikusnak, olykor pedig Petőt meglincselni kész csőcseléknek festették le. Az igazságtételi vita mélypontja talán az volt, amikor az ellenzéki Magyar Hírlap karikaturistája egy kormánypárti képviselőt, Dénes Jánost, ötvenhatos elítéltet úgy ábrázolt, mint aki fel akarja akasztani Göncz Árpád köztársasági elnököt, ötvenhatos elítéltet.
A liberális ellenzék és a Horn Gyulával talpra állt MSZP értelmiségi és médiaholdudvarai megtalálták a közös hangot. Horn, aki 1989-ben „útszéli beszédnek” titulálta Orbán Viktornak a Nagy Imre-temetésen elmondott beszédét, már minden skrupulus nélkül nevezhette az MSZP-t 1956 igazi örökösének, és később, a rendszerváltás tizedik évfordulóján a szocialisták magabiztosan játszhatták el, hogy ők vitték végbe a rendszerváltást.
Az Antall Józseffel szembeni karaktergyilkosság pszichológiatörténeti unikuma az volt, hogy nemcsak megutáltatták Antallt, hanem – ezt magam is gyakran megtapasztaltam – azt terjesztették róla, hogy ő maga utálja, de legalábbis lenézi és megveti népét, az embereket. Párhuzamosan ezzel a szocialisták gondosan vetették a populista magvakat, és 1994-ben arathattak: Horn Gyula és az MSZP az Antall-kormány által megnyomorított „kisembereket” védi. A hatékonyan és sikeresen gerjesztett ellenszenv és utálat oda vezetett, hogy az ellenzéki beállítódású állampolgárok körében sokan örömmel nyugtázták Antall halálát. A felkorbácsolt közhangulatnak tudható be, hogy Antall József egyik fia a kormányváltás után az édesapja miatt nem tudott elhelyezkedni fényképészként a szakmájában, amit Chirac francia elnök szóvá is tett Horn Gyula miniszterelnöknek…
Boross Péter kormányzásával kapcsolatban szokás felemlegetni, hogy az akkori ellenzéki sajtóban felvetődött: Boross katonai puccsot hajtana végre a biztos választási vereség elkerülése érdekében. Liberális politikai és értelmiségi köröknek azonban már 1991-ben az volt az egyre fixebb ideája, hogy Antallék elszabotálják majd a választásokat, amire semmilyen kormányzati intézkedés vagy kommunikáció nem adott alapot, pláne nem Antall József részéről.
1998-ban, az Orbán Viktor vezette jobboldali koalíciós kormány hivatalba lépése után Tamás Gáspár Miklós filozófus az imaginárius gondolkodás egyszerre paradigmatikus és patologikus mintájával rukkolt elő egy olvasói levelében. Újjáélesztette a fehérterroros-akasztós-tömegbelövős narrációt, és arról tudósította az ellenzéki olvasókat, hogy őket a Dunába fogják lőni: „Készséggel elhiszem, hogy Lányi új barátai között akad olyan, aki lelkesen és szakszerűen védi a Dunát. Így aztán lesz mibe belelőni Lányi Andrást, Kornis Mihályt, engem és a nyájas olvasót.” Az írást azért tartom paradigmatikusnak, mert nem volt felelős szerkesztő, aki – szólásszabadság ide, TGM tekintélye oda – nemet mondott volna a közlésre. Mások sem csaptak az asztalra, hogy fel kéne már végre hagyni az egzaltált politizálással. Az, hogy egy liberális párt vezette kormányzat miatt vagy parancsára nemzetközileg jegyzett és külföldi sajtóban is megszólaltatott ellenzéki értelmiségieket nyilas módra végezhetnek ki Magyarországon, annyira magától értetődően természetes és természetesen magától értetődő volt, mint az 1995-ös MIÉP-tüntetés résztvevőinek azt skandálni, hogy „Munkát, kenyeret, Horn Gyulának kötelet”. Mentalitástörténetileg hasznos adalék ehhez, hogy a folyamatos és terméketlen ideológiai iszapbirkózásban a mérsékelt konzervatív értelmiség is egyre többször alkalmazta a „hiszteroliberális” kifejezést a kilencvenes évek közepén.
Az első Orbán-kormány az első félévében ugyanolyan, ha nem rosszabb vesszőfutásnak volt kitéve, mint az Antall-kormány. Schmidt Mária 1998 decemberében a Népszabadságban foglalta össze a vádakat: „a Fidesz vezetése alatt álló kormány – és mindenekelőtt Orbán Viktor kormányfő – a demokrácia esküdt ellensége, diktatúra bevezetésére készül. Túlhatalommal, a parlamentarizmus megfojtásával, törvényszegéssel vádolják őket nap nap után. Orbán Viktort hol Mussolinihez, hol Gömbös Gyulához hasonlítják, de nevezték már kis Hitlernek meg nérói mosolyúnak”. Ekkor vált bevett toposszá, hogy becsomagolt bőröndöket kell készenlétben tartani, és állandóan magunkkal kell hordani az útlevelünket.
Ahogy az Antall- és Boross-kormány gyakorlatát, úgy az Orbán-kormányét is lehetett akár radikális kritika tárgyává tenni, a ciklus ellenzéki záróakkordjai azonban messze túlmutattak a radikális bírálaton.
Az MSZP a vele szövetséges szakszervezeti konglomerátummal (MSZOSZ) karöltve az Orbán–Nastase-megállapodást nemzetárulásként és kifejezetten xenofób populista módon kommunikálta: huszonhárom millió román fog beözönleni, akik elveszik a munkahelyeket és a magyar ifjúság jövőjét stb. A választási kampányban pedig Kövér László „köteles beszédének” felhasználásával ők is nyíltan magukévá tették a fehérterroros-akasztós-tömegbelövős narrációt. Itt kap jelentőséget a Grósz Károlyig és tovább visszavezethető posztkommunista politikai kultúra: Horn Gyula a MIÉP-et a Fidesz rohamosztagának nevezte, és olyan kampányfilmet komponáltak, amelyben egy kislány félő hangon adja elő, hogy újra fognak akasztani… A karaktergyilkosság új, rasszista szintet ért el: a választási kampány részévé tették, hogy Orbán Viktor cigány, rendszeresen veri a feleségét, és pszichiátriai kezelésre jár külföldön, amit a jól irányított suttogó propaganda feltartóztathatatlanul terjesztett.
Vázlatom azért egyoldalú (és ezért nyugodtan korrigálható), mert úgy látom, hogy az Antall-kormány (MDF) és az első Orbán-kormány (Fidesz) imaginárius gondolkodás szerinti értékelése, főleg az eltelt idő rövidsége miatt, organikus egységet képez. Már csak azért is, mert azok után, hogy Antallt és Borosst államcsínnyel vádolták meg, 2001 végén az MSZP és az SZDSZ tényként szögezte le, hogy Orbán el fogja csalni a választásokat. Az Antall-kormány sorsát és történetét nem lehet megérti az Orbán-kormány sorsa és története nélkül, és vice versa.
2002 nemcsak a kormányváltás miatt képez cezúrát, hanem azért is, mert a választási vereség hatására Orbán Viktor és a Fidesz arra rendezkedett be, hogy – levonva a megelőző 12-13 év tanulságait – a politikai-ideológiai harcot professzionálisan vívja meg.
Aki tehát meg akarja érteni azt, amit a mai ellenzék „propagandának” nevez, annak tisztában kell lennie az 1989 és 2002 közötti ideológiai és médiahelyzettel, és az itt csak nagy vonalakban vázolt imaginárius gondolkodással, amely viszont a mai ellenzékre is jellemző.
Annak, hogy az ellenzék miért nem szerepelt jobban a 2014-es és 2018-as választáson, és ma miért nem túl jók az esélyei 2022-ben, ezernyi oka van. De ott van közöttük az imaginárius veszedelmekben való – és gyakran a 2002 előtti minták szerinti – gondolkodás és kommunikáció is, amiről még nagyon kevesen képesek tudomást venni. Az általában hiányzó ellenzéki önreflexió egyik kivételes példájával szolgál Horn Gábor, volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő öt évvel ezelőtt megjelent, „Könyörgöm, akasszuk fel…” című cikke. (A címet ő maga is idézőjelbe tette.) Horn azt írta: „A kormányzati agressziótól joggal a legrosszabbakat tartó baloldali és liberális értelmiségiek egyre gyakrabban elképesztő vehemenciával, agresszióval, gyűlölettel telve beszélnek a politikai ellenfélről. Nem megérteni, nem leváltani, hanem felkoncolni akarják – szavak szintjén persze … akik ez ellen szót emelnek, higgadtabb, szemlélődőbb állásponton vannak az egyszerűség kedvéért leárulózzák és/vagy leidiótázzák … elfogadott normává vált magukat egyébiránt liberálisnak gondoló, szeriőz értelmiségiek körében, hogy az épeszű disputa medréből kilépve, csakcsupán emocióiknak engedve valószerűtlen hisztériával [sic!], olykor fenyegető agresszióval (s a vágyfantázia szintjén) elborzasztó képzetekkel beszéljenek a jobboldali politikusokról és ami még nyomasztóbb: jobboldali polgártársainkról”. Horn Gábor jól érzékelt egy dialektikus ellentmondást, csak ellenzékiként nem gondolta végig. Antall József esetében azt állítottam, hogy megutáltatásának egyik kifinomult eszköze az volt, hogy utálkozást tulajdonítottak neki. A Horn által felemlegetett verbális felkoncolás dialektikája abban rejlik, hogy bár az Orbán-rezsim értékeléséhez a fehérterroros-akasztós-tömegbelövős narráció érvényben maradt, az ellenzéki kommunikációkban teret nyertek a Fidesszel és Orbán Viktorral való fizikai leszámolás különböző motívumai: ’89-es román forradalom példázata (népítéletek, Ceaușescu kivégzése), Mussolini sorsa (kivégezték és lábánál fogva akasztották fel), lámpavas emlegetése, fotók Orbánról homlokán célkereszttel, stb.
Magvas elemzést és kimerítő vitát érne a Horn Gábor által felvetett problémakör is, aminek én végül csak néhány szimptómával tudom érzékeltetni a súlyát.
Akármilyen célból vagy hátsó szándékból született meg a „felhatalmazási törvény”, borítékolni lehetett, hogy az 1933-as német felhatalmazási törvényhez (Ermächtigungsgesetz) hasonlítása és a korlátlan (abszolút) hatalom vagy a totális diktatúra emlegetése politikailag kontraproduktív lesz, mivel azok inkább az imaginárius „vágyfantázia” világába tartoznak. A határkerítés ellenzéki kritikáinak élét is rögtön elvette a rémhír, hogy gyilkos magasfeszültségű áramot vezetnek bele, és a hivatalosan határvadásznak nevezett rendőri egységek lövik majd halomra a menekülteket. Az ilyen jellegű „imaginárius veszedelmek” konstruálásának az a sebezhető pontja, amit a szerzők súlyos korlátoltságból vagy rövidlátásból nem ismernek fel, hogy nagy a valószínűsége, hogy a tapasztalati valóság nem igazolja vissza ezeket: nem vezettek be áramot, nem vadásztak menekültekre, nem adtak felhatalmazást korlátlan diktatúrára…
És ez igaz a Deák által említett „köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettekkel” kapcsolatban is. Lehet a munka törvénykönyvének módosítását propagandisztikusan „rabszolgatörvénynek” nevezni, mérni annak kommunikációs hatásosságát és pillanatnyi politikai hasznát, és látványosan tüntetni Esztergomban a Suzuki-gyár előtt, de nem látni a nyomát a köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tetteknek: a rabszolgasorba taszított munkavállalók tíz- és százezreinek érdekeiért folytatott napi harcoknak. Nagyon úgy néz ki, hogy a magyar rabszolgaság elleni küzdelemnek is olyan hatása lesz, mert hasonló imaginárius alapokra alapozták, mint az MSZP által 2013-ban szervezett éhségmenetnek – semmi.
A magyar éhségmenetet amerikai mintára, az 1963-as, Martin Luther King vezette washingtoni menet (Menet a munkáért és szabadságért) koreográfiáját adaptálva szervezték meg, ami bizonyítéka az imaginárius veszedelmekben gondolkodás korlátoltságára: nem a mélyszegénységben élő és az Orbán-kormány által „éhhalálra ítélt” magyarok politikai kultúrájából indultak ki. Talán azért, mert ebben a rétegben inkább csak szavazatokat szállító politikai eszközt láttak, amire valamilyen politikai technikával, például jól kommunikálható éhségmenettel, szert lehet tenni.
Horn Gábor megállapítása, hogy elborzasztó képzetekkel beszélnek jobboldali polgártársairól, valós és jogos.
Miközben a Fidesz folyamatosan utcahosszal vezeti a közvéleménykutatásokat, az ellenzéki – s főleg a közösségi médiában folytatott – kommunikációnak egyre nagyobb ballasztja az, hogy az elhódítandó vagy elbizonytalanítandó szavazókról olyan képet festenek, mint akik csak autoritárius lelkületű egybites hülyék lehetnek, agymosott agyhalottak, akik veszedelmet jelentenek az európai civilizációra.
Nem véletlen, hogy a harcedzett ellenzéki újságíró, Németh Péter mély egyetértésben készített interjút Kertész Ákos Kanadába emigrált József Attila-, Arany János- és Hazám-díjas íróval, akinek nemcsak az a meggyőződése, hogy „Magyarország éppúgy nem ismeri a demokráciát, mint a jegesmedve a púpos tevét”, hanem az is, hogy a magyaroknak ugyanúgy nincs fogalmuk a demokráciáról, „mint eszkimónak a hőgutáról”. Ami engem kísértetiesen emlékeztet az első szabad választás eredményének ellenzéki liberális értékelésére: ott, ahol az SZDSZ komoly sikereket aratott, például Nyugat-Magyaroszágon, a „polgárosult”, azaz kulturálisan és mentálisan fejlettebb lakosság akarata érvényesült. Szemben az inkább MDF-re szavazó térségekkel, például Kelet-Magyarországgal, ahol értelemszerűen a fejlődés alacsonyabb szintjén álló embertömegnek kellett többségben lenni. Ez a látásmód egy szempontból végzetesen korlátoltnak bizonyult 2002-re, amikor az SZDSZ kis párttá zsugorodott, mert nem fért bele annak felismerése, hogy egy „magasabb rendű” emberek alkotta pártnak képesnek kell lennie az általa „elmaradottnak” tekintett emberek megszólítására, és elfogadható alternatíva felkínálására a számukra. Ebből a látásmódból nőtt ki aztán az ezredfordulóra az a – valamilyen formában máig élő – felfogás, hogy az MSZP és az SZDSZ szavazói „pannonok”, míg a jobboldalé vagy a Fideszé „hunok”, ami azt sejteti, hogy a választások lényege nem más, mint – Huntington után – civilizációk csatája. Harc a vadak és a civilizáltak között, annak minden veszedelmével…
Nyitókép: SZDSZ-plakátok 1990-ben a budapesti Kálvin téren. Fotó: Fortepan/SZITAKRI
